Ezredéves műfaj a színház, csinálták már millióféleképpen, csinálják ma is, mindig a mindenkori életről mesél, s mint ilyen, az időtlenség maga. Épp ezért pazarlás az időtlenséget a külsőségekben őrizni: hiszen az már adott, felesleges még meg is hinteni mindezt a nosztalgia álomporával. A Vígszínház pár hete bemutatott új darabjában, a Pestiben játszott Audienciában pedig éppen ez történik. És ez csak a külcsín.
Évszázados szokás a briteknél, hogy a királynő heti egy rövid beszélgetésre vendégül látja a Buckingham palotában a mindenkori miniszterelnököt, hogy az beszámoljon a birodalom viselt dolgairól. Kölcsönösen udvariassági gesztus ez csupán: ahogy az is ugyanilyen kedves dolog, hogy egy olyan közönséges halandó, mint egy politikus, még ha miniszterelnök is, heti rendszerességű meghívást kap a királyi palotába. A miniszterelnökök jönnek-mennek, II. Erzsébet mindeközben saját maga számára is meglepő kitartással ül a trónon, ami nagyon sok ilyen audienciát jelent. Ezekből villant fel a darab emlékezetesebbeket, hátha abból megértünk valamit abból a furcsa minőségből, amit az angol királynő képvisel, miközben átnyargalunk a huszadik századon.
Megérteni még csak-csak megértünk. Erzsébet olyan, mint a híres akácfa a Lánchídnál, amely végignézte Budapest elmúlt kétszáz évét, olyan állandó és nagyjából olyan megfejthetetlen is: lehet, hogy tudna mit mesélni, de sosem fogjuk megtudni, mit. Ám jócskán maradnak kérdések, viszketők, leginkább az, hogy
egyébiránt mi közöm ehhez nekem itt a lángoktól ölelt Magyarországon?
Értve ez alatt nem azt, hogy nem érint, és nem érdekel, épp ellenkezőleg, sejtem, hogy érint: minthogy a nagyhatalmak dolgai nagyon is hatnak a magunkfajta országocskák sorsára, az efféle alkotások épp azért születnek, hogy összekössék a pontokat, és kirajzolják, hogy miként hatnak. Hogy a kérdésre, hogy ez engem miért érdekeljen, válaszok legyenek, éspedig felkiáltójellel, hogy hát ezért!
No, ezt nem adja meg az Audiencia, és ez szomorú is, pazarlás is. Azt ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez nem a Pesti Színház előadásának hibája, egyszerűen így van megírva a darab: nem mutatja meg, hogy az egyediből milyen általános következtetések vonhatók le, mondjuk a kötelességről, a magányról, vagy a hatalomról, még az álhatalomról sem, pedig arról épp lett volna mit. Kár mindezért, mert az előadást mintha vegykonyhában főzték volna tipikusan azzá a színházi produkcióvá, amelyet sőt, kettőt, mert utána egy órán majd át is beszélik, ugye. Nekik például taníthatott volna mást is azon kívül, hogy kissé poros arcokat festett, teszem azt, a szuezi válság mellé. Így majdnem csupán egy kihelyezett történelemóra lett a darabból, ami pedig a majdnem, az Halász Judit személye.
Londonban és Broadwayn ezt a szerepet nem kisebb legenda játszotta, mint Helen Mirren. Ha Mirren hűvös atmoszférájú zsenijétől jócskán el is tér Halász Judit színészete – nemigen sikerül az elvonatkoztatás a gyerekdalos angyallány, később az ország legkedvesebb nagyija képtől – mégis, az ő játéka adja meg a darabnak azt, ami megmenti a tökéletesen komatózus unalomba zuhanástól. Jutalomjáték ez Halász Juditnak – meg a jelmezes, sminkes-hajas és öltöztető brigádnak is, mert azért hozzá kell tenni, hogy nem állunk olyan messze egy popdíva negyvenkétszer átöltözős koncertshow-jától. A rendező elv titok marad, a darab egésze egy hosszúra nyúlt videoklip, meglehetősen erőltetett zenére ráadásul, mert
értem én, hogy Seal brit, de hogy jön a Kiss from a Rose az olajválsághoz?
Váltogatunk idősíkok között, és minthogy a hajas-sminkes-jelmezes brigád brillíroz, a színházi varázslat működik – hogy miért a varázslatnak pont ezt a legfelszínesebb elemét használja az előadás, arról már lehetne beszélni, elsősorban közönségoldalról.
Mert az például miként alakult ki, hogy ezzel a békebeli nosztalgiával átitatott színházi nyelvvel a publikum beéri? Mit beéri, örül neki, mert megnyugszik benne, pulzus marad a középtartományban. Hisz elsősorban nem is a darabra, annak esetleges mondandójára kíváncsi, hanem Halász Juditra Chanel kosztümben meg nagyestélyiben, arra a színházra, ami, kérem szépen, ha comme il faut, akkor éppen így néz ki, abban a díszlet így mozog, a jelmez így csillog, a színész így és így beszél. A publikum pedig a jobbik ruhájában érkezik, és épp úgy beletapsikol a jelenetbe, ahogy azt anno megtanultuk, amikor általános iskolában a Mekk Elek bérlettel elkezdték színházi nevelésünket – mi történt, hogy ennyien úgy maradtak?
Miközben az a varázslat is lehetne, amikor nem a látvány varázsol, hanem a tartalom, amikor az érzelmek visznek utazásra időben is, de főleg térben: a mélységek és magasságok haltak tűzhalált a tradicionális színházi elegancia oltárán – pedig a színészi alapanyag bőven adott. Így viszont kellemes langymeleg ez a tea, nem vág fejbe az íz, nem égeti meg a szájat a forróság, ha EKG-n mérnénk, az Audiencia görbéje legfeljebb abban a pár másodpercben lengett volna ki valamelyest, amikor két helyes corgi kutyagolt át a színen.
