Előre tudni lehetett, hogy a júniusban ötvenedik életévét betöltő Nicole Kidmanről szól majd az idei cannes-i filmfesztivál: a színésznő három filmben és egy sorozatban is szerepel az itt bemutatott alkotások közül. Mostanra kiderült, hogy szokásához híven jó érzékkel válogatott a felkérések közül, mert a fesztivál legjobbjai közé tartozik mindhárom film, ráadásul nagyon bevállalósak, és Kidman mindegyikben teljesen másmilyen.
Alien vs. punk
Kezdem a legkattantabb figurával. Az amerikai függetlenfilmes, John Cameron Mitchell olyan polgárpukkasztó filmeket csinált korábban, mint a transznemű rockénekesről szóló Hedwig és a mérges csonk és a szexuálisan meglehetősen explicit Shortbus, most pedig a How to Talk to Girls at Parties című Neil Gaiman-novellát duzzasztotta fergetegesen szórakoztató, magával ragadó egész estés filmmé, amelyet a versenyprogramban, de versenyen kívül mutattak be. Amellett, hogy ennél bulisabb soundtrack idén már tuti nem fog felbukkanni a programban, az egész film olyan, mint egy hatalmas, fékevesztett, iszonyatosan felszabadító party, ahol minden résztvevő eldobja a gátlásait, és olyan élményeket szerez, amiket nem feltétlenül mesélne el másnap az anyukájának. Vagy bárkinek.
A film a 70-es évek punkrobbanásának kellős közepén játszódik Croydonban, London egyik lepattant külvárosában. Főhőse egy Enn nevű kamaszfiú (Alex Sharp), aki még azt sem tudja, mit kell mondani egy lánynak, akivel szeretne megismerkedni, úgyhogy arra aztán végképp nincs felkészülve, hogy egy házibuliban egy földönkívüli csajjal, Zannel (Elle Fanning) akad össze. Zan nincs egyedül, egy meglehetősen furcsa hagyományokat ápoló, éppen a Földön turistáskodó aliencsoport tagja. Kicsit furcsábbak csak, mint a tomboló punkok, akik fölött afféle punkkirálynőként uralkodik Boadicea, azaz Kidman, aki külsőre leginkább David Bowie Fantasztikus labirintus-beli figurájára hasonlít, amúgy pedig főleg fiatal punktehetségek felfedezésével van elfoglalva.
Kidman ugyan már rég kilépett a jégkirálynő skatulyából, de azért legtöbbször mégiscsak merev és elegáns nőket játszik, nagy öröm egy ilyen merészen játékos film dilis szerepében látni. A cannes-i premier a filmhez méltó volt: a tüllfodrokkal díszített, ezüstszínű ruhakölteményben bevonuló Kidmant a filmben látható őrült jelmezekben feszítő kollégái dongták körbe, mintegy a film cselekményének valóságos kiterjesztéseként. Hamar partyhangulatot teremtettek a vörös szőnyegen is.
Ez a Kidman kikészít
Aki látta a görög Yorgos Lanthimos bármelyik filmjét (Kutyafog, A homár), azt biztosan nem fogja meglepni a hír, hogy versenyprogramban szereplő munkája, a The Killing of a Sacred Deer felér egy agyba rúgással. Kidman figurája itt közelebb áll a színésznőtől megszokott hűvös karakterekhez, a film viszont észbontó: megdöbbentő eszközökkel fest kiábrándító képet az emberi kapcsolatok értéktelenségéről egy család történetén keresztül.
A szívsebész családfőt Colin Farrell alakítja, Kidman a felesége, aki szintén orvos, és van egy serdülőkorú fiuk, meg egy picit idősebb lányuk. Az atmoszféra emlékeztet A homáréra: a családtagok megmagyarázhatatlanul lefojtottan, szinte robotszerűen kommunikálnak egymással, és mi csak találgathatjuk, mi lapul hátborzongatóan mesterséges szívélyességük mögött. Azt hiszem, azzal még nem spoilerezek, ha elárulom, a megfejtést szimbolikus szinten kell keresni, akárcsak előző filmjében, Lanthimos itt is a személyes kapcsolatok elvont szabályait, formáit és álságosságát ábrázolja, ezúttal egy család bizarr viselkedésébe sűrítve. Sokáig azt sem értjük, miért találkozgat Farrell figurája egy szűkszavú kamaszfiúval (Barry Keoghan), és ebből a cikkből nem is fog kiderülni, ugyanis meggyőződésem, hogy a The Killing of a Sacred Deer sokkal nagyobbat üt, ha az elején az embernek fogalma sincs róla, hova fog kifutni.
