(a beszervezés)
Szakadt a hó. Az ablakból néztem, hogy lesz középszürkéből fekete-fehér a Szív. Pár pelyhet befújt a szél a szobába. Néha odalent elment egy autó, a keréknyomok úgy tűntek el, mint a kondenzcsík. Messze balra valaki jött a Népköztársaság felől. Kicsit dülöngélt, bár az is lehet, hogy csak megcsúszott. Néha megállt. Egy táskát tartott a feje fölé, hogy ne ázzon. Már majdnem a trafiknál volt, amikor rájöttem, hogy Kornél. Azt hittem, részeg. Ezzel a görnyedt dülöngéléssel még a nagykabátjában, meg azzal az apjától kapott, itt-ott szakadt disznóbőr táskával se nagyon hasonlított önmagára.
Mi történt?, kérdeztem.
Semmi, mondta.
Az jó. Annál szinte nincs is jobb.
Hívjál már be végre, és főzz egy kávét.
Rendben. Gyere be, főzök egy kávét.
Bementünk a konyhába, leült, feltettem forrni a vizet. A kávéfőzőben már hónapok óta kiégett a gumi, elfelejtettem újat venni, ha meg néha eszembe jutott, épp egyik boltban sem volt.
Szóval, mondtam.
Ne sürgess.
Rendben. Leültem én is, vártuk, amíg a víz végre bugyogni kezd. Aztán beleszórtam a kávét, kavargattam, hogy ki ne fusson.
Tudom, hogy vérig fogsz sértődni.
Biztosan igazad van, az ilyesmit tudni szoktad.
A táskájából kitett egy dossziét az asztalra.
Tessék, mondta.
Ez mi?
A kötet.
Na végre!
Én most annyira nem tudok örülni neki.
Az a te bajod, az én örömömet ne rontsd el. Miért sértődnék vérig?
Mert csak most mutatom.
Mihez képest csakmost?
Ahhoz képest, hogy már leadtam.
Idejössz a leadott köteteddel, és azt hiszed, hogy vérig sértődök?
Ne haragudj, de te tényleg teljesen hülye vagy. Sértően hülye. Ez nem a leadott kötet, hanem a visszakapott.
Azt ne mondd, hogy visszaadták.
Nem ők adták vissza, én kértem vissza.
Na jó, igyuk meg a kávét, mert ez most nekem egy kicsit sok.
Nekem is, csak nem az, ami neked.
És elmondanád, hogy mi a borzos francért kérted vissza?
Azért, mert tegnap Tófalvi meghívott sörözni.
Ki az a Tófalvi?
Aki tavaly elvágott nyelvészetből.
És mit akart?
Valójában nem is sörözni hívott, hanem vacsorára. A Mátyás Pincébe.
Húzd rá, cigány.
Nagyjából.
Találgathatok?
Igen.
Előételnek meakulpázott, amiért nem jött rá időben, hogy magából csinál hülyét, ha veled évet ismételtet.
Ennél hosszabb volt, de lényegében igen.
És mi volt a főfogás?
A kötet.
Mármint hogyhogy a kötet? Mi köze neki a kötethez?
Elküldték neki a kiadóból véleményezésre. Ő szokott néha véleményezni. Vagy inkább cenzúrázni.
Ekkora mufti ez a Tófalvi?
Ekkora.
Azt hittem, hónapokba telik, amíg egy kézirat egyáltalán odakerül a szerkesztő asztalára.
…Már augusztusban leadtam.
Na, menj a picsába.
Mondtam, hogy meg fogsz sértődni.
Nem sértődtem meg. Folytasd.
De, megsértődtél. És biztos igazad is van, de nem akartam addig megmutatni, amíg el nem fogadták.
Inkább folytasd.
Szóval elküldték Tófalvinak.
És?
Arról beszélt egy órán keresztül, hogy a népieskedés meg szocreálkodás helyett ma erre a költészetre van szüksége a magyar irodalomnak.
Ezt ő mondta, ezt a szocreálkodást?
Igen. Meg a szürreálkodást. Meg a kereszténykedést.
Egyszóval az egész magyar költészet úgy szar, ahogy van, te viszont majd kihúzod a kátyúból. Ez elég jó ajánlat egy cenzor részéről.
Az.
Apám megkérdezte, baj-e, ha megiszik velünk egy kávét. Azt mondtam, nem baj. Kitöltött magának egy csészével, majd megállt az ajtóban. Kornél felállt, hogy átadja a helyét, elszégyelltem magam, akkor jöttem rá, hogy két székünk van a konyhában összesen. Mondtam, hogy bocsánat, aztán kihoztam a zongoraszéket. Aztán Kornél pár szóban elmesélte, hogy épp arról a tanáráról beszélünk, aki elvágta. Tegnap vacsorázott vele.
Előfordul az ilyesmi, mondta Apám.
Szóval az évismétlés után te lettél a kiválasztottja, mondtam.
Nagyjából. Vagyis hogy nem nagyjából. Jövőre megjelent volna a könyv.
Ne hülyéskedj, itt még egy udvari költőnek is öt évet kell várnia.
Nem hülyéskedek.
Ennek inkább örülni kéne, mondta Apám.
Sajnos nem tudok neki örülni.
Tulajdonképpen miért? Mi volt a desszert?, kérdeztem.
Hallgatott. Aztán annyit mondott: Az.
Pontosan tudtam, mit jelent az az, de egyszerűen nem akartam tudomásul venni.
Mi?
Most mondom, az.
…Mégis, hogy tálalták?
Igazából sehogy.
Akkor nem értem, mondtam.
Nincs, amit ne érts, Tófalvi annál okosabb. Nyilvánvalóan nem fog elém rakni egy belügyi papírt a Mátyás Pincében, hogy itt írjam alá.
