Elbúcsúztatták Kocsis Zoltán zongoraművészt szombaton a Zeneakadémián, ahol délelőtt tisztelői róhatták le kegyeletüket a ravatalnál egy szál fehér virággal, 13 órától pedig a meghívottak előtt hangzottak el a beszédek. A zárt körű búcsúztatást a Zeneakadémia előtt kivetítőn, valamint a Duna tévén élőben is követhették az érdeklődők.
Beszédet mondott Áder János köztársasági elnök, Kurtág György zeneszerző, Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, Mocsári Károly zongoraművész, Perényi Miklós csellóművész, valamint Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója.
A szertartáson Áder és felesége, Herczegh Anita mellett jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Kövér László, az Országgyűlés elnöke, Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója, valamint számos zenésztársa is.
Áder János beszédében kiemelte, hogy Kocsis Zoltán a zenei világ élvonalának tagjaként is a magyarok kedvencévé vált. Felidézte, hogy a művész már 11 évesen tisztábban és igazabban játszotta Bach zongoradarabjait, mint sok felnőtt, majd Bartók “odaadó követe” lett a világban, de Richard Strauss, Liszt vagy Mozart műveit is egyedi hangon játszotta és vezényelte.
Kocsis Zoltán 64 évesen távozott, épp annyi esztendősen, mint Bartók Béla. De maradandó nyomot, örök zenét, örök jelen időt hagy ránk.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A 90 éves Kurtág György személyes hangú beszédben búcsúzott egykori tanítványától és barátjától. Kocsis ajándéka, hogy Bartók Béla művei elkezdtek közkinccsé válni és minden fellelhető zongorafelvételének közzétételével bebizonyította, hogy Bartók Béla korának egyik legnagyobb zongoraművésze is volt. “Olyan zenék, amelyek mellett vállat vonva mentünk el régebben, a te kezedben gyémánttá váltak” – emelte ki, hozzátéve, hogy számtalan kompozíció mintaértékű előadását köszönheti a művésznek.
Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora arról beszélt, hogy Kocsis mindent tudott a zenéről, mégpedig a tudás legtágabb értelmében. Szerinte Kocsis elképesztő memóriával rendelkezett, a legsűrűbb zenei szövetben is meghallotta a legapróbb intonációs bizonytalanságokat és egyedülállóan átfogó intellektussal bírt. Kiemelte, univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult, hiszen repertoárját meghatározta két hangszere, a zongora és a szimfonikus zenekar, de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzője vagy stílusa, amiben ne mozgott volna otthonosan.
Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója azt mondta Kocsis Zoltánról, hogy “sokak számára világítótorony, igazodási pont és a legmagasabb művészi élmény forrása volt”. Kiemelte, a művész legnagyobb öröksége a megalkuvást nem ismerő, a gyakran az önkizsákmányolástól sem mentes elkötelezettsége volt a tökéletesedésre.
Sugárzó tehetsége és csak a legnagyobbakhoz mérhető tekintélye minden világi hatalmat meghátrálásra késztetett.
Mocsári Károly zongoraművész úgy fogalmazott, Kocsis játékát hallgatva sokszor kegyelmi állapotot élhetett át a közönség.
Perényi Miklós gordonkaművész beszédében azt emelte ki, hogy az utókor, a pályatársak feladata, hogy még szélesebb körben segítsék megismertetni Kocsis sokoldalú munkásságát, zenetudományi gondolatait. Pályatársai nevében is köszönetet mondott, amiért Kocsissal dolgozhattak és átélhették a közös munka során mindig jelentkező zenei gondolatok szabad áramlását. Felidézte, hogy évtizedeken át megtapasztalhatták sugárzó zenei képzelőerejét, tökéletes belső és külső hallását, hatalmas munkabírását, legendás memóriáját és egészen egyedülálló arányérzékét.
Ezek és még sok más rendkívüli képesség méltó helyére emelték őt a magyar zenetörténetben.
A zártkörű búcsúztatáson a Zeneakadémia nagytermében a Nemzeti Filharmonikusok előadásában Mozart Requiemjének tételei csendültek fel a Nemzeti Énekkar közreműködésével. Kocsis Zoltánt a búcsúztatás után szűk családi körben helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.
