A The Beatles-t lehet szeretni, vagy épp gyűlölni, fontossága a modern zenetörténetben azonban vitán felül áll, hiszen nélkülük nem kezdődhetett volna meg a nemes egyszerűséggel csak a Brit Invázióként aposztrofált változás, melynek következtében a rock’n’roll központja a tengerentúlról pillanatok alatt a szigetekre költözött, és hódították meg a világot olyan zenekarok, mint a Rolling Stones, a Kinks, a The Animals, a The Who vagy épp a Pink Floyd. A Beatlemania a hatvanas évek derekára olyan méreteket öltött, hogy John Lennon egy interjúban egyenesen kijelentette:
Ez a lépés persze nem tett épp jót a zenekar karrierjének. Az egyre keményebbé váló bírálatok hatására Lennon ugyan gyorsan elnézést kért, a jellemzően az Egyesült Államok déli államaiban élő evangéliumi (neo)protestánsoknak ez azonban édeskevés volt, ellenszenvük bizonyítékául pedig lemezégetésbe kezdtek. Nem ők bojkottálták azonban a gombafejűekből lassan furahajúakká érő zenekart, hiszen számtalan rádióadó egyszerűen nem játszotta többé a négy különc brit dalait, és a világ legkülönbözőbb pontjairól kezdtek özönleni a fenyegetések. A Beatlemánia villámgyorsan hanyatlani kezdett.
A zenekar tagjai épp ebben az időszakban – nem csak ennek köszönhetően – kezdtek kiégni, és egyre inkább beleuntak a folyamatos koncertezésbe. Úgy döntöttek tehát, hogy felhagynak a fellépésekkel, idejüket pedig inkább minél tökéletesebb albumok elkészítésével töltik majd. 1966. augusztus 29-én léptek utoljára színpadra (leszámítva egy 1969 januári koncertet az Apple stúdió épületének tetején) San Franciscóban. A következő hónapokat pihenéssel töltötték – McCartney egy afrikai szafarin múlatta az időt, George Harrison Indiába repült, Ringo Starr pedig Lennonnal együtt egy háborús filmet forgatott Spanyolországban –, hogy aztán újult erővel kezdjenek bele az utolsó hangjegyig tökéletesre csiszolt munkájuk megírásába.
A közvélemény már-már temette őket, és egyre kevesebben hitték, hogy valaha új albumot adnak ki, a Beatles azonban mindenkit meglepett: november 24-én stúdióba vonultak, rekordhosszúságúra nyúlt munka – mintegy hétszáz munkaóra – után április végére pedig megszületett az alig negyven perces, saját gyermekkori élményeiket feldolgozni kívánó, de végül inkább egy képzeletbeli, Edward-kori zenekar koncertjét megörökítő album, ami Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (Bors őrmester Magányos Szívek Klubjának zenekara) néven hódította meg a világot.
A lemezen egy egész sornyi új hangszer költözött a Beatles dalaiba – így az elektromos Hammond orgona is, de itt jelent meg a gitár hangszínét tompító wah-wah pedál, de a B oldal nyitódalán, a George Harrison Kelet felé nyújtózását egyértelművé tévő Within You Without You-n Harrison mellett egy csapatnyi, Londonban élő indiai zenész, valamint csellisták és hegedűsök is feltűnnek:
A technológiai megoldások is a kor albumai fölé helyezték a Bors őrmestert, hiszen a monó, a sztereó, és négysávos technika együttes használatával megszületett dalok során zavaró mennyiségű háttérzaj is keletkezett, ezt pedig az akkor vadonatújnak számító Dolby zajcsökkentő rendszerrel tüntették el, de itt debütált az EMI hangmérnöke, Ken Townshend által a zenekarnak – vagyis a rájátszásokat egyáltalán nem kedvelő Lennon kedvéért – kifejlesztett, később széles körben elterjedt ADT, azaz a hang egyidejű és folyamatos duplázását lehetővé tévő automatikus duplázó, valamint az vokál felgyorsítását lehetővé tevő, illetve a szalagsebességet befolyásolni képes varispeed effekt.
