Nem most fogja meggyőzni Brad Pitt arról, hogy jó színész

Adam Sandler csak a kezdet, a Netflix beindult, és a sorozatok után a filmpiacra is be akar törni. Egyenesen ajtóstul ront a házba, és azok után, hogy Cannes kis túlzással a Netflixről szólt, bemutatta háborús szatíráját, a War Machine-t. A film a háttérsztorija miatt is izgalmasnak tűnik, de az igazi nagy dobása, hogy Brad Pitt játssza az Afganisztánban szolgáló tábornok szerepét.

Azon lassan túl kell lépnünk, hogy mekkora durranás egy A-listás színészt látni a Netflixen. Sorra jönnek ki a komoly produkciók a szolgáltatónál, nem sokáig marad szenzáció, hogy Brad Pittek és Tilda Swintonok tűnnek fel az oldalon. A fontosabb kérdés, hogy milyen lett a War Machine, és mekkorát alakított Pitt egy vicces, ugyanakkor komoly témát feldolgozó háborús filmben.

Összességében a War Machine egy kusza valami, amiben nehéz eldönteni, hogy Brad Pitt komolyan veszi-e a szerepét, vagy végig egy rossz karikatúrát hoz. 

A film 2009 környékén játszódik, mikor Obama véget vetne az afganisztáni háborúnak, és nem akar további csapatokat küldeni az országba. És itt jön a képbe egy igazi háborúmániás tábornok, Glen McMahon (Brad Pitt), a Glenimal (a főhős nevéből és az állat szóból alkotott becenév), akit azzal bíztak meg, hogy vessen véget a háborúnak, de ő folytatná. Nem hazahozná az egységeket Afganisztánból, hanem további 40 ezer katonát sírna ki. Próbálja kijátszani a bürokráciát, a saját – viccesnek szánt – módszereivel próbálja megkerülni a feletteseit, hogy megkapja, amit akar. Egy sikeres, győztes háborút. A felkelőket is megfékezné, és a tálib területekre vonulna. Mindenközben Obama köszöni szépen, de nem kér a háborúból. Ennek ellenére hősünk, vagy antihősünk próbálkozik, és egy kocsmatúrával egybekötött európai körúton próbálja meggyőzni a NATO-t, hogy mennyire király ötlet lenne, ha a tagok küldenének még pár ezer katonát egy olyan háborúba, ami senkinek se hiányzik.

Eddig a történet maximum közepes, tényleg csak egy tábornok kiherélt próbálkozása, hogy nemzeti hős legyen. Persze megismerjük Glen McMahont, hogy mennyire tisztelik a kollégái, és milyen humora van, de a film igazi érdekességét a narráció adja. Mint a legtöbb háborús film, ez is igaz történeten alapul, és egy újságíró meséli el a sztorit. Michael Hastings a Rolling Stone-nak dolgozott, és 2010-ben egy olyan portrét írt Glen McMahon valós karakteréről, Stanley McChrystalról, hogy a cikk után Obama a Fehér Házba kérette McChrystalt, és kirúgta, azzal az indokkal, hogy

aláássa a civil kontrollt a katonaság felett, ami demokratikus országunk magját adja.

Egyszóval Hastings lazán lerombolta a tábornok karrierjét a 2010 júniusában megjelent írásával, amit The Operators című könyvével folytatott. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az újságíró nem számított arra, hogy ekkora visszhangot kap a cikke.

“Azt hittem, hogy McChrystalnak és a csapatának pár napig fejfájást okozok, aztán a szőnyeg alá söprik, elvesztem a hozzáférésemet, és továbblépek. Írok egy másik sztorit” – mondta egy interjúban. Ehhez képest lavinát indított el, és nemcsak egy magas rangú katonatisztet szabadított meg az állásától, de a kollégáinak is megnehezítette a munkáját. A tisztek elkezdtek azon aggódni, hogy talán ők is úgy járhatnak, mint McChrystal.

Az Afganisztánban szolgáló tábornok később a Yale-en kapott tanári állást, a 33 éves Hastings pedig ominózus cikkének harmadik évfordulója után pár nappal egy autóbalesetben halt meg Los Angelesben. A Time egyenesen úgy hivatkozik az esetre, hogy az újságírót egy autóbalesetben ölték meg, ennek ellenére Hastings szintén újságíró özvegye (Elise Jordan, a Time szerzője) megelőzné az összeesküvés-elméleteket. Egyes feltételezések szerint az amerikai hírszerzés tette el Michael Hastingset láb alól egy készülő cikke miatt. Az özvegye ezzel szemben azt mondja, hogy a férje egyszerre több necces sztorin dolgozott, ez egy sima baleset volt.

Így már rögtön érdekes, hogy mi lehet abban a történetben, ami ekkora port kavart. A neveket természetesen megváltoztatták, de Hastings The Operators című könyvéből készült a filmadaptáció. Brad Pitt jó színész. Illetve ezt akarom hinni. A Blöff, a Hetedik, a Harcosok klubja, a Hét év Tibetben, de még A Mexikói is azok közé a filmek közé tartoznak, amiért Pittre egy War Machine után is ugyanúgy tudok nézni. Végig kérdőjelek köröztek a fejem felett.

Most Brad Pitt parodizál, pocsékul játszik, vagy tényleg ilyen lehetett Stanley McChrystal?

Annyira karikaturisztikusra sikerült az alakítása, hogy megkockáztatom, talán a rendező, David Michôd elbénázta ezt a castingot.

Kezdjük ott, hogy Brad Pitt nem idős. De el akarják hitetni velünk, hogy az. Lehet, hogy még mindig a 2000-es évek Pittje él a fejekben, és csak ezért volt ennyire röhejes, hogy egy ráadtak egy apószemüveget, mindenesetre nem hittem el, hogy Glen McMahon egy kiöregedő tiszt, akit nemsokára csak az egyenruha tart egyben. Egyszerűen nem Brad Pittet teremtették erre a szerepre. A valószínűleg eltanult hunyorítás sem jött össze, és akkor is inkább mosolyog az ember, amikor meglátja Pittet futni a vásznon. Elnézést, Netflixen. Ha ez volt a cél, akkor viszont sikerült, de én mégis maradnék annál a verziónál, hogy nem ez lesz a színész élete alakítása.

Hogy érdemes-e megnézni a War Machine-t? Igen. Lehet, hogy nem Brad Pitt miatt, de az afganisztáni háború egy olyan oldalát dolgozza fel, amihez nem kellenek hosszú tűzpárbajos jelenetek, egy másik szemszögből látjuk a történéseket, ráadásul tele humorral.

(Borítókép: Netflix)