A This Is Us, magyar keresztségben Rólunk szól című széria úgy söpört végig az amerikai – és vele a nemzetközi – tévésorozatok piacán, mint a szélvész. A széria csak tavaly szeptemberben indult, de azonnal olyan egybehangzóan pozitív visszajelzéseket kapott mind a közönség, mind a szakma részéről, hogy az első évad még véget sem ért, az NBC máris berendelte belőle a második és harmadik évadot is, így 2019-ig szinte biztosan folytatódik a történet. Nagy halom jelölés, köztük három Golden Globe, kis halom díj, 8,9-es IMDb-, 89%-os Rottentomatoes-értékelés, és a rajongás csak egyre nő a sorozat körül – mi a titka?
Némi egyszerűsítéssel azt mondanám, az a titka, hogy más. Mert hogy is néz ki a sorozatpiac? Összességében elég jól, a címben jelzett fullba tolt kreténséget is szeretjük, nem mondok újat azzal, hogy csodálatos felívelés zajlik pár éve a kisképernyős tartalmak piacán, a tévésorozatok általában jól kitaláltak, kreatívak, gondosan kivitelezettek, egyik-másik mozifilm nem tud ilyen színvonalat felmutatni, és a szériákat övező hype is ehhez igazodik, joggal. Műfaj és hangvétel tekintetében két fő csapásirány rajzolódik ki: egyik oldalon ott vannak a lökött vígjátékok, melyik milyen háttérsztoriba helyezve, limonádétól szuperhőssztorin át kocka szitkomig szép vaskos a kínálat. A másik oldalt, a drámai sorozatokét meg leginkább a karcos jelzővel tudnám illetni: sötét, misztikus, bizarr, politikus, melyik milyen, de mindegyikben tombol az intrika, esetleg a sötétebbre színezett szuperhősös darabokban, csak a díszlet változik. Amiből viszont nem nagyon van kínálat – és amely szerepre a Rólunk szól szépen be is jelentkezett –, az a vérbosszút és kínhalált, de az arcraesős „poénokat” is nélkülöző faksznimentes, életszerű, emberi történetek. Amilyen ez itt.
A történet szereplőit egy kedves véletlen kapcsolja össze: ugyanazon a napon van a születésnapjuk. Ezzel a kissé mondvacsinált húzással megindokolván, hogy miért pont ezekről az emberekről szól ez a történet, a sorozat nem is rugózik tovább ezen a szülinap-dolgon. Nem árulok el nagy spoilert azzal sem – hisz elég a stáblistán végignézni, az azonos családnevek elárulják –, hogy ezek az emberek alighanem rokoni kapcsolatban is állnak egymással, meg van még egy csavar, azt viszont már nem lőném le, hadd legyen meg az aprócska rácsodálkozás az első epizód végén mindenkinek. Legyen elég annyi, hogy a főhőseinknek köze van egymáshoz, életük szálai több idősíkon és életkorban összekapcsolódik, ez pedig lehetőséget ad egész seregnyi emberi élethelyzet megmutatására, és olyan finom kis izgalmak keltésére, amitől a néző szép csendesen ráfügg a szériára már egy-két epizód után, pedig azért ez nem az arcszaggató cliffhangerek terepe.
Ú, ő akkor még itt volt, de X idővel később már nincs, vajon mi lett vele?
És az a másik figura hogy lett az, aki? Az a kérdés megvan, amit úgy harminc felett már bármikor feltehetsz magadnak? Hogy hogyan is jutottunk ide? Ez a sorozat pontosan erre a kérdésre ad egy halom választ.
Lehet, hogy ez így a csavaros krimik és misztikus fantasyk között nem hangzik elég izgalmasan, de ne tévesszen meg a csinnadratta: ha leszeded a CGI-t meg a világ megmentése maszlagot, a szuperhősfilmek szereplőinek is ugyanazokkal az emberi kételyekkel kell megküzdeniük, mint a szomszéd családapának, és az örömeik sem térnek el nagyon – csak a díszlet különbözik. Te meg – ha ez esetleg újdonságként érne – azért nézed, mert azonosulsz a szereplővel, egyik-másik helyzetben, amibe kerül, meglátod önmagad, amikor drukkolsz, együtt érzel, elszomorodsz – és ezt mind teszed, itt elmondtam, miért –, akkor valójában magadnak, az embernek drukkolsz, vele érzel együtt, őt szánod. Ebben a sorozatban csak kicsit közelebbi a hasonlóság, mert egy figurának sem királykék a bőre, és egyikük sem repked sárkányháton.
A hatásvadászatnak ez az üdítő hiánya megvett kilóra, és a Szívek szállodája Jesseként megismert Milo Ventimiglia szerepeltetése sem ront az élményen, mint az egyik főszereplő. Ahogy ő is, a főszereplők mindegyike elsősorban tévés szerepekből lehet ismerős, a nejét alakító Mandy Moore is, aki itt akkorát alakít, hogy egy Golden Globe-jelölést máris behúzott, csakúgy, mint Chrissy Metz. Az ő szerepét a történetben nem fedném fel, viszont álljon itt a méltatás, amiért egy olyan teljesen hétköznapi, mégis a mainstream filmnyelvben alig tárgyalt témát általa helyet kapott a történetben, mint a testet-lelket kínzó, leküzdhetetlennek tűnő elhízás. Komolyan, A méltatás elsősorban nem is neki szól, hanem az alkotóknak, konkrétan az író-producer Dan Fogelmannak, akinek a fejéből annak idején egyebek mellett az Őrült, dilis, szerelem című klasszikus is kipattant. Romkom ide vagy oda, már ott is sikerült túllépnie a kétdimenziós figurákon, az azóta eltelt években pedig csak fejlődött karakterépítési tehetsége, mert az itt felvonuló szereplők mindegyike alaposan kidolgozott, sokrétű és olyan izgalmas, hogy bármelyikük köré simán lehetne egy egész mozit szervezni.
Az eredeti cím –This Is Us, tükörfordításban Ezek vagyunk mi – keresetlensége vonul végig a teljes szérián, egyszerűség, visszafogottság, ezek a fő irányok, sem a díszletek, sem a karakterek nincsenek túlfokozva, a jóléti Amerika díszleteiben persze, de teljesen életszerű minden, szerencsére az események is. Egészen frissítő élmény egy olyan történetet követni, amiben nem rúg arcba minden öt percben valami Brutális Fordulat, Ami Mindent Alapjaiban Megváltoztat, miközben azért az élet zajlik, unalom nincs egy percig sem, csak a hollywoodi stílusú túltolt kontrasztok helyett itt sokkal finomabban, alattomosabban érkeznek a bonyodalmak. Mondjam, hogy amiképpen az életben? Mondom.
A Rólunk szól (This Is Us) ma este debütál Magyarországon, az első részt 22:00-tól vetíti a Viasat 3.
