A Holdon sétálni olyan, mintha hintőporon lépkedne az ember – emlékezett vissza élményeire a Földet követő szürke cimborára másodikként lévő Apollo 11-űrhajós, Edwin Aldrin. Nem ez azonban az egyetlen furcsaság a Holdon való sétálgatásban, hiszen a gravitációs különbségek is megnehezítették az űrhajósok életét.
A NASA az Apollo 15 küldetése utáni beszámolójában ugyan kijelentette, hogy “mivel az ember sokkal lassabban zuhan a Holdon, több ideje van korrigálni a mozgást, mielőtt még talajt érne”. Ez nem minden esetben segít azonban, hiszen az ember alól kicsúszó lábakkal, egy nem megszokott mozgékonyságot biztosító védőöltözetben nem igazán lehet sok mindent kezdeni.
A leghíresebb epizód egyértelműen az Apollo 17 legénységének egyik tagjához, Jack Schmitthez fűződik, aki egy percen belül háromszor ejti el a mintavételezéshez használt tasakot, a jelentsor közepén pedig csigalassúsággal dob egy hasast a felszínen:
Az űrhajósoknak minimum a földi gravitáció 15%-ára van szükségük ahhoz, hogy teljes biztonságal képesek legyenek irányítani a saját testüket – derült ki egy két évvel ezelőtt befejezett kutatásból. A Holdon ez az adat megközelítőleg 17%, így az űrhajósoknak az Apollo-küldetések során kicsivel a tehetetlenségi határ felett kellett megpróbálniuk talpon maradni.
Immár közel negyvennégy éve nem járt ember a Holdon, de a következő kitűzött úticélon, a Marson már a földi gravitáció 38%-a vár majd az első sétát végzőkre, és az arról készült felvételnél jó eséllyel senki sem érzi majd úgy, hogy tökéletes ötlet lenne a Benny Hill-sorozat főcímzenéjét a videó alá illeszteni.
