Halva született halak
Olyan ez, kisfiam, mintha a fütyiversenyt egy punci nyerné – mondja a nagypapa, majd beránt. Nem volt kapás, csak megunta. Véletlenül sem akasztott semmit, könnyedén tekeri az orsót. Egykedvűen. Mintha nem lenne egyetlen bánatos hal sem ebben a holtágban, úgy horgásznak itt kettesben órák óta. Élmény és eredmény nélkül.
– Nagypapa! Te most részeg vagy? Ezt a fütyiversenyt nem értem.
– Részeg, ugyan! Épp csak szinten vagyok. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz. Utána, ha megöregszel, mindent elfelejtesz – dörmögi az öreg, miközben etetőanyagot gyúrva újracsalizza a botját.
– Már nagy vagyok.
– Az vagy, persze. Nyisd csak ki a csontis dobozt!
Olivér erőlködve kinyitja a dobozt, még nyög is hozzá egy kicsit, majd belepillant. Százával hemzsegnek benne az izgága csontkukacok.
Azzal nagyapja felé nyújtja a csontikollekciót.
– Nagy vagy már, Olivér, igazad van. Egy ilyen csontkukachoz képest óriási – nyúl bele az öreg a csontik közé, majd remegő ujjaival feltűz párat a horogra.
– De miért mondtad, hogy a punciversenyt egy fütyi nyeri, vagy mi? Anyu azt mondta, hogy ezek csúnya dolgok. Meg hogy fúj, a számra csap, ha ilyet mondok. Hány éves kortól lehet káromkodni? Van ilyen szabály?
– Itt a parton én diktálom a szabályokat. Azért mondtam, mert ez a világ elment egy másik irányba, kisfiam. Most, hogy megöregedtem, van időm horgászni. Öregen horgászni nagy öröm, gondolhatod. De öregen mindent szar csinálni, sokszor csak a pia segít, alkohol, tudom ajánlani, de te soha ne igyál, ígérd meg, hallod?
– Megígérem. De ha szomjas vagyok? Akkor? – mosolyodik el Olivér.
– Ne igyál, a pia nem segít.
– Nem azt mondtad, nagypapa, hogy csak a pia segít?
– Nekem, de nem neked. Hol is tartottam… igen, hogy vén szivar lettem. Semmikor se jó. Fiatalon, hobbi nélkül keserű ember voltam. Boldogtalan. És ezt a boldogtalanságot rá akartam húzni a környezetemben mindenkire. Mint egy szűk zubbonyt. Vagy azt az izzasztó, régi, műanyag iskolaköpenyt. Erőszakkal. Nem tudod, mindegy. Az szórakoztatott, ha ok nélkül bánthattam akárkit. Nagyanyádat. Anyádat nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, hogy fest. Nem érdekeltek a dolgai. Sosem tudtam vele beszélgetni. Őszintén sosem. Már bánom. Késő. Élveztem, ha másokat piszkálhattam. Hogy hol volt belőlem a szeretet? Itt, bent a tóban, az iszapban, mélyen eltemetve. Azóta is próbálom kifogni, de basznak enni ezek a tetves halak.
– Nagypapa, már megint csúnyán beszélsz, anyu a szádra csapna.
– Anyád csak hallgasson. Ő is tehet arról, hogy megromlott a viszonyunk. Mit akartam még mondani. Ja, igen, hogy hiába a kikapcsolódás, ha ez az üres horgos játék is csak keserűséget szül. Felidegesít a hobbim. Normális dolog ez? Halva született halak. Etetjük őket, de közben egyet sem tudunk kifogni. Itt ülünk a parton, miközben a parlamentben ugyanúgy ülnek az öltönyös urak, csak ők fognak is valamit. Már rég eldobták a kalapácsot és a sarlót, de azért kaszálnak. Sokan az élet értelmét kutatják. Túl nagyot akarnak markolni. A kapás nélküli horgászat értelmét kellene megtalálni. Mondják, hogy kint lehet az ember a természetben. Baromság. Horgászbot nélkül is kint lehet lenni. Anyád meg ne legyen álszent.
