Az ember, akit Ovénak hívnak, vásárol egy számítógépet, ami nem is számítógép
Ove ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki rábök azokra, akiket nem kedvel, kicsit úgy, mintha betörők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi zseblámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe japán autókkal rendelkezők szoktak betérni mindenféle fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre veszi az eladót, mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér dobozt.
– Nos! Ez egy olyan Ájjped? – érdeklődik Ove.
Az eladó, egy fiatalember egy számjegyű testtömegindexszel, kellemetlenül érzi magát. Szemmel láthatólag igyekszik leküzdeni a késztetését, hogy azonnal kikapja Ove kezéből a dobozt.
– Pontosan. Egy iPad. De igazából jó lenne, ha nem lengetné annyira…
Ove alaposan megnézi a dobozt, úgy, mintha az egy különösen megbízhatatlan darab lenne. Mintha a doboz Vespát vezetne, melegítőnadrágot hordana, és épp most szólította volna Ovét havernak, aztán megpróbált volna eladni neki egy karórát.
– Aha! És akkor ez egy számítógép?
Az eladó bólint. Aztán habozik, és inkább gyorsan megrázza a fejét.
– Igen… azaz, nos, ez egy iPad. Néhányan tabletnek hívják, mások pedig táblagépnek. Többféleképpen is megközelíthető a kérdés.
Ove meglepetten néz az eladóra.
– Vagy úgy!
Az eladó tétován bólint.
– Iiigen.
Ove ismét megrázza a dobozt.
– Ez jó fajta?
Az eladó a fejét vakarja.
– Igen… vagyis hogy érti?
Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót gondosan formál, mintha az egyetlen probléma a beszélgetéssel az volna, hogy az eladó kicsit süket.
– Ez. Itt. Jóóó? Egy jófajta számítógép?
Az eladó az állát vakarja.
– Nos… igen… nagyon jó… de persze attól függ, milyen számítógépet akar.
Ove rábámul.
– Egy számítógépet akarok! Egy átlagos számítógépet!
Rövid csend áll be. Az eladó a torkát köszörüli.
– Nos, szóval, tulajdonképpen ez nem egy átlagos számítógép. Talán inkább szeretne egy…
Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele szemben álló férfinak talán van valami köze. Újból krákog, majd kiböki:
– …egy laptopot?
Ove hevesen rázza a fejét, és fenyegetően a pult fölé magasodik.
– Egy frászt! Egy számítógépet akarok!
Az eladó megértően bólint.
– A laptop számítógép.
Ove sértetten néz rá, és zseblámpaujjával tüntetőleg a pultra koppint.
– Ezzel természetesen tisztában vagyok.
Az eladó bólint.
– Oké…
Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi között áll be, akik hirtelen észreveszik, hogy otthon hagyták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a dobozt, kicsit úgy, mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit.
– Hová kell csatlakoztatni a billentyűzetet?
– Nos, szóval, ennek nincs billentyűzete.
Ove felhúzza a szemöldökét.
– Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi? ROHADT sok pénzért!
Az eladó ismét megvakarja a tenyerét.
– Nem… vagyis… tehát: ennek a számítógépnek nincs billentyűzete. Mindent a képernyőn lehet vezérelni.
Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná, hogy az eladó egy fagylaltospult üvegét nyalogatja.
– De nekem kell billentyűzet! Ezt csak megérti?
Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az ember elszámol magában tízig.
– Oké. Értem. De akkor szerintem nem ezt a számítógépet keresi. Akkor talán jobb lenne például egy MacBook.
Ove arckifejezése arról árulkodik, hogy nem sikerült teljesen meggyőzni.
– Egy Mek-búk?
Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna el áttörést a tárgyalásban.
– Igen.
Ove gyanakodva ráncolja a homlokát.
– Ez egy olyan nyamvadt könyvolvasó, amiről mindenki beszél? Az eladó egy hőskölteménybe illőt sóhajt.
– Nem. A MacBook az egy… egy… laptop. Billentyűzettel.
– Ahá! – derül fel Ove rögtön.
Az eladó bólint, és megvakarja a tenyerét.
– Igen.
Ove körülnéz a boltban. Ismételten megrázza a kezében tartott dobozt.
– És azok jók?
– Tudja mit? Megnézem, hogy a kollégám végzett-e már a vevőjével, idehívom, és ő majd megmutatja!
Ove az óráját nézi. A fejét rázza.
– Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész nap itt állni és várni!
Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva visszatér egy kollégájával. Az illető boldognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég ideig eladóként.
– Jó napot! Miben segíthetek?
Ove sürgetően kopogtat zseblámpaujjával a pulton.
– Szeretnék egy számítógépet!
– Reeendben. Egy „számítógép”, értem. Akkor kezdetnek át is mehetnénk a hordozható számítógépes osztályunkra – mondja a kolléga mérsékelt lelkesedéssel, és Ove felé fordul.
Ove rábámul.
– Hé! Tudom, mi a fene az a lepptopp! Felesleges azt mondania, hogy hordozható!