A szigetországban éppen ötven évvel ezelőtt, 1967. június elsején boltokba került album azonnal óriási sikerré vált. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb ötszáz albumát felsoroló, 2003-ban készült listájának élén tanyázó nagylemez huszonhét héten át vezette a brit slágerlistákat, a tengerentúlon pedig tizenöt héten, azaz közel négy hónapon át nem talált legyőzőre.
A röviden csak Bors őrmesterként emlegetett album a közönség zajával, illetve a Magányos Szívek Klubjának Zenekara hangolásával indul:
Hogy aztán olyan csodák szólaljanak meg, mint a több magyarázat szerint is LSD-fogyasztásra ösztönző Lucy in the Sky With Diamonds – alább a Yellow Submarine című, 1968-ban bemutatkozott Beatles-animációs film részleteként:
Vagy a klarinétegyüttest is felvonultató When I’m Sixty-Four (Ha hatvannégy leszek), amink az alapját McCartney tizenhat (!) évesen írta, lemezen viszont csak itt, édesapja hatvannegyedik születésnapja után néhány hónappal mutatkozott be:
A pszichedelikus témákat és effekteket egymás mellé zsúfoló album nem csak tartalmát, hanem borítóját tekintve is a Beatles legérdekesebb munkája, hiszen az a zenekarra, illetve a zenetörténetre legnagyobb hatással lévő zeneszerzők, művészek és gondolkodók portréját vonultatja fel: indiai guruk (George Harrison kérésére), politikusok, sportolók és híres színészek, így Tony Curtis, Marilyn Monroe, vagy Marlene Dietrich mellett találkozhatunk tehát itt Oscar Wilde, H. G. Wells, Edgar Allan Poe, Karlheinz Stockhausen, Carl Gustav Jung, Sigmund Freud, Karl Marx, vagy épp Bob Dylan arcával is, de az ügyes szemlélő akár Hófehérke kőszobrára is ráakadhat.
Az ötvenhét felismerhető, kartonból kivágott alakot tömörítő csoportképet McCartney egy vázlata után Peter Blake és Jann Haworth állították össze, az exponálógombot pedig Michael Cooper nyomta le.
Megvalósítása az akkori átlagos borítók árának százszorosát, közel háromezer fontot emésztett fel, cserébe viszont megszületett a világ első kinyitható albumborítója, amin a dalszövegek is látszottak, sőt, egy oldalnyi kivágható képet is találhatott benne a vásárló.
A megjelenése után azonnal elképesztően sikeressé vált lemez azonban meghálálta a belefektetett energiát. A The Times kritikusa, Kenneth Tynan egyenesen “a nyugati civilizáció történetének meghatározó pillanataként” emlegette, a The Village Voice szakértője, Geoffrey Stokes pedigy így fogalmazott:
néhány nappal később pedig a tengerentúlon már-már félistenként tisztelt Jimi Hendrix is elkezdte játszani a címadó dalt, melynek bemutatóján McCartney is Lennon is ott volt.
A feldolgozásról 1967 decemberében, Hendrix a londoni Olympiában tartott koncertjén készült felvétel:
Nem mindenki volt persze oda érte, így a rajongók a legnagyobb lapokat forgatva is pillanatok alatt igen szomorúvá válhattak. A világ egyik első rockkritikusa, a világ legendás lapjainak legtöbbjénél megfordult Richard Goldstein például ezt írta róla a New York Times-ba:
A lemez a következő évben – első rockalbumként – elvitte az év legjobb albumának járó Grammy-díjat, de a legjobb könnyűzenei felvétel, a legjobb könnyűzenei album, illetve a legjobb borító kategóriában sem talált legyőzőre, a következő években megjelent öt album pedig a koncertek hiánya ellenére is elképesztően népszerűvé vált.
A hírnév okozta nyomás, a tagok egyéni produkcióikra irányuló figyelme, illetve Paul McCartney egyre határozottabbá váló vezető szerepe miatt az ellentétek kiéleződtek, az 1968-1970 közt felvett Let it Be megjelenése után pedig a tagok egyszerűen szétszéledtek.
Öt film, tizenkét nagylemez, illetve tucatnyi, máig megdöntetlen rekord maradt mögöttük, emlékük pedig közel öt évtized után sem halványult el.
