A Kenya, Uganda és Tanzánia határainak találkozásánál elterülő Victoria-tó, a világ legnagyobb tava 550 különböző halfajnak ad otthont, ezzel pedig komoly részét adja a belőle profitáló három ország gazdaságának.
Nem meglepő tehát, hogy a halászok minden alkalmat megragadnak arra, hogy minél jobb bevételi forrást garantáljanak a családjaiknak – így került 1991-ben két kenyai halász, Dalmas Tembo és George Kibebe az alig fél futballpályányi méretű, kenyai vizeken lévő szigetre, Migingóra, melyet akkor partra vetett tengeri növények, madarak és ürülék borított.
Rövidesen hatvan másik társuk is követte őket, így az apró földdarabon kisvártatva apró, főként fadeszkákból és hullámlemezből épült házak jelentek meg, ma pedig már legalább ötszázan élnek a szigeten, nem túl csodás körülmények közt.
Az emberek azonban nem elégedetlenkednek, hiszen a több, mint száz hajóval folyó halászatból havonta akár háromszáz dollárt is kereshetnek (a hal pedig a kifogástól számított 24 órán belül a nagy európai nagyvárosokban várja a feldolgozást), ez pedig három-négyszerese a nem a szigeten élő halászok átlagjövedelmének.
Migingón egyébként öt bár, egy szépségszalon, egy gyógyszertár, több fogadó és egy persze bordélyok is működnek. Higiénai, egészségügyi és biztonsági problémák persze adódnak, sőt, a kenyai mellett az ugandai kormány sajátjának tekinti a szigetet, így őrjárataik örömmel rabolják le a kenyai hajókat, vagy törnek borsot az orruk alá.
Ha mindez nem lenne elég, még az utóbbi években sokat emlegetett afrikai kalózok is gyakran szemet vetnek az itt élők viszonylagos jólétére, és ők is kiveszik a részüket a rablásokból.
Az elképesztően tömött szigettől alig kétszáz méterre egyébként egy sokkal nagyobb, lakatlan sziget is fekszik, Usingo, de az a helyiek szerint az túl meredek ahhoz, hogy építkezzenek rajta, a szárazföldre visszatérni pedig egyáltalán nem érné meg, így az itt élő férfiak, illetve családok egyetlen lehetősége a családfenntartásra és a viszonylag kellemes életre az, ha a szigeten maradnak.
