Miskolci kopaszok motorháztetőbe verték egy focibíró fejét

Kurva fáradtan ültem be a kocsiba, Tónival és Ivánnal mentünk Szendrőre, kicsit túltoltuk az előző estét. Mármint én kevésbé, három sört, ha ittam, fájdalom, ezzel én voltam tán a legjózanabb a kocsiban, ideértve a sofőrt is. Továbbképzésen voltunk Miskolcon, aztán megünnepeltük a sikeres oktatást. Szabolcs volt a pilóta, de ő fáradt el a legjobban, azért ölelt át mindig valakit beszélgetés közben, hogy ne bukjon orra. Biztosak voltunk benne, hogy azt mondja majd mindenkinek, előző nap eltört a lába.

Ez a duma halálra ijesztette a távoli ismerősöket, azt hitték, tényleg sebészeti beavatkozást kell végrehajtani a végtagon. Pedig a mondás csak azt az állapotot jelölte, amikor pár liter elfogyasztása után a láb már nem tartja meg a testet, ezt becézik lábtörésnek. Az biztos, hogy Szabolcsnak már el volt repedve a lába, amikor eszméltünk, hogy elfelejtettünk sofőrt kijelölni, miközben mind ittasak voltunk. Ez már csak azért is rossz hír volt, mert addigra csak Mályiig jutottunk, onnan még vagy negyven kilométer Mezőkövesd. Elkezdődött a stratégiaalkotás. Ám sok lehetőség nem mutatkozott, mert Feri, Tóni és én egyaránt bemondtuk, hogy piásan nem vezetünk.

Szabolcs hajlandó lett volna sofőrködni, hirtelen el is nevezte magát Vettel Szabolcsnak, ám állapota láttán jeleztük, ha ő ül a kormánynál, akkor inkább panziót keresünk.

Attila oldotta fel a dilemmát: csak pár fröccsöt ivott egész este, annyival meg vállalta a kockázatot. Meg mi is. Induláskor Szabolcs hosszasan magyarázta neki, hogy a géppel másként kell bánni, mint bármelyik másik autóval a földkerekségen, mert Etus, a felesége használja, száz kilométerről is meghallja, ha rosszul váltanak sebességet kocsijában, ha pedig eltekerik a Retro Rádióról, szörnyű botrányt rendez, szóval inkább hallgassuk halálunkig Dr. Albantól a Sing Halleluja című örökzöldet, de ne kockáztassuk meg az átállítást. A hazafelé út nem volt izgalommentes, át kellett hajtani pár falun, a rendőrök szoktak random igazoltatni arrafelé, de akkor nem szánták az estéjüket izzókészlet-kutatásra, úgy tűnt, nyugodtan hazaérünk. Már Bükkábrányban voltunk, ott kellett Ferit kidobni. A falu szélén Szabolcs szólt, hogy tud egy rövidebb utat, át a sínen.

Attila elfordult, az utca végén azonnal észrevettük a világító mellényeket. Menekülni már nem lehetett, Szabolcs dadogott, elnézést kért Attilától, azt mondta, minden büntetést vállal, az ő balhéja, sajnálja, személyesen kér majd bocsánatot a családjától, ha elveszik a jogosítványát, továbbá rituális fürdőt vesz a Tiszában, hogy erkölcsileg is megtisztuljon.

Legalább négyen álltak előttünk, egyikük, ahogy vártuk, a vasúti átjáró előtt néhány méterrel leintette a kocsit. Odalépett az autóhoz, Attila közben letekerte az ablakot, a kidőlő szeszszagtól alighanem komplett lánygimnáziumok álltak volna be péntek estére. A pofát nem zavarta a kocsmahangulat, csak annyit mondott, jó estét, csináljuk a síneket, menjenek amarra, hogy aztán megforduljon, mi meg nézzük a hátán a feliratot, hogy Magyar Állami Vasutak. Felfoghatatlanul megkönnyebbültünk, pacsiztunk, mintha éppen nyertünk volna az ötös lottón, Szabolcs maga hangosította fel a rádiót, a La Bouche-tól szólt a Be My Lover, üvöltöttük együtt a szövegtelen szöveget, aztán békében hazaértünk. Iván vezetés közben jókat röhögött hülyeségünk történetén, amúgy is jókedve volt, ami nem ártott, mert igazi szomszédvár-rangadóra mentünk, a Szalonna látogatott Szendrőre. Az ilyen meccseken teljesen mindegy, ki milyen formában van, hányadik helyen áll, az ilyen derbiknek alapvetően nincs köze a bajnoksághoz: két sereg megáll egymással szemben, és eldönti a csatát. Ennek megfelelően parázs volt a hangulat, igaz, arra legalább nem utalt egyetlen jel sem, hogy botrányba fullad a találkozó. Az persze látszott, hogy nehéz a meló, Iván sokat beszélgetett a játékosokkal, igyekezett csillapítani a kedélyeket, nem dobálta a lapokat, úgy tűnt, szépen teljesíti a missziót.

