Ezredéves műfaj a színház, csinálták már millióféleképpen, csinálják ma is, mindig a mindenkori életről mesél, s mint ilyen, az időtlenség maga. Épp ezért pazarlás az időtlenséget a külsőségekben őrizni: hiszen az már adott, felesleges még meg is hinteni mindezt a nosztalgia álomporával. A Vígszínház pár hete bemutatott új darabjában, a Pestiben játszott Audienciában pedig éppen ez történik. És ez csak a külcsín.
Évszázados szokás a briteknél, hogy a királynő heti egy rövid beszélgetésre vendégül látja a Buckingham palotában a mindenkori miniszterelnököt, hogy az beszámoljon a birodalom viselt dolgairól. Kölcsönösen udvariassági gesztus ez csupán:
ahogy az is ugyanilyen kedves dolog, hogy egy olyan közönséges halandó, mint egy politikus, még ha miniszterelnök is, heti rendszerességű meghívást kap a királyi palotába. A miniszterelnökök jönnek-mennek, II. Erzsébet mindeközben saját maga számára is meglepő kitartással ül a trónon, ami nagyon sok ilyen audienciát jelent. Ezekből villant fel a darab emlékezetesebbeket, hátha abból megértünk valamit abból a furcsa minőségből, amit az angol királynő képvisel, miközben átnyargalunk a huszadik századon.![Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk! 1 Igó Éva mint Margaret Thatcher. Fotó: Almási J. Csaba](http://24.hu/app/uploads/2016/11/pesti_audiencia_almasijcsaba_3.jpg)
Megérteni még csak-csak megértünk. Erzsébet olyan, mint a híres akácfa a Lánchídnál, amely végignézte Budapest elmúlt kétszáz évét, olyan állandó és nagyjából olyan megfejthetetlen is: lehet, hogy tudna mit mesélni, de sosem fogjuk megtudni, mit. Ám jócskán maradnak kérdések, viszketők, leginkább az, hogy
egyébiránt mi közöm ehhez nekem itt a lángoktól ölelt Magyarországon?
Értve ez alatt nem azt, hogy nem érint, és nem érdekel, épp ellenkezőleg, sejtem, hogy érint: minthogy a nagyhatalmak dolgai nagyon is hatnak a magunkfajta országocskák sorsára, az efféle alkotások épp azért születnek, hogy összekössék a pontokat, és kirajzolják, hogy miként hatnak. Hogy a kérdésre, hogy ez engem miért érdekeljen, válaszok legyenek, éspedig felkiáltójellel, hogy hát ezért!
![Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk! 2 Fotó: Almási J. Csaba](http://24.hu/app/uploads/2016/11/pesti_audiencia_almasijcsaba4.jpg)
No, ezt nem adja meg az Audiencia, és ez szomorú is, pazarlás is. Azt ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez nem a Pesti Színház előadásának hibája, egyszerűen így van megírva a darab: nem mutatja meg, hogy az egyediből milyen általános következtetések vonhatók le, mondjuk a kötelességről, a magányról, vagy a hatalomról, még az álhatalomról sem, pedig arról épp lett volna mit. Kár mindezért, mert az előadást mintha vegykonyhában főzték volna tipikusan azzá a színházi produkcióvá, amelyet
sőt, kettőt, mert utána egy órán majd át is beszélik, ugye. Nekik például taníthatott volna mást is azon kívül, hogy kissé poros arcokat festett, teszem azt, a szuezi válság mellé. Így majdnem csupán egy kihelyezett történelemóra lett a darabból, ami pedig a majdnem, az Halász Judit személye.Londonban és Broadwayn ezt a szerepet nem kisebb legenda játszotta, mint Helen Mirren. Ha Mirren hűvös atmoszférájú zsenijétől jócskán el is tér Halász Judit színészete – nemigen sikerül az elvonatkoztatás a gyerekdalos angyallány, később az ország legkedvesebb nagyija képtől – mégis, az ő játéka adja meg a darabnak azt, ami megmenti a tökéletesen komatózus unalomba zuhanástól. Jutalomjáték ez Halász Juditnak – meg a jelmezes, sminkes-hajas és öltöztető brigádnak is, mert azért hozzá kell tenni, hogy nem állunk olyan messze egy popdíva negyvenkétszer átöltözős koncertshow-jától. A rendező elv titok marad, a darab egésze egy hosszúra nyúlt videoklip, meglehetősen erőltetett zenére ráadásul, mert
értem én, hogy Seal brit, de hogy jön a Kiss from a Rose az olajválsághoz?
Váltogatunk idősíkok között, és minthogy a hajas-sminkes-jelmezes brigád brillíroz, a színházi varázslat működik – hogy miért a varázslatnak pont ezt a legfelszínesebb elemét használja az előadás, arról már lehetne beszélni, elsősorban közönségoldalról.
![Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk! 3 Hegedűs D. Géza mint Harold Wilson és Halász Judit mint Erzsébet. Meg a corgik. Fotó: Almási J. Csaba](http://24.hu/app/uploads/2016/11/pesti_audiencia_almasijcsaba.jpg)
Mert az például miként alakult ki, hogy ezzel a békebeli nosztalgiával átitatott színházi nyelvvel a publikum beéri? Mit beéri, örül neki, mert megnyugszik benne, pulzus marad a középtartományban. Hisz elsősorban nem is a darabra, annak esetleges mondandójára kíváncsi, hanem Halász Juditra Chanel kosztümben meg nagyestélyiben, arra a színházra, ami, kérem szépen, ha comme il faut, akkor éppen így néz ki, abban a díszlet így mozog, a jelmez így csillog, a színész így és így beszél. A publikum pedig a jobbik ruhájában érkezik, és épp úgy beletapsikol a jelenetbe, ahogy azt anno megtanultuk, amikor általános iskolában a Mekk Elek bérlettel elkezdték színházi nevelésünket – mi történt, hogy ennyien úgy maradtak?
Miközben az a varázslat is lehetne, amikor nem a látvány varázsol, hanem a tartalom, amikor az érzelmek visznek utazásra időben is, de főleg térben: a mélységek és magasságok haltak tűzhalált a tradicionális színházi elegancia oltárán – pedig a színészi alapanyag bőven adott. Így viszont kellemes langymeleg ez a tea, nem vág fejbe az íz, nem égeti meg a szájat a forróság, ha EKG-n mérnénk, az Audiencia görbéje legfeljebb abban a pár másodpercben lengett volna ki valamelyest, amikor két helyes corgi kutyagolt át a színen.