Värmdö
Tony Catalhöyük éppenséggel nem rajongott a munkájáért, de azért nem is volt vele különösebb problémája. Valójában mindig is arról álmodozott, hogy rendőr lehessen. Kétszer is megpróbált felvételizni a rendőrtiszti főiskolára, de sikertelenül. Kár. A látása és a hallása ugyanis kitűnő volt, és a terheléses feladatokat is könnyedén megoldotta. Egy nyolcvankilós babát röhögve végigvonszolt a felvételiztető terem linóleumpadlóján. Semmi olyan betegsége nem volt, ami miatt elutasíthatták volna, mindig elég jó eredménnyel végezte tanulmányait, és soha semmilyen bűncselekményért nem ítélték el. Nem próbált ki semmiféle drogot, habár osztálytársai jó részének az általános iskola vége felé és a gimnáziumban az volt a véleménye, hogy egy jointot elszívni jobb, mint csajokat felszedni.
Azt állították, ő inkább amolyan magányos farkas típus. Amikor felhívta a vizsgáztató szervet, olyasvalaki vette fel a telefont, aki folyton ugyanazt a szöveget mantrázgatta, amely a határozatban is szerepelt. Tony egyre csak erősködött. Azt mondta: – Ha nem indokolják meg elfogadhatóan az elutasítást, nagyon pipa leszek! – Míg végül a nő, aki tájékoztatta, hozzátette: – Az eddig elmondottakhoz még annyit fűznék hozzá, hogy önnek a jelek szerint komoly együttműködési problémái vannak.
És az okokat illetően csak találgatni tudott.
Az égbolt kezdett kiderülni, de körben az erdő fölött még mindig sötét volt. Rendesen túllépte a sebességkorlátozást, de a főnökei mindig is gyorshajtásra buzdították, különösen éjszaka, habár ezt hivatalosan persze sosem ismerték volna el. – Nem lustálkodhatunk, ha terepre kell kivonulni! Vagy a segélyhívó központban kell lennünk, vagy az ügyfeleknél, ahol hasznos munkát végezhetünk – állították. – Az ügyfelek pedig elvárják, hogy gyorsan kiérjünk hozzájuk, még ha csak biztonsági őrök vagyunk is.
A vészjelzés úgy tizenöt perccel korábban érkezett egy erdei házból, Värmdö szigetének északi feléből, nem messze Ängsviktől, ahol áramszünet keletkezett, de pár perccel később visszatért az áram. Az úton alig volt forgalom, és egyik kollégája, Robin szerint azon a szakaszon nem működött traffipax. Tony már számtalanszor megtette ezt az utat, és a GPS remekül irányította őt.
Az egyik háznál lassítás nélkül lekanyarodott jobbra, egy keskenyebb útra. Igaz, itt még sosem járt azelőtt, viszont elég kicsi volt a kockázata, hogy szembetalálkozzon egy másik járművel. A térkép szerint ezen az útszakaszon alig volt lakott terület.
Ahogy behajtott az udvarra, csak úgy ropogtak a kavicsok az autó kerekei alatt. A fehérrel szegélyezett vörös ház a focisulira emlékeztette, ahová gyerekkorában járt. Öt éven keresztül a nyári szünet első két hetében a bátyjával együtt kimentek a szigetvilág északi részén fekvő Väddőre, ahol fociztak és vörös faházakban aludtak. Fisksätrában laktak, és a szüleik nem is nagyon akartak onnan kimozdulni. Valójában ez volt az egyik oka annak, hogy Tony szívesen dolgozott Värmdőn, ahol a riasztóval ellátott házakat kellett ellenőriznie. A riasztások mintegy kilencven százaléka ugyanis hamis volt, és neki közben mindig ugyanaz a kellemes érzése támadt, mint a focisuliban töltött nyaralások alkalmával.
Az udvaron egy kocsibeálló is volt, de autót nem látott benne. Szirénahangot nem hallott. Úgy gondolta, a tulajdonos biztosan kikapcsolta, ez általában így szokott történni. A segélyhívó központból megpróbáltak odatelefonálni, de senki nem vette fel, ami megint csak nem volt szokatlan. A riasztó gyakran egy áramszünettől is beindult, és amikor mindez éjszaka történt, az ügyfelek gyakran visszafeküdtek aludni.
A bejárati ajtó sárga volt, felette egy kis ablak. Odabent sötétség. Tony hosszan megnyomta a csengőt, és hallotta odabentről a lágy dallamot.
A verandán egy pár csizma állt, egy széken pedig néhány ülőpárnát látott, amelyeket csónakba vagy kerti bútorokra szoktak kihelyezni ilyenkor, amikor már elég szép az idő.
Senki sem nyitott ajtót, ezért újból megnyomta a csengőt. Ezúttal még tovább tartotta nyomva.
Különös járművek, betöréshez használt eszközök szétszórva a nedves fűben, szétvert biztosítékszekrény, feltört ajtók, sáros lábnyomok a teraszon, betört ablakok.
Ilyesmiket kellett keresnie.
Tony odalépett az ablakhoz. A fű jó magasra megnőtt, katonai bakancsa alaposan át is nedvesedett tőle, de annyi baj legyen, ennél többet is kibír! Odabent a szobában sötét volt.