Aztán a nyolcvanharmadik percben a vendéglátók Tömő nevű centere csinált egy cselt a tizenhatos vonalánál, majd borzasztó erővel kézen rúgta az előtte két méterrel álló középhátvédet. Kéz! – ordított fel egyszerre vagy háromszáz helyi néző, és tizenegy játékos, továbbá a rendezők, a cserejátékosok, a vezetők, a háziasszonyok meg a körzeti megbízott.

Azon az oldalon álltam, ennél vétlenebb kezezést még életemben nem láttam, a gyereknek majdnem kitépte a leszorított kezét a bomba, a szabályok szerint tovább!-ot kell inteni. Nem is húztam szabálytalanságot, mert nem történt szabálytalanság. Ivánra néztem, neki két lehetősége volt, meghajol a helyi regulák előtt, vagy megfelel az egyetemes futball szabályainak. Pontosan tudtam, itt nem lenne cirkusz, ha befújná a tizit, elvégre a kéz az kéz. A szurkolók e tekintetben tántoríthatatlanok, megvan a saját szabályrendszerük. Iván döntött, nem fújt.

Néhány játékos üldözőbe vette, a tréner magából kikelve üvöltött vele, rohant a vonal mellett, felrúgta a vizes kancsót, aztán a drukkereket tüzelte, kaotikus produkciója végén rohant felém, ordított, hogy normális vagyok- e, basszam meg, mi a fasznak vagyok itt kis taknyosként, vak vagyok-e, hogy nem láttam a kezezést.

Mondtam neki, hogy természetesen láttam a kezezést, csak éppen az nem volt szándékos, így szabálytalan sem. Őrjöngött, mivel én is megmondtam, hogy kéz volt, kiáltozott, hogy örökre el leszek tiltva, mert nyilvánvalóan, bevallottan, mocskos csaló vagyok. El kellett volna küldeni a kispadtól, de megalkudtam az ügyben. Úgy voltam vele, Ivánnak nem marad választása, ha kihívom, így viszont ő dönthet, tovább fokozza-e az indulatokat a tréner kizavarásával, vagy belemegy az elfogadható kompromisszumba. Nem foglalkozott a szakvezetővel, jobb is volt úgy. A hajrában a Szalonna még rúghatott egy szögletet, a beívelt labdát Kádas, az előre húzódó jobbhátvéd a bal alsó sarok felé fejelte, a nyújtózkodó kapus meg a vonal környékéről valahogy kihúzta, a védők felszabadítottak. A szemem automatikusan az ott lengető Tónit kereste, aki nyugalmi helyzetben tartotta a zászlót, ami azt jelentette : nincs gól. Szerinte a labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon. Igaz, a jelenet neki takarásban volt, mert egy játékos épp a kapufánál állt, a testétől nem lehetett látni a zsugát. Ám síp hallatszott: Iván megadta. Ő tökéletes szögben állt. A szakmai alapvetéseken, a váratlan felülbíráláson nem volt időm törni a fejem, mert biztonsági kérdések kerültek az előtérbe:

Ivánt körbevették a hazaiak, biztosnak látszott, hogy megütik, lefejelik, nem látszott ki a kupacból, vagy nyolcan üvöltöttek a fejébe, megrémítették, hiszen nem tudott mozogni a kör közepén. Egyre csak préselték össze.

