Seress Rezső Budapesten született 1889. november 3-án. Egyáltalán nem mondható el róla, hogy könnyű gyerek lett volna: kamaszként egy vándorcirkusz után szökött, ahol a “csúnya kiskölyköt, akit az Isten is bohócnak teremtett” az igazgató maga mellé vette segédnek, tanulónak. Amolyan mindenesnek.
A kis Dudi először lócitromot szedett a porondról, majd lépésről-lépésre küzdve fel magát légtornász lett. Ügyes, tehetséges artista volt, de egy hatalmas zuhanás – majdnem belehalt – véget vetett karrierjének. Lábadozás közben, egy kocsmában ismerkedett meg egy fiatalemberrel, aki rávette, csapjon fel vele együtt színésznek. A fiatalembert később Bilicsi Tivadarként ismerte meg az ország.
Rákosi Szidi tanodájában a felvételire a 156 centi magas Seress még mankóval érkezett, nem is kerülhette el a kérdést: maga mi akar lenni?
-Táncoskomikus
-Két mankóval? – Brávó, Seress úr, ilyen még úgysem volt!
Az utcán kezdte
Kilenc évet húzott le a Városligetben és vidéki társulatoknál a vurstli világában. Nélkülözés, nyomor volt a sorsa, egyetlen vigasza a zongora volt. A városligeti műszínkör igazgatója hallva játékát kiültette a bejárat elé az utcára játszani. Nyári kánikulában, téli fagyban a kis Seress csak bűvölte a zongorát a rozzant épület előtt, saját szerzeményű dalai nagy sikert arattak: az emberek városszerte melódiáit dudorászták.
Ehhez persze hozzájárult, hogy a vesztes Magyarországnak a nagyhatalmak megtiltották hanglemezek gyártását, a rádió pedig csak egy szűk kör kiváltsága volt a ’20-as években. Amikor pedig megindulhatott a hazai lemezgyártás, Seress “Még egy éjszaka…” című lemeze rekordszámban, 16 ezer példányban kelt el.
Rámosolygott a szerencse is, tehetségének és támogatóinak köszönhetően elhagyhatta az utcát. A “zeneszerzés kistermetű nagymestere”, először a Kukoricza csárdába, majd a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe szegődött zongoristának. Itt már nem voltak pénzügyi gondjai, téli kabátot, majd lakást vásárolhatott magának. 1923-1933 között több mint negyven dalszöveget írt mások zenéire, és vagy hatvan saját szerzeményt alkotott.
Seressük egymást!
Szerethető, kedves figura volt, számtalan anekdota kering a termete miatt kis Seressnek nevezett művészről. Egyszer egy magasra nőtt asztaltársa tréfásan rászólt:
– Ne beszélj olyan sokat, Rezső, mert mindjárt beduglak a mellényzsebembe.
– Akkor, barátom, több lesz a zsebedben, mint a fejedben…
Örökké vidám volt, mókázott, jókedvet és derűt sugárzott, kedvelt társasági figura volt. Egyik legnagyobb sikerű dalát, a Szeressük egymást gyerekeket például többször így adta elő: “Seressük egymást gyerekek…”
A Szomorú vasárnap
Zenéje és szövegei mégis mélységes szomorúságot, bánatot tükröznek, reménytelenül szentimentálisak, szívet tépőek. Mint a szomorú vasárnap, aminek szövegét nem ő, hanem Jávor László, a “8 Órai Újság” rendőri riportere írta, és Seress Rezsőt kérte fel, hogy zenésítse meg.
Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem… a monoton melódia mesterkélten egyszerű C-moll hármas hangzatának változatai tökéletesen simultak versem hangulatához. Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál.
– idézi Jávort a Színészkönyvtár.hu.
Seress viszont nem ismerte a kottát, a Szomorú vasárnapot egy zeneakadémiát végzett fiatal kottázta le fütty után. Öt pengőért. Sokat reméltek a daltól, ami viszont sokáig hevert a kiadónál. Aztán hirtelen két hír is érkezett: két öngyilkosság, mindkét esetben a holttest mellett ott volt a dal kottája.
1935. november 7-én megjelent egy cikk, a 8 Órai Újság gyilkos slágerként írt a Szomorú vasárnapról. És még november folyamán világhírűvé vált: összesen 278 svájci, olasz, francia és német lap foglalkozott vele az öngyilkosságok kapcsán. Ez lett az “öngyilkosok himnusza”, a halálos dal, sőt a New York Times már úgy fogalmazott, hatására az emberek tömegesen ugranak a Dunába.
A következő években viszont a dal meghódította Amerikát és Nyugat-Európát. Olyan előadók játszották, mint Ray Charles, Louis Armstrong, Bing Crosby, vagy Frank Sinatra, s jogdíjakból 1945-re 370 ezer dollár folyt be. De nem a kis Seressnek, ő ugyanúgy bárzongoristaként tengette napjait Budapesten.
A dal megmentette az életét
A Szomorú vasárnap viszont megmentette az életét. Zsidó lévén először csak háttérbe szorították, majd munkaszolgálatra hurcolták. Épp egy hatalmas gödröt ásott társaival valahol Németországban, amikor filmbeli jelenet bontakozott ki. Elegáns autóból egy német tiszt lépett hozzá, majd felkiáltott: “Ezt a dögöt én nyírom ki!” És ütötte, rúgta, pofozta kifelé a gödörből az apró termetű művészt.
Képzelhetik, hogy meg voltam hatva a protekciótól!… No, és alighogy beértünk az első ház mögé, föltámogat, átad egy zsebkendőt, hogy letöröljem a számról a zugehört, és azt mondja: Herr Seress, bocsásson meg a durvaságomért, de másképp nem tudtam megmenteni Önt! … Azonnal ruhát adott és rejtegetett, mint Gildát a vén Rigoletto …míg meg nem jöttek az oroszok.
– mesélte később Seress.
Mély depresszióba süllyedt
A háború után hiába várták külföldön ajánlatok, hírnév és siker, Seress Rezső itthon maradt. Akkor is, amikor a kommunista diktatúra indexre tette dalait, akkor is, amikor végül nevét is elfelejtették. Kis vendéglőkben játszott, lassan elzárkózott a külvilágtól és mély depresszióba süllyedt.
Presser Gábor egy házban lakott vele:
Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.
Egy nap a 69 éves zenész kilépett az erkélyre, és levetette magát az utcára. Nem halt meg, ájultan vittél a MÁV-kórházba. Tetőtől talpig begipszelték, mozdulni sem tudott. Csak egy kicsit. Épp annyira, hogy megfojtsa magát azzal a dróttal, amivel az ellensúlyt erősítették a gipszére. 1968. január 11-én történt.
(Cikkünk forrása: Színészkönyvtár.hu)
