Korábban már elmeséltük, milyen – nem is túl drága – órát kell hordania egy politikusnak, hogy meg lehessen benne bízni, sőt, a magyar híroldalakon valaha megjelent legfurább rétegcikkben még a történelem legcsodálatosabb orosz óralogóit is megismerhettük, a lényegről azonban még nem esett szó:
Talán nem hinné, de a problémára igenis létezik tökéletes megoldás, sőt, a csomaggal a vásárlás utáni napokban jó eséllyel már kopogtat is az ajtón a postás. Feltéve persze, hogy a csomag nem keveredik el a Magyar Posta útvesztőiben, falja fel a Minótaurusz, öklendezi vissza, dugja el egy szekrény mögé, majd veszi elő, és rejti el a Keleti pályaudvar mögött húzódó postai raktárban.
A keleti blokk fennállása során a legtöbben talán a nem épp jó szívvel, de szovjet órákat hordtak, hiszen azok típustól függően relative olcsón és egyszerűen beszerezhetőek voltak. A Szovjetunió széthullása óta eltelt negyedszázadban ezeket az órákat sokan egyszerűen kidobták, vagy egy fiók mélyére rejtették, gondolva, hogy még jó lesz valamire. Szerencsére létezik azonban egy nem is túl szűk réteg, amelyik a szovjet órák felújításának, majd eladásának szenteli szabadidejét – ők főként idős órásmesterek, vagy súlyos függőségre utaló tünetekkel birkózó, a komód minden fiókjában négy tucat órát elrejtő gyűjtők, akik a Facebook legmélyebb bugyraiban, így a beszédes Orosz és szovjet órák adás-vétele, csere-beréje nevű, közel háromezerháromszáz (!) taggal büszkélkedő csoportban dicsekednek el legújabb szerzeményükkel, vagy épp próbálnak megválni a megunt daraboktól.
A sokszor alig néhány órás különbséggel felbukkanó hirdetések közt mindenki könnyedén megtalálhatja a saját stílusnak megfelelő darabot – legyen az egy egyszerű Pobjeda, egy öröknaptáras Raketa, vagy épp valamilyen sötét számlapos csoda:
A választék az aukciós oldalakon, így a magyar Vaterán, vagy a nemzetközi eBay-en persze sokszor nagyobb, de itt sokszor sajnos a túlárazás esete forog fenn, és sokszor csak a leghétköznapibb darabok bukkannak fel. Ettől függetlenül természetesen megéri rákeresni a legnagyobb gyártók, így a Raketa, a Pobeda (Pobjeda), az Ural, a Poljot, vagy épp a Luch (Lucs) és a Vosztok (Vostok) nevére, hiszen csodák ebben az árkategóriában is léteznek.
De ha már az eBay-en járunk, nem feledkezhetünk meg az egykori szovjet városoknál még egzotikusabb helyről, a máig titokzatos India harmadik legnagyobb városának számító déli Bengalaruból származó HMT-kről, melyekből a Vaterán is rendszeresen feltűnik néhány darab, de a 4-5 ezer forintért árult darabok csak a gyár termékeinek egy igen apró részét fedik le.
Az éppen csak függetlenné vált Indiában 1953-ban alakult meg a Hindustan Machine Tools Limited nevű állami vállalat, melynek kapuit az elmúlt több, mint hat évtizedben nem csak traktorok, illetve a különböző gyárak működéséhez szüskéges gépek, így CNC-rendszerek, hanem órák tömegei is elhagyták.
Az 1961-ben a japán Citizen segíségével alapított és fenntartott óradivízió 2016-os bezárásáig látta el olcsó, de tartós órákkal az 1,3 milliárdos ország hivatalnokait és közembereit, sőt, népszerűsége csúcsán az Indiában eladott órák több, mint kilencven százaléka magán viselte az egyszerű HMT logót.
A HMT egyik üzemében 1976-ban készült filmen jól látszik az óra születésének több fontos eleme:
A mechanikus, azaz kézihúzós karórák – köztük Indira Gandhi kedvence, a Janata, az indiai hadseregnek szállított Pilot, valamint az esküvői ajándékok közt mindig felbukkanó Kanchan – mellett a nyolcvanas évektől kvarcórák, napórák, sőt, toronyórák is készültek, de az eladási számok 2000 óta tartó csökkenésével a gyár lassan haldokolni kezdett.
Termékeinek tömegei viszont túlélték a bezárást, sőt, a hatvanas, hetvenes, illetve nyolcvanas évek óta megbízhatóan ketyegő, klasszikus formákat követő, jórészt teljes egészében kézimunkával, gépek nélkül összerakott órák az elmúlt években egyre nagyobb számban jelentek meg a legnagyobb internetes piactéren, sőt, ma is heti rendszerességgel bukkannak fel az egyre furább példányok:
Az akár már háromezer forint ellenében (és a legtöbbször még a postaköltséget sem kell kifizetni!) gazdát kereső, lelkében az ötvenes évek Citizenjeire megszólalásig hasonlító darabok jó része természetesen már nem gyári állapotú, így könnyen találhatunk az indiai barkács áldozatául esett, fura színűre festett, nem épp tökéletesen színezett számlapú darabokat, de legalább biztosak lehetünk benne, hogy hasonló példányok egészen biztosan nem fognak szembejönni velünk a Nagykörúton, és egy jó szíjjal (ami nem csak bőr lehet ám, hanem NATO is!) együtt is tízezer forint körüli összegért megúsztuk a bevásárlást – feltéve, ha nem félünk a kézihúzós, egy darabka történelmet jelentő óráktól.