Mindketten rohantunk a helyszínre, Tóni közelebb volt, ő ért előbb oda. Jött pár rendező meg a sportköri elnök is. Ők is meg akarták akadályozni a botrányt. Sikerült is leválasztaniuk az elkeseredett támadókat a bíróról, aki lefújta a meccset. Az öltözőbe vezető út minden volt, csak fáklyás menet nem. Kaptunk a nyakunkba egy korsó sört, valaki szotyis zacskót vágott hozzám. Amikor bejutottunk az öltözőbe, kulcsra zártuk az ajtót. Iván azonnal belekezdett, hogy biztosan bent volt a labda, éppen rálátott, tuti, hogy bent volt, a nyakát teszi rá. Tóni megerősítette, hogy nem látta tisztán az esetet, mert takarta a bekk a kilátást. Iván dühös volt, biztos volt abban, hogy mindkét helyzetnél jól döntött, a kezezésnél még csak vita sem lehet erről, zaklatottan kérdezte, hogy ha ez van, amikor tökéletesen ítél, mi történik, ha rosszul határoz. Tóni nyugodtan mondta: akkor béke. El is magyarázta, hogy a kezezésért nem reklamál senki, ha Iván befújja a kamut, mert itt a kéz az kéz, bármit mond is erről az UEFA, vezet a hazai, a másiknál meg ő nem húzta fel a zászlót, Ivánt nem szidta volna senki, legfeljebb pár vendégjátékos kiment volna reklamálni, miért nem jelzi a gólt, a támadók sem voltak olyan jó helyen, mint Iván, ők is legfeljebb érezték a gólt, de nem látták. Azaz, ha Iván mindkettőnél a kényelmeset, de rosszat választja, 1-0-ra nyer a hazai, lagzi van Szendrőn, mindkettőnél a jót választotta, így 1-0-ra győzött a vendég Szalonna, és itt a botrány.

Ahogy Tóni mondja, még a Szalonna edzője sem nyilatkozott volna semmi rosszat, azaz itt semmi jutalma a jónak, még egy kibaszott ellenőr sincs, aki legalább adna egy fasza jegyet, Iván csak veszített azzal, hogy helyesen járt el, hogy igazságos volt.

Iván hozzátette, hogy még a kamera sem segített volna, hiszen ha valamelyik kisvárosi tévé kijön egy meccsre, akkor lebasszák az egyetlen kamerát középre, onnan semmit nem lehet látni a gólvonalból, az ellenőr is negyven méterre állt volna a helyzettől, onnan mondta volna meg, bent volt-e a labda két centivel, lényeg, ami lényeg, itt sohasem derül ki az igazság. Eltelt vagy fél óra, amíg lezuhanyoztunk, megírtuk a jegyzőkönyvet, kimentem megnézni, elindulhatunk-e, szerencsére, nem várt ránk senki. Beültünk az autóba, elindultunk. Még el sem hagytuk a falut, amikor éreztük, hogy baj van, Iván egyre többször nézett a visszapillantóba.

Követnek, nyögte ki végül.

Két kilométerre lehettünk a falu végét jelző táblától, amikor a BMW mellénk ért, szorított le az útról. Iván nem kockáztatta a koccanást, lehúzódott. Négyen pattantak ki a járműből, nagydarab, kopasz alakok. Megismertük őket, a sofőr Éhes volt, a szendrői szponzor fia, az apjának volt vagy húsz villamossági boltja a megyében. Ő onnan kapta a nevét, hogy állandóan zabált, meccsek után sokszor láttuk, hogy két pizzát összefordított és úgy ette, szendvicsként, a szőke haja is paradicsommártásos volt, mire végzett a zabálással.

A négy drabális barom felénk tartott, Iván kiszállt, ám mielőtt megszólalt volna, a fiatalon Miskolcon szkinhedkedő, agyatlan Fogoly elkapta, a kocsi elé húzta, aztán egy hirtelen mozdulattal belebaszta a fejét a motorháztetőbe.

Tónival döbbenten néztük a jelenetet, a kopasz klán meg dolga végeztével távozott. Összeszedtük Ivánt, beültettük a hátsó ülésre, Tóni vezetett Miskolcig, mentünk a kórházba. Az ügyeletes doktor megnézte a sérültet, de szerencsére nem volt különösebb baja. Amíg a doki vele foglalkozott, Tónival elindultunk a kiérkező rendőrök felé, hogy elmeséljük, mi a fasz történt a kihalt országúton velünk. Meg a kopaszokkal.

Pető Péter: Leshatár

Kalligram, 2017