Akkor mégis miből derült ki, kérdezte Apám.
Abból, hogy mennyire kíváncsi a korosztályomra. Mert senkinek nem jó az a szakadék, ami elválaszt minket egymástól.
És hogy kellett volna áthidalnod ezt a szakadékot?
Úgy, hogy találkozzunk rendszeresen, beszélgessünk rendszeresen. És alapítsak az egyetemen egy lapot, amit főszerkeszthetnék. Ő meg felügyelné, hogy mit főszerkesztek.
Ennyi? Mást nem akart?
Nem. Vagyis de. Hogy januárra öt költőt meghívtak Londonba, és azon lesz, hogy én is kimehessek hatodiknak.
És utána írj jelentést a többiekről?, kérdeztem.
Ezt nem mondta, de ez nyilvánvaló. Még útlevelet se kértem soha.
Biztos vagy benne, hogy be akart szervezni?, kérdezte Apám.
Biztos.
Én egyáltalán nem vagyok biztos benne, mondta Apám.
Én igen.
Olyan is előfordul, hogy valaki felismer valamit. Vagy rájön, hogy tavaly mekkora marha volt. És megpróbálja jóvátenni, mondtam.
Igen, olyan is előfordul. Csak azok általában nem hajdani ávósok szoktak lenni.
Miért, Tófalvi ávós volt? Ezt honnan tudod?, kérdeztem.
Ezt szinte mindenki tudja.
Én úgy tudom, hogy szerkesztő volt, mondta Apám.
Szóval bementél, és visszakérted, mondtam.
Igen, onnan jövök.
És mi volt?
Azt mondtam, hogy elhamarkodottnak érzem ezt a könyvet, hogy pár vers még függőben van, és azokat be akarom tenni, hazudtam, amit tudtam.
Amire ők?
Hogy dolgozzunk együtt a szerkesztővel, a nyomdába adásig bármin lehet változtatni.
Akkor formálisan nem visszakérted, csak elhoztad, és még dolgozol rajta, mondta Apám.
Nem. Ragaszkodtam hozzá, hogy adják vissza.
Felteszem, Tófalvi nem fog örülni, mondtam.
Már tudja. Találkoztam vele a kiadóban.
Neki mit mondtál?
Ugyanazt. Meg hogy túl nagy lett rajtam a felelősség a tegnapi beszélgetésünk után, és át kell gondolnom egy csomó mindent.
És ő?
Sajnálta, épp az ellenkezőjére számított. Aztán burkoltan megfenyegetett. Azt mondta, reméli, tisztában vagyok vele, hogy ő nem egy Horger Antal.
Annyira jól beburkolta, hogy én például meg se látom benne a fenyegetést, mondtam.
Pedig ez az. Ez elég egyértelműen arról szólt, hogy vele nem lehet lacafacázni.
Szerintem igaza van a fiamnak, mondta Apám. Legalább ennyire egyértelműen szólhatott arról is, hogy tényleg nem tartja magát egy Horger Antalnak. Téged viszont egy József Attilának igen.
Hallgattunk.
És mit csinálsz, ha holnap is meghív sörözni?
Nem hív meg, ez ennyi volt, mondta Kornél.
Soha nem ennyi, mondta Apám. Vagy tényleg félreértetted, vagy újra próbálkozni fognak.
Nem értettem félre. És szerintem nem fognak próbálkozni.
Ezt miből gondolod?
Abból, hogy ők se hülyék. Ha visszakérek egy elfogadott könyvet, tudják, hogy nincs, amiért próbálkozzanak.
Próbálkozhatnak mással is. Nem bántani akarlak, Kornél, de visszakérni egy kéziratot nem nagy kunszt, mondta Apám. Még akkor sem, ha ez az első könyved.
Tudom. De nincs, amivel próbálkozzanak. Szinte szégyellem, de tényleg nem csináltam soha semmit. Nem vagyok homokos, nem loptam, nem tudok jól viccet mondani, még egy illegális egydollárosom se volt soha.
Szerintem se fognak próbálkozni, de nem azért, mert visszakérted, hanem mert ez se próbálkozás volt, mondta Apám.
De, ez próbálkozás volt, mondta Kornél.
Hidd el nekem, még senkit nem szerveztek be úgy, hogy az illető ne tudott volna róla. Világosan megmondják, hogy mit kérnek. Meg persze hogy mit adnak érte cserébe. Ez egy szerződés. Te eladod, ők pedig megveszik a lelked.
Itt is ez történt, mondta Kornél. Konkrétan elmondták, hogy mit adnak cserébe.
Úgy, hogy nem mondták meg, mit kérnek? Ilyen nincs, Kornél. Ha kellesz nekik, akkor te kellesz, mindenestül. Ahhoz pedig neked pontosan tudnod kell, hogy eladtad magad. Nem sejtened, vélned, hanem tudnod. Kizárólag ettől a tudástól leszel az övék.
Hallgattunk.
Most mit csináljak, kérdezte Kornél.
Nem tudom, mondtam.
Én ezt már nem vihetem vissza, mondta.
Egyelőre biztosan nem. De legalább már összeállítottad.
Miért vagyok ilyen gyáva, Istenem?
Pont ennyire szeretnék majd én is gyáva lenni.
Milyen mocskos. Hogy rohadjon szét, az egész, mind. Hogy rohadjanak szét.
Már remegett a szája széle.
Pisilnem kell, mondtam, mert még soha nem láttam sírni, és nem is szerettem volna. Bementem a fürdőbe, és megnyitottam a vízcsapot, hogy ne halljam.
Bartis Attila: A vége
Magvető, 2015