A kolléga segítőkészen bólint. Mögötte az előző eladó közben azt motyogja: én nem bírom, elmentem ebédelni.
– Ebéd, igen, az az egyetlen, amire az emberek manapság gondolnak – horkant Ove.
– Micsoda? – kérdezi a kolléga, és megfordul.
– E-BÉD! – tagolja Ove.
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
Az ember, akit Ovénak hívnak, ellenőrző körútra megy a lakónegyedben
Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska először találkoztak. A macska rögtön nagyon rossz véleményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt.
Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleténél. Sose értette azokat az embereket, akik folyton elaludtak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor ébredt, és rögtön fel is kelt.
Bekapcsolta a kávéfőzőt. Pontosan annyi őrleményt adagolt bele, mint amennyit minden reggel szoktak a majd négy évtized alatt, amit a feleségével itt töltöttek a sorházas lakónegyedben. Egy adag csészénként, és egy ráadás a kannának. Se több, se kevesebb. Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép!
Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját és kék kabátját, belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember teszi, aki bizton számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást okoz neki, majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyedben. Ahogyan azt minden reggel tette.
A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre számítani lehetett. Ebben a negyedben senki meg sem próbál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta népek laknak.
A macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti ösvényen. Vagy legalábbis valami macskaféle jószág. Fél farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla egy-egy szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat tépett volna ki belőle. De mégis: aligha lehet máshogy meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett Ove.
Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.
– Sicc! – kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska felugrott és hátrált egy lépést.
„Jószágok…” – gondolta, majd egy pillantást vetett a karórájára. Két perc múlva hat. Itt az ideje, hogy továbbinduljon, ha máris el nem késett a rozoga macska miatt. Az lenne csak szép!
Elindult a házak közötti ösvényen a parkoló felé, ahogy minden reggel. Megállt a táblánál, ami azt hirdette, hogy a lakónegyedben tilos a járműforgalom. Ove kissé sürgetően megrugdosta a táblát tartó oszlopot. Nem mintha el lett volna ferdülve vagy ilyesmi, de azért sosem árt az ellenőrzés. Ove pedig az a fajta ember, aki úgy ellenőrzi a tárgyak állapotát, hogy megrugdossa őket.
Kisétált a parkolóba, végig a garázsok előtt, hogy ellenőrizze, egyikbe se törtek-e be éjszaka, vagy esetleg valami vandál banda nem gyújtotta-e fel őket. Nem mintha ez valaha is megtörtént volna errefelé. De Ove akkor sem hagyott ki egyetlen ellenőrző körutat sem.
Azután elkanyarodott a vendégparkoló felé, ahol maximum huszonnégy órán át lehetett várakozni, és körültekintően lejegyzett minden rendszámot a kis noteszébe, amit a kabátzsebében tartott. Összehasonlította őket az előző napi rendszámokkal, amiket ugyanoda jegyzett fel. Ha ugyanaz a rendszám két egymást követő napon feltűnt a noteszében, Ove hazasétált, rutinosan felhívta a Közlekedési Hatóságot, kikövetelte a jármű tulajdonosának adatait, majd felhívta a szóban forgó egyént, és közölte vele, hogy egy hitvány alak, aki nem tud olvasni. Nem mintha Ovét érdekelte volna, ki áll a vendégparkolóban. Természetesen nem érdekelte. De ez egy elvi kérdés. Ha az áll a táblán, hogy huszonnégy óra, akkor tessék elfogadni. Mert mi is lenne abból, ha mindenki egész napokra oda parkolna, ahová eszébe jut? Káosz lenne, ezt Ove jól tudta. Mindenfelé kocsik parkolnának.
De ma egyetlen illetéktelen sem állt a vendégparkolóban, így Ove folytathatta a jegyzetelést a következő állomáson: a kukatárolóban. Nem mintha ez a szívügye lett volna. Sőt. Ő már az elejétől kezdve hangosan tiltakozott az ellen a badarság ellen, amit az újonnan beköltözött figurák találtak ki: hogy minden átkozott apróságot szelektíven kell gyűjteni.
Nem mintha bárki is megbízta volna Ovét, de ha az ember nem kezdeményez ilyen ügyekben, kitör az anarchia. Ove ezzel tisztában volt. Mindenütt szemét heverne.
Megrugdosta kicsit a kukát. Káromkodott, és előhalászott egy befőttesüveget az üveggyűjtőből, valami olyasmit motyogott, hogy pancserek, és letekerte róla a fémtetőt. Az üveget visszalökte az üveggyűjtőbe, a fémfedelet pedig a fémgyűjtőbe dobta.
Mikor Ove volt a lakóközösség vezetője, erőteljesen szorgalmazta, hogy kamerázzák be a szeméttárolót, hogy ellenőrizhessék, senki nem dobál-e be „oda nem tartozó szemetet”. Ove legnagyobb bosszúságára a javaslatot leszavazták, mert néhány szomszéd úgy gondolta, hogy ez azért túlzás, és túl sok munka is volna a rengeteg videoszalagot archiválni. Ennek ellenére Ove időről időre méltatlankodva jegyezte meg, hogy „akinek nincsen vaj a fején, annak nincs félnivalója az igazságtól”.
