A modern fegyverek megjelenéséig tartó évezredes úton számtalan furcsa lőfegyver, vagy épp jármű bukkant fel, amelyeknek fejlesztése végül tévútnak bizonyult, és rövid idő alatt mindenki megfeledkezett róluk. Nem minden újdonság érdemelte persze ezt a sorsot, bár számos, a hadsereg berkein belül haszontalannak tűnő újítás, vagy felismerés lassan átcsorgott a mindennapjainkba – tökéletes példa erre a radarok által kibocsátott hő hasznosíthatóságának 1945-ös felismerése, hiszen ennek köszönhetően születhetett meg két évvel később a ma minden otthonban fellelhető mikrohullámú sütő.
A nem kellőképpen hatékonynak bizonyult találmányok dokumentáció, illetve létezésének bizonyítékai jórészt a filmarchívumok, illetve levéltárak polcaira kerültek – így történt ez az 1954-es Rhinóval is, melynek ötlete a második világháború első hónapjaiból származik.
A New York-i Central Park egyik padján üldögélő, a csaptelepek végén lévő apró alkatrészek, a víz egyenetlen, fröcskölő sugarát megregulázó sugárszabályozók (perlátor) feltalálásából dúsgazdaggá vált Elie Aghnides épp egy előtte elhaladó buldózert figyelt, mikor eszébe jutott az ötlet:
Az ötletet közel másfél évtizedes tervezés követte, majd 1954-ben előrukkolt a tankot leváltani kívánó Rhinóval, aminek a homok, a sár, vagy épp a víz sem jelentett akadályt.
Szilárd talajon akár a hetven kilométeres óránkénti sebességet is elérhette, vízben azonban ennek alig csak a tizedével tudott haladni.
Az öt tonnás, négy kerék helyett jókora, üreges alumíniumfélgömbökön (a nagyobb pár egyenként másfél tonnát nyomott!) guruló járművet épp ez a fura módszer tette elképesztően strapabíróvá, hiszen akár hetvenöt fokos szögben is megdőlhetett anélkül, hogy a vezetőjének a borulástól kellett volna tartania.
Az Indianapolisban tesztelt prototípust Aghnides az amerikai hadseregnek szánta, de azok egy igen egyszerű indokkal táncoltak el az ajánlat elől: tartottak tőle, hogy
