A magyar-szerb határon húzódó kerítés mását építették meg egy holland múzeumban, ahol Tarr Béla egy olyan különös kiállítást rendezett, amely a színházi díszlet, az installáció, és a film elemeit vegyíti. A filmrendező nem először szólít a menekültekkel való szolidaritásra: üzenetét 2016. szeptember 30-án Schilling Árpád olvasta fel a Parlament előtt. Az amszterdami EYE Film múzeumban januárban nyílt és május végéig nyitva tartó „Till the End of the World” című kiállításán új jelenetek láthatóak filmművészetéből.
A világhírű filmrendező 2011-ben, a „Torinói ló” után kijelentette, hogy nem készít többé filmet, ám a magyarországi menekülthelyzet miatti felháborodásában mégis kamerát fogott. A kiállítás a hazánkhoz érkező menekültek képeivel kezdődik és végződik, ám ennél sokkal többről szól. Egy utazásra hív bennünket a rendező, a kiszolgáltatottak, kirekesztettek, bolyongók világába.
„Szégyelld magad a gyalázatos kerítés miatt!”
Így lépünk be az Európai Unióba, ahol a magyar határ kerítése fogadja a menekülteket. Szakasznyi élethű kerítéssel találkozik a látogató, mögötte három erőteljes fénykép: a szegedi pályaudvar peronján kétségbeesett kisfiú, vonatsínek között szíriai család, rendőri brutalitás. A falon a BBC és a Reuters felvételei peregnek: válságos helyzetek, áldozatok, fegyveres támadás, erőszak. Tarr Béla szerint mind felelősek vagyunk azért, hogy hagytuk az erődítményt megépülni.
Tovább haladva a senki földjére érve a Torinói ló kopasz fája fogad bennünket, falra vetülő árnyéka éjszakai hangulatot idéz. Szél zúgását halljuk és érezzük, fázni kezdünk. Beleéljük magunkat a magányos, új hazát kereső vándorok helyzetébe.
Ezután a további termekben néhány perces fekete-fehér filmjelenetek láthatóak, kizsákmányolt tömegek menetelnek, ételosztás, melankolikus zene és tánc. Ezekben láthatjuk viszont mindazt, hogyan is vagyunk mi itt belül, Európában, és belül önmagunkban és egymás között.
A kiállítás közepén különböző “nyitányok” láthatóak, mint például a „Werckmeister Harmoniák” napfogyatkozása.
Olyan válogatás ez, amely a rendező véleményét a világról és a válságainkról közvetíti:
Valójában mindannyian menekültek vagyunk, kívül és belül egyaránt, nincs köztünk sok különbség a lényeget tekintve, mert a hangsúly az emberi méltóság megsértésén illetve tiszteletben tartásán van.
Asztalhoz ülnek a vetítés során a nézők, így kerülnek még közelebb ahhoz a monológhoz, amely egy elnyomó rendszerről szól. A jelenetek magyar nyelven hallhatóak, angol és holland felirattal.
A gyerekek mint a jelen értelmezői és a jövő képviselői szerepelnek: ott van a Sátántangóból jól ismert, karján a halott macskával világnak induló kislány is.
Különálló termet kapott egy szarajevói aluljáróban zenélő koldus kisfiú, akiről ebben az évben készült a felvétel. Tangóharmonikán játszik egy monoton, egyszerű dallamot. A gyermek sápadt, szemei táskásak a fáradtságtól, de nincs mit tenni, szünet nélkül játszik a hangszeren. A kamera ráközelít az arcára, majd lassan eltávolodik tőle, mutatja a sivár aluljárót. Egy ponton a harmonika hangja megszűnik, a zene passióba vált, ami szinte „mennybe meneszti” a fiút.
Tarr Béla szerint eljött az idő, hogy a katasztrófába sodort földgolyónk áldozataival szembesüljünk. Arra szólít fel bennünket, végezzünk önvizsgálatot akár menekültekről, háborús áldozatokról vagy nélkülözőkről van szó, mert globális értelemben is mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Tágabb értelemben nem csak a határainkhoz érkezőket kell segítenünk, hanem bárkit, aki rászoruló.
A tárlat végén Tarr Béla beszédét vehetjük magunkhoz:
Röszkén, Horgoson és a szerb-magyar határ melletti tranzit zónánál készült fényképek vetítésével zárul a kiállítás.
A menekültkérdés mindmáig megoldatlan.
