A divat története tele van ma már furcsának tűnő fejezetekkel, hiszen kinek jutna például eszébe újra tógát viselni, fogat feketíteni (I. Erzsébet angol királynő annyira imádta az édességet, hogy a fogai feladták a harcot – hű női követői pedig követték, mutatva, hogy ők is megengedhetik ám maguknak a cukros édességeket) vagy épp melyik férfi viselne szívesen fodros inggallért és rizsporos parókát?
Kevés trend volt azonban meglepőbb a francia arisztokrácia köreiben a XVI. század derekán megjelent fekete tapaszoknál,
A finomkodás nélkül csak legyekként (mouches) – hiszen távolról épp úgy néztek ki, mintha az ember arcára szállt volna egy légy, bár azért kissé talán az anyajegyekre is hasonlítottak – emlegetett foltok százötven éven át, egészen a XVIII. század hajnaláig népszerűek maradtak, annak ellenére, hogy semmiféle hasznuk nem volt, ellenben a nők és férfiak épp úgy néztek ki tőle, mintha legédesebb álmuk közepén egy időutazó óvodás kisfiú nevetve teleragasztotta volna az arcukat.
A kor embere szerint – írja a korai modern kor divatjának szakértője, Dr. Kimberly Chrisman-Campbell – ez azonban igenis segített az arcbőrüket szebbnek láttatni, és ügyes elhelyezésükkel az arc legszebb részleteire, vagy épp a szemre irányította a figyelmet.
Számtalan, ebből a korból származó portrén találkozhatunk hasonló foltokkal, de természetesen nem mindegyikük ilyen okból visel tapaszt az arcán: a kilencedik Lord Cathcartról készült fenti portrét (Joshua Reynolds 1753-55) elnézve például egészen biztosak lehetünk benne, hogy a háborúból hazatért katona egy sebesülését rejti így el, hiszen ekkora foltot ilyen céllal biztosan senki sem szabatott volna magára.
A jórészt ritkásabb, könnyebb selyemszövetből (tafota), vagy bársonyból készült textildarabokat gyantaalapú ragasztóval helyezték az arcra, bár azok sokszor az izzadtság hatására is odakötöttek. A formák jóészt egyszerű, kör alakú pöttyök voltak, de előfordultak félhold, háromszög, sokszög, vagy épp csillag alakú darabok is.
Chrisman-Campbell a jelenség okát az antik írók Vénusz-leírásával hozza összefüggésbe, hiszen szerintük az istennő arcának egyik oldalán egy anyajeggyel büszkélkedhetett, de ez az egyetlen, apró tökéletlenség csak még szebbé tette az arcát.
A fenti, Lord Catchartról készült portré már előre vetítette a tényt, de itt az idő, hogy még egyszer megdöbbenjen az olvasó:
A XVII. és XVIII. században ezek az apró kiegészítők annyira filléres cikkekké váltak, hogy bármely társadalmi osztály megngedhette őket magának, de természetesen erre is vonatkoztak különböző, íratlan szabályok, így nem volt épp ildomos a száj közvetlen közelében viselni őket, kettőnél több viszont már riasztó hatással bírt, hiszen gazdája jó eséllyel különböző, arcon nyomot hagyó betegségekkel került szembe, így a penicilin második világháborús elterjedéséig halálos, elsősorban szexuális úton terjedő – Ady Endre halálát is ez okozta – szifilisszel, vagy épp hímlővel.
Az apró textildarabok hódításának aztán hirtelen vége szakadt, de Hollywood hőskorában néhány évre újra divattá váltak az utólag felhelyezett, fura alakú anyajegyek – a némafilmek egyik sztárja, Clara Bow például egy apró csillaggal hódított:
Az újra fellángolt divat néhány éven belül természetesen elhalt, de nem lennénk meglepve, ha a következő években újra visszakerülnének a köztudatba a félhold alakú, szemet körülvevő foltok, vagy orr mellé helyezett hétágú csillagok.