Amikor lábujjhegyre állt, hogy jobban belásson, észrevette, hogy a dupla ablaküveg mindkét szárnyába kör alakú lyukat vágtak. Ez egy klasszikus, de elég profi betörési módszer, ő még csak kétszer találkozott ilyennel korábban. Valószínűleg egy szívókorongot helyeztek az üvegre, melyet üvegvágóval körülvágtak, s aztán könnyedén leemelték a kivágott darabokat, majd, benyúlva a lyukon, kinyitották a kilincset.
Pár métert hátrált a háztól, ismét a központot hívta, és beszámolt arról, amit látott: határozottan betörésről van szó.
– Még folyamatban van, vagy már befejezték? – kérdezett vissza Robin, aki aznap éjjel a kommunikációs központban teljesített szolgálatot.
– Nem tudom. Lehet, hogy még mindig van bent valaki, aki kipakolja a házat.
– Értem. És az ügyfél otthon tartózkodik?
– Fogalmam sincs. Nem veszi fel a telefont, pedig egyfolytában hívom.
Tony becsúsztatta mobilját a pisztolytáskájába, majd a bejárati ajtó felé lépkedve megkerülte a házat.
Tony úgy döntött, véget vet ennek a szarságnak, amennyiben még most is zajlik.
Ismét a bejárati ajtóra nézett. Megfogta a kilincset, és megállapította, hogy az ajtó nyitva áll.
Belépett a házba.
A fogason lógó kabátok a kis előszobában meglibbentek, amint kitárta az ajtót, és dohos fa- meg kandallószag csapta meg az orrát.
Előkereste zseblámpáját, és valami nagy kiterjedésű tárgyra világított rá vele, amely a padlón hevert. Egy zsáknak látszott.
Jobbra lépcső vezetett fel az emeletre. Előtte pedig a konyha helyezkedett el.
Egyet lépett előre. Törött üveg recsegett a lába alatt. Lehajolt és rávilágított: apróra zúzódott üvegtörmelék borította az előszoba padlóját.
A konyha tisztának látszott.
Most belülről, az étkezőből látta a kitárt ablakot. A falon egy nagy kerek óra függött. Negyed ötöt mutatott.
A térelválasztó nyitva állt, jobbra volt a nappali.
Nem volt benne valami sok bútor.
Egy fotel, meg egy dohányzóasztal.
Közelebb lépett.
Egy emberi test.
Tony rávilágított.
Érezte, hogy hirtelen rátör a hányinger.
A fejét nézte.
A holttestnek nem volt arca, valaki szétlőtte a fejét.
A padlóra is lenézett.
Mindent vér borított.
Tony sírva ordított a telefonba.
– Nyugodj meg, így nem értem, mit mondasz – próbálta csitítani Robin.
– Egy átkozott gyilkosság, valóságos vérfürdő! Biztos vagyok benne, hogy nem lélegzik. Küldd a rendőrséget, a mentőket! Ez a legborzasztóbb dolog, amit valaha láttam.
– Van még valaki a helyszínen?
– Senkit sem látok, átvizsgáljam a házat?
– Ezt neked kell eldöntened. Láttál valami különöset odakint?
– Tulajdonképpen nem.
– És útközben, a ház felé tartva?
Tony közben ismét kiszaladt a verandára. Majdnem el is felejtette, de Robin kérdésére eszébe jutott.
– Mit csinálsz, Tony? Mi történik?
Ott, a távolban, az út mentén.
– A kurva életbe, Robin, idefelé jövet egy kocsit láttam az árokparton!
Szaladni kezdett.
– Hívom a rendőrséget, de a te telefonod is legyen készenlétben – felelte Robin, és Tony hallotta is, hogy egy másik vonalon a 112-vel beszél.
Most, hogy kiért a szabad levegőre, már jobb volt. Próbálta elfelejteni, amit a házban látott. Ez már legyen a valódi rendőrök dolga. És ezúttal nagyon örült neki, hogy nem tartozott közéjük.
Csak egy egyszerű biztonsági őr volt.
A hajnali derengő fényben a sötétkék autó szinte úgy festett, mintha a bokrok mellett épp belefúródni készülne a talajba. Amikor Tony felemelte a bokor lombját, látta, hogy a kocsi elejének egy része behorpadt. Legalább tizenöt métert csúszhatott az árokban.
Tony megfigyelte a kerekek által felszántott földet. A háttérben a fenyves még mindig sötétbe burkolózott. Amikor az imént erre járt, a bokroktól nem látta, mennyire összetört a jármű.
Mintha füstöt látott volna szivárogni a motorháztetőből, vagy csak a por kavargott a zseblámpa fényében?
Leslattyogott a sárba, de muszáj volt a gyér fűben maradnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
Egy Volvo V60-as volt.
Próbálta megállapítani, ül-e benne valaki, de nehéz volt.
Odalépett a jármű mellé, és oldalról kukucskált be.
– Halló!
Az illető nem mozdult.
A szélvédő benyomódott, de nem tört be, és a szertefutó ezernyi repedés jégdarabkákra emlékeztette Tonyt.
Lehajolt, és kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót. A légzsák kinyílt.
A bent ülő fiatalabb férfinak látszott, talán a húszas éveiben járhatott, szőke haja volt.
A felfújt légzsák úgy nézett ki, mint egy fehér műanyag zsák, amelyet valaki a kormánykerékre terített.
Tony megbökte a karját a vipera hegyével.
Semmi reakció.
Jens Lapidus: Eltörölve – skandináv krimik
Animus, 2016