De azt elárulhatom, hogy a földbedöngölés nem marad el, ha teljesen komolyan vennénk a film végkicsengését, akkor talán soha többé nem állnánk szóba senkivel. Egyébként valószínűleg a fesztivál programigazgatójának kegyetlen, kiváló fricskája, hogy Lanthimos filmjét egy napra tette Michael Haneke nem kevésbé kíméletlen Happy End című alkotásával, ami hasonlóan rózsásan láttatja az emberi természetet. Naná, hogy ez volt a fesztivál legerősebb napja.
Arra sajnos nem volt itt hat órám, hogy megnézzem A tó tükre (Top of the Lake) című sorozat második évadját, amelyben szintén játszik Kidman, de egy bátor kollégától, aki bevállalta, azt hallottam, hogy az új évad sokkal jobb, mint az első volt, és mivel különálló történetet mesél el, nem is feltétlenül szükséges hozzá az előzmények ismerete.
Colin Farrellt csúnyán megbüntetik
A Kidman, Farrell páros aztán visszatért Sofia Coppola Csábítás (The Beguiled) című kosztümös drámájában, amelynek, szemben az eddig említett filmekkel, már magyar premierdátuma is van: augusztus 31-én mutatják majd be. A sztori sokaknak ismerős lehet, mert egy olyan regényen alapul, amelyet 1971-ben, A tizedes háreme címmel Don Siegel már megfilmesített Clint Eastwood és Geraldine Page főszereplésével.
A film az amerikai polgárháború alatt játszódik egy déli államban, és a cselekmény teljes egészében egy lányiskolában és közvetlen környezetében zajlik. A bentlakásos iskolában már csak az igazgatónő, Miss Martha (Kidman), a franciatanárnő (Kirsten Dunst) és öt lány maradt, az ő zárt kis közösségük viszonylagos nyugalmát borítja fel, amikor az egyik diáklány egy sebesült unionista katonát (Farrell) talál a közeli erdőben. A miniközösség nem teljesen úgy működik, ahogy azt egy 19. századi lányiskolától várnánk: bár senki sem kérdőjelezi meg Miss Martha szavát, a fontos döntésekben, például, hogy befogadjanak-e egy ellenséges katonát, az igazgatónő kikéri a lányok véleményét is.
Így hát a keresztényi szeretetre hivatkozva, de feltehetően nem függetlenül attól, hogy örülnek, hogy egy férfi közelében lehetnek, magukhoz veszik és ápolni kezdik a katonát. Innentől a jó és rossz, bizalom és bizalmatlanság finom játéka veszi kezdetét, Miss Martha és a többiek újra és újra megkérdőjelezik saját döntésüket, de mindig találnak rá okot, hogy maguknál tartsák a lassan lábadozó, izgalmas idegent. Mivel az előzetesből is kiderül, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a vonzó férfi teljesen összezavarja a női közösség dinamikáját, és a dolgok meglehetősen eldurvulnak.
Kidman igazgatónője határozott, kötelességtudó és feszes, de nem karót nyelt, elkapjuk azokat a pillanatait, amikor gyengesége-gyengédsége kivillan, hogy aztán gyorsan megzabolázza saját magát. Coppola úgy döntött, hogy szinte semmit sem tár fel Miss Martha múltjából, apró, árulkodó gesztusaiból kell összeraknunk magunknak, hogy ki is lehet ő, ami izgalmas játék, és Kidman rejtélyes alakítása tökéletes alapot nyújt hozzá. Csak Elle Fanning kamaszvágyaktól fűtött, ezért a többieknél direktebb figurájának szándékai egyértelműek, Dunst és Farrell is rejtegetik a lapjaikat.
Coppola nem fokozza a végletekig az érlelődő konfliktusokat, sőt, minimumon tartja a feszültséget és egy kis humort is megenged a figuráknak, ami remekül működik: a drámai csúcspont így szinte váratlanul érkezik, mégis minden következményével együtt teljesen természetesnek hat. Adja magát a feminista olvasat: a nők a helyére teszik a férfit, aki azt hitte, hogy kénye-kedve szerint szórakozhat velük. Nehéz volna nem igazat adni nekik.
