Az egy dolog, hogy mostanában divatosak a képregényfilmes eredettörténetek, az meg egy másik, hogy egy átlagos mozilátogató jobban ismeri Peter Parker sztoriját, mint a saját családfáját. Szerencsére az alkotók is belátták, hogy unalmas lenne harmadik nekifutásra is felmondani a kötelezőt. A Pókember: Hazatérésben így nincs radioaktív pókcsípés, és már az első nagy traumán, Ben nagybácsi halálán is rég túlvagyunk, mire belecsöppenünk a sztoriba. A Pókember-mondakör ezen elemeire csak egy-egy elejtett mondattal utalnak a szereplők, az in medies res-kezdés pedig kifejezetten jót tesz a filmnek.
Akárcsak a laza, ironikus hangvétel, amelyet ezúttal nem fojtottak bele nagy morális vívódásokba, sem pedig érzelgős romantikába. Itt végre tényleg elhisszük, hogy egy felelőtlen, 15 éves kamaszfiút látunk, akinek egyszerre kell megküzdenie a várost fenyegető bűnözőkkel és saját hormonjaival.
Ez a kamaszos éretlenség már a tavaly nyári Amerika Kapitány: Polgárháborúban is rendkívül szórakoztató volt, ahol felvillantották Pókembert a rajongóknak. Az viszont továbbra is kérdés maradt, hogy ezt a fiatalos lendületet sikerül-e majd egy egész filmen keresztül fenntartani. A válasz egy nagy, vaskos igen, és ebben nagy szerepe van a forgatókönyvnek, a rendezésnek és az új főszereplőnek is. Tom Holland ugyanis igazi telitalálat Pókember szerepére, sokkal jobban megszólítja a mindnyájunkban ott élő, forrófejű kamaszt, mint Tobey Maguire vagy Andrew Garfield a korábbi franchise-okban. Hiába múlt húsz, hitelesen hozza a fékezhetetlen kamaszt, teljes átéléssel szerencsétlenkedik, és még a fináléban sem válik sótlanná, amikor kezd kissé benőni a feje lágya.
Mert persze igazi coming of age történetről van szó, a felelősség megtapasztalásával, iskolai szerelemmel és némi karakterfejlődéssel fűszerezve. Ám ettől nem veszti el humorát és könnyedségét, és végképp nem megy át nagy drámázásba. A kötelező morális tanulságot nem ússzuk meg, de legalább az is visszafogott és szimpatikus. Valahogy így lehetne összefoglalni röviden:
Nemcsak a világot kell állandóan megmenteni, de a sarki biciklitolvajokat is el kell kapnia valakinek.
Pontosan erre utal Vasember is, amikor mentorként azt tanácsolja Peter Parkernek: gondolja meg, nem akar-e inkább a barátságos Pókember maradni a szomszédból, ahelyett, hogy belépne a Bosszúállókba. És a Marvel-univerzum egyre megalomániásabb sztorijai után valóban kifejezetten üdítő, hogy itt nem fenyegeti senki pusztulással a Földet, és egy kósza űrhadsereget sem kell visszaverni. Pókember ugyan vágyik a nagypályások közé, de a lelke mélyén ugyanaz az egyszerű srác marad:
Ebben a tanulságban mintha a Hollywoodba tartó rendezők dilemmája is ott tükröződne: a stúdiórendszerbe való belépés egyfelől hatalmas lehetőségekkel és kiapadhatatlan erőforrásokkal kecsegtet, másfelől könnyen bedarálja az egyedi hangvételt, a kreativitást és az ifjonti lelkesedést az álomgyár zakatoló gépezete.
Persze vannak gyengébb pontok a filmben. A főgonosz például nem lett túl karizmatikus, de ahhoz bőven elég, hogy legyőzendő ellenpontot nyújtson a szárnyait – akarom mondani: a hálóját – próbálgató Pókembernek. A Keselyű figurája ráadásul apró kikacsintást is jelent Michael Keaton 2015-ös visszatérésére, az Oscar-díjas Birdmanre is, ahol szintén zakkant, szárnyas szuperhősnek képzelte magát.
Helyenként kissé laposra sikerült a Vasember-szál is, a rászáradt karakter nyugdíjazására készülő Robert Downey Jr. láthatóan nem erőlteti meg magát különösebben. A Marvel-univerzum azonban elég finoman lett adagolva, így szerencsére nem nyomja agyon a filmet. Amerika kapitány ósdi, tévés reklámszpotjai pedig kifejezetten szellemesek, akárcsak a Starkkal való első találkozás okostelefonos újragondolása, ami egyből ismerős referenciát jelent a Youtube-on szocializálódott kamasz célközönségnek.
Sose jöjjön velünk szembe rosszabb nyári blockbuster!