Nagypapa elhallgat. Nagyot lendít a boton, a fenekező szerelék a holtág közepén csobban. Ha ettől a csobbanástól nem menekülnek el a halak, akkor semmitől – gondolja Olivér. Letelepednek újra a botok mellé. Szélcsend, kapás semmi. Nagypapa rágyújt.
– Osztán mi van az iskolában?
– Semmi különös – vágja rá Olivér.
– Mindig ez van. Az iskolában nincs semmi, de mindennap odamész. Csak van ott valami. Valaminek lennie kell – mérgelődik az öreg.
– Pedig tényleg nincs semmi. Unalmas.
– Akkor olyan az iskola, mint ez a horgászat. Nincs semmi.
– Igen, nagyapa, az iskolában sincs kapás.
– Pikkelnek rád a tanárok valamiért? – Nagypapa komoly tekintettel fordul Olivér felé. – Hagyjuk. Tudod, milyen ez az egész, kisfiam? Ez az iskolásdi, hogy nem mondod meg az igazat. Meg ez a horgászat. Meg ez a kurva világ. Minden. Nagyanyád. Hogy örökké rinyál, ha megiszom azt a keveset. Hogy kicsi pénz van mindenben. Hogy kivan a seggünk a gatyából.
– Halkabban, nagypapa, elzavarod a halakat.
– Nincs itt lószar se. Csak a hitelek. A Ladánk. Nem ér már semmit. Harminc éve egy álom volt a Lada kombi, ma meg átok. De még azért meg-megsimogatom a narancssárga motorháztetőt. A rozsdafoltokat. Nem az elmúlás idegesít, hanem hogy mindjárt vége. Mert mindenhol csak a semmi. Itt a parton, a horgunkon, a zsebünkben, az iskolában – hergeli magát az öreg, majd köpéssel zárja dühöngését.
– Kitalálhatom, nagypapa?
– Mit?
– Hát, hogy… mi ez az egész. Hogy milyen. Ez a sok semmi, amit mondogattál, mérgesen.
– Na, ne tartsd vissza.
– Olyan, mintha a fütyiversenyt egy punci nyerné – mosolyodik el Olivér.
– Hm, anyád majd jól szájon vág – dörmögi az öreg, majd elégedetten dől hátra a kisszékében.
– Tanulsz, kölyök, tanulsz – motyogja megnyugodva.
A halak nem áznak
– Hoppocáré-hoppoca, lóg a pina bajusza.
– Nagyapa, megint csúnyán beszélsz. Igazából mindig – mondja halkan Olivér.
– Nézd csak, kis unokám. Hogy esik az eső! Mint a picsa, úgy esik. De a halak nem áznak a víz alatt – nagypapa megáll a konyhaablak előtt, cigijét lassan szívja, mintha tesztelné a dohányt.
Szobafogságra lettek ítélve. Zuhog odakint. A mai horgászat elmarad. Olivér lehuppan a fotelba, egy kártya nélküli mobiltelefont nyomogat. Nagypapa kotorászni kezd a konyhaszekrény egyik fiókjában.
– Fasza. Nincs itt a bontó. Itt volt, a fene enné meg, itt volt, emlékszem, de most meg nincs itt. Olivér, nem tudod, hol a bontó? A borbontó. A dugóhúzó, tudod.
– Nem tudom, nagypapa. Miért van a pinának bajusza?
– Ez csak egy dal. Hol az a kurva bontó?
– Ne igyál, nagypapa, nem szabad már innod!
– Miért? Ezt honnan veszed? Innom kell, és kész. Most kell innom. Húsz év múlva már nem tudok inni. A sírban nincs bor, ott csak a nyüvek rágnak. És az már nem mámorító. Nekem már nem…
– Mindig ezt mondod. Úgyis ki fogom próbálni.
– Hé! – Nagypapa mérgesen fordul Olivér felé.
– Igen?
– Ne igyál, értetted? Ha kipróbálod, megtetszik. Olyan ez, mint a bácsiknál a kurvázás. Ne adj esélyt egy életre szóló szerelemnek, mert a végén megszívod. Stimmt?
– Snitt? – kérdez vissza értetlenül Olivér.
– Mindegy.
