A dolog alighanem onnan indul, hogy egészen békés gyerekkorom volt, a kisközségben, ahol nevelkedtem, a legfőbb adrenalin-forrás az volt, ha esküvői menet ment végig az utcán, esetleg harsány „DINNYÉT!” felkiáltás, avagy az azóta veretős slágerré lényegült „dunnákat, párnákat” hasította ketté a falu csendjét. Bátyám nem a gonosz nagytesó-típus, és a család többi tagja sem azzal szórakoztatta magát, hogy engem, a legkisebbet ijesztgessen, az iskolai szellemidézéseket meg már akkor sem tudtam komolyan venni. Szóval a horrorfüggés alapjai igen hiányosan lettek lerakva nálam, pedig még Stephen Kinget is olvastam, jó sokat.
Akárhogy is, a horror filmen sem lett a kedvenc műfajom, ami nagyon meg akart ijeszteni, azon a védekező rendszerem nevetéssel fogott ki, ami meg esetleg tényleg megijeszthetett volna, azt önszorgalomból kerültem, ijesztgessed anyádat. vagy még egyszerűbb, ha tetszőleges honi híroldal komment-szekciójában eltöltök 3 percet – mert ugye, mi lehet ijesztőbb az emberi igénytelenségnél és butaságnál? Hát, például a cápák. Na, azok baromi ijesztőek.
Megint vissza a neveltetéshez: ez egy olyan falu, ahol a kábeltévé olyan nyugati gondolatnak tűnt, mint ma az egészségügyi dolgozók tisztességes bérezése, a tányéros tévés korszakig tehát maradt a szebb napokat látott köztévé, ’97 után meg az RTL–csigakettes páros, ez utóbbiak a hétköznap estéket rendre valami páréves slágerfilmmel igyekeztek megnyerni. A vígjátékok mellett a katasztrófafilmek mindig hozták az elvárhatót, így például a Dante poklát legalább ötször láttam, és a Cápa-filmek közül is megvolt mind, többször is, és már akkor feltűnt, hogy ezek dramaturgiája akkor is működik, ha már unásig ismeri a néző. Tüdü-düdü-düdü – tornyosul a lopakodó hangulatú zene – esetleg pont hogy gyanús csend lesz – és pavlovi reflexszel tudjuk, hogy most mindjárt ki fog ugrani az aktuális szörnylény valahonnan, hogy elragadja az egyik szimpatikus szereplőt, és mégis, amikor valóban kiugrik és elragad, a szar is vigyázzba áll a kedves nézőben.
Így aztán nem is tudom, mire számítottam, amikor a Karlovy Vary filmfesztiválon önként és dalolva beültem a hazai mozikba előre láthatólag nem vetített 47 Meters Down vetítésére. Igaz, ekkor már túl voltam egy súlyos orosz road movie-n és az egyetemes európai filmgyártás egyik legfelfoghatatlanabb moziján, az észt okkult-misztikus, groteszk humorú November című horroron, ami leginkább a balti népmesék, A kis hableány Grimm-féle eredetije és egy varázsgomba hatása alatt íródott Márquez-regény szerelemgyerekére hajaz. A film sikeresen formattálta az agyunk merevlemezét, csak ez lehet az oka, hogy „mi baj lehet” felkiáltással bevettük magunkat a Rólunk szól (This Is Us) című új nagy kedvenc sorozatom főszereplőjével, Mandy Moore-ral hirdetett cápás horrorra.
A sztori szerint Lisa és Kate, a két lánytestvér mexikói nyaralásán világosodik meg, hogy – figyeld a motivációkat – Lisa Be is fizetik magukat egy ilyen buliba, és bár a szervező nem igazán ad számlát, vagy kér búvárengedélyt, és a hajó is, a ketrec is elég leharcoltnak tűnik, végül meggyőzik magukat, hogy biztos nem lesz gond. Nem túl nagy spoiler a műfaj ismeretében, ha azt mondom: de, lesz. A ketrec pár méter mélység helyett az óceán mélyén landol, az oxigén kevés, a cápa sok, ráadásul ahhoz túl mélyen vannak, hogy jelezni tudják rádión, hogy élnek és várják a mentést – így a viszonylagos biztonságot nyújtó ketrecet is el kell hagynia egyiküknek, hogy jelezzen a felszínnek. Ebből lesz a baj minden egyes alkalommal. Vagy jön a cápa, vagy valami más, hasonlóan problémás eset történik, szereplőink mégsem veszik a lapot, és újra és újra kimerészkednek.
Amint az már ennyiből kitűnhet, hőseink nem túl eszesek, amint a történet sem egy kimondottan okos darab – még csak nem is jó –, mégis, furcsamód működik. A bugyuta történetecske pont annyira nem esik szét, hogy még benne lehessen maradni, a faék-egyszerűségű dramaturgia pedig működik – épp azért, mert ennyire egyszerű, évtizedek filmes hagyománya próbálta ki már. A klasszikus Cápa-filmekhez képest itt nincs se génmódosulás, se semmi csúf emberi bűn, csupán egy veszélyes helyzetben, amikor mert amit ember alkotott, ugye, az el tud romolni, és ami el tud romolni, az ebben a filmben bizony el is romlik. Ehhez hozzáadódnak persze a sorozatosan meghozott rossz döntések is, de összességében a film A balszerencse áradása címet is viselhetné, ha az nem lenne már foglalt. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy még néhány harapós hal is akad, akik nem ijesztően intelligensek, nincs bennük semmi különös, teszik, amit az ösztöneik diktálnak. A nyomasztás-faktor talán emiatt is működik: persze a valószerűséghez nyomokban sincs köze a sztorinak, ám még így is több van, mint mondjuk egy Háborgó mélységnek, amelyben Cápali annyira okos, hogy éppen hogy csak nem kezd integrálszámításokat végezni.
A forgatókönyv csapong és kapkod, alighanem úgy készült, hogy az összes bedobott ötletből kivétel nélkül minden bekerült volna a szkriptbe.
- Persze, csócsálja meg a cápa a rácsot!
- Aztán az elhajolt rács tényét ne használjuk soha többé a dramaturgiában!
- Nyilván legyen úgynevezett csavar is az eseményekben!
- A majdnem sikeres mentés persze dőljön dugába, hadd csalódjon a reménykedni kezdő néző!
- A makacsul combcsócsáló cápákat se hagyjuk ki, akik úgy ugrándoznak ki a vízből, mint egy pajkos babadelfin!
És így tovább. Közben persze minden nagyon homályos, mélykék és klausztrofób, az elvárható helyeken menetrend szerint érkezik a para, a zenék és a csendek is pont olyanok, amilyennek a zsáner szerint lenniük kell. Ebben a filmben nincsen egy fikarcnyi újdonság és semmi kiszámíthatatlanság sem, azt hozza, ami ebben a műfajban nem túl sok gondolkodással, a tisztességes iparosmunkától eggyel alacsonyabb színvonalon, megúszósan elfér – de a nagy fehér jön, támad, harap, és ez a lehetőség akkor is elemien para, ha negyvenhétszer láttuk már.
47 Meters Down – színes, amerikai horrorfilm, 89 perc – 5/10