Nagypapa tovább kotorászik, fiókokat huzigál, lehajtós szekrényt nyitogat. Szitkozódik, morog.
– Akkor pálinkát iszom, punktum. „Ej, minek vagy, minek vagy, ha te mindig részeg vagy, sajnanáj na nanájnáj. A sört, bort, pálinkát megissza, utána lefekszik a dikóra, szoknyám alatt van a csoda, de te fel nem hajtod soha, pampampam papa papampam.” – Nagypapa dúdolgatva lehajol, és megragadja az alsó polcon várakozó demizsont. Kikapja a dugót, majd meghúzza a palackot. Olivér felpillant a mobilnyomogatásból.
– Finom?
– Háááá! Szar. De szeretem. Ellazít. Olyankor nem gondolok arra, hogy vénülök.
– Én is meg fogok vénülni? – kérdezi naivan Olivér.
– Remélem. Szar lesz, előre szólok. Egyszer csak nem fog felállni a pöcsöd. Emlékezz majd rám, ha öreg leszel. De ne így…
– Hogy?
– Úriemberként. Aki pörgeti a botját.
– De te ilyen vagy, nagyapa. Ez vagy. Mindig olyanokat mondasz, amiket nem mondasz, ha mamáék is itt vannak. Nem tudnék rád máshogyan emlékezni. Te tényleg szinyóztál?
– Azt is, amíg volt egy jó Simsonom. Ne mórikáld magad, nem áll jól, direkt játszod a hülyegyereket. Ez a szittyó. A tinta. A tintorettó. A tütüke. Szesz.
– Ezek mind milyen aranyos nevek – mosolyodik el Olivér.
– Na! Megvan! Ide tette nagyanyád. Ide dugta, itt a bontó. A vén szipirtyó. Azt hiszi, ha eldugja, nem piálok?
Nagypapa leül a konyhaasztalhoz, vékony combjai közé fogja az üveg olcsó bort, majd beletekeri a dugóhúzót, és kirántva nagyot pukkant.
– Megkóstolod?
– Lehet? Tényleg lehet? – Olivér izgatottan pillant a nagyapjára.
– Hm. Végül is, mi bajod lehet? De nagyanyádnak, anyádnak egy szót se! Nincs menőzés az iskolában, hogy berúgtál az öreggel, érted? Na, add a poharad.
Olivér remegő kézzel tartja oda a bögréjét. Nagypapa belelöttyint egy decit.
– Húzd le!
– Ennyit? Egyszerre?
– Húzd le! Gyerünk!
Olivér mély levegőt vesz, majd kiissza. Egy pillanatig sikerül bent tartania, majd öklendezve köpi ki a konyhapadlóra a lőrét.
– Na? Milyen volt? – kérdezi gúnyos mosollyal nagypapa.
– Fúj. Szar. De szeretni fogom – vágja rá Olivér vörös fejjel, köhécselve.
– El ne mondd anyádnak! Nagyanyádnak se. Ott a rongy, töröld föl. Úgy, jó, ott is van még, oda is törölj. Pazarolsz, kiköpöd, ájj – rázza a fejét nagypapa.
– Undorító. Büdös, keserű, minden, ami rossz, az ebben a borban benne van. És ezt szeretik a felnőttek? Tanultunk már a borászatról is. Benne van az egyik tankönyvben, hogy az milyen fontos. Fontos, hogy rossz ízű szart készítsünk abból a finom, édes szőlőből? Hát hülyék vagyunk mi?
– Na! Nem beszélhetsz csúnyán, te nem! – inti le nagypapa Olivért.
– Édesből keserűt készítünk, erre vagyunk képesek – mereng Olivér.
– Okos gyerek vagy te. Vagy pedig máris berúgtál. Előállítjuk a szart, és azt istenítjük. Ez lehetne az országunk szlogenje. Ez a bor, amúgy, ez a lötty, bár nem látott igazából szőlőt, de mindegy is, mondasz valamit. Tanulsz, kis unokám, tanulsz, de sohase add a fejedet ivásnak, ígérd meg – mormogja nagypapa. Majd egy hajtásra kiissza a vizespoharába színig töltött keserű löttyöt.
Hartay Csaba: Holtág
Athenaeum, 2016