Megjelent ugyanis valami divatos kamera, amit mozgásérzékelők kapcsolnak be, és ami a felvett képeket rögtön az internetre küldi, magyarázta az új vezetőség egy lelkes körlevélben. És ezzel nemcsak a kukatárolót lehetne megfigyelni, hanem a parkolót is, hogy elkerüljék a rongálást és a betörést. Ráadásul az anyag huszonnégy óra múlva törli magát, hogy „ne sértse a lakók személyiségi jogait”. Egyhangú döntés kellett ahhoz, hogy felszerelhessék a kamerákat. Egyetlen tag szavazott nemmel.
Ugyanis Ove nem bízott az Internetben. Nagy I-vel. Így is írta, bár a felesége mindig mondta, hogy kicsivel kell. És ez az Internet majd jól megfigyeli Ovét, amikor a szemetet viszi ki. Hát csak a testén keresztül! Végül tehát nem lettek kamerák, és Ove elégedett volt, mert sokkal jobbnak találta a napi rendszerességgel végzett személyes ellenőrzést. Így legalább lehet tudni, ki mit csinál, és szemmel lehet tartani mindent. Ez a napnál is világosabb.
Aztán megfordult, és meglátott egy kerékpárt, ami a biciklitároló külső falának volt támasztva. Annak ellenére, hogy feketén-fehéren ott állt egy nagy táblán, hogy Kerékpárral parkolni tilos!, pontosan fölötte. A bicikli mellé egy másik szomszéd kézzel írott cetlit ragasztott: Ez itt nem a biciklitároló! Tanuljon meg olvasni! Ove motyogott valamit az idiótákról, kinyitotta a biciklitárolót, és takarosan beállította egy üres helyre a biciklit. Bezárta az ajtót, és háromszor megrángatta a kilincset.
Aztán letépte a cetlit a falról. Kedve lett volna beadni egy indítványt a lakógyűlésen, hogy tegyenek fel egy rendes Plakátot ragasztani tilos! táblát erre a falra. Az emberek manapság nyilvánvalóan azt hiszik, hogy oda rakhatnak cetlit, ahová csak kedvük szottyan. A fenébe is, ez a fal nem hirdetőtábla!
Mikor elkészült, telefonált: lemondta a telefon- és az újság előfizetését. Megjavította a csapot a kisfürdőben. Új csavarokat tekert a konyhai terasz kilincsébe. Beolajozta a fa konyhapultot. Átrendezte a dobozokat a padláson. Átválogatta a szerszámokat a fészerben, és a Saabra feltette a téli gumit. És most csak áll.
Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt minden lámpát. Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt. Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség. Ebben a házban azonban félévente beolajozzák a konyhapultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy sárga piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény az önkiszolgáló részlegen.
Kedvetlenül áll a kétszintes sorház nappalijában, és bámul ki az ablakon. Az a negyvenéves borostás sznob, a srégen szemben levő házból, kocog be a képbe. Anders, ez a neve. Újonnan költözött ide, biztosan nem lakik itt régebben négy-öt évnél. De már sikerült bekerülnie a lakóbizottság vezetőségébe. A kígyó. Most már azt hiszi, övé az utca. A válása után költözött ide, és jóval áron felül vette meg a házat. Ezek olyan fajta marhák, hogy idejönnek, és felnyomják a környék lakásainak árát a becsületes emberek terhére. Audival jár, még ez is, Ove már látta. Erre persze számítani lehetett. A vállalkozók meg a hasonló idióták, azok mind Audival járnak. Mert nincs semmi józan eszük.
Ez biztos hogy több, mint amit az a sznob elmondhat magáról. Ma már mindenki hitelt vesz fel, ilyenek az emberek. De Ovét nem olyan fából faragták. Megtette, amit kell. Dolgozni járt. Egy napot se volt beteg egész életében. Gyűjtögetett. Felelősséget vállalt. Ezt ma már senki sem csinálja, a felelősségvállalást. Ma már csak számítógép van, tanácsadók és fejesek az önkormányzatnál, akik sztriptízbárba járnak, és feketéznek a lakásszerződésekkel. Adóparadicsom és részvények. Senki sem akar dolgozni. Egy egész országnyi ember, aki egész nap csak ebédelni akar.
Amikor elmagyarázták, hogy kevés a munka, és hogy „leépítik az idősebb generációt”. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és így nevezik Ovét. Egy átkozott „generációnak”. Mert ma már mindenki harmincegy éves, szűk nadrágot hord, és már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelősséget vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal mindenütt, akik váltogatják a munkahelyüket, a feleségüket és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik.
Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?
És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel fiatalabb! A szőke liba, ahogy Ove hívja. Fel-alá járkál a környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora napszemüvegben, hogy nem is egyértelmű már, napszem üveg-e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis zseb állatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe, és Ove járólapjaira pisil. A nő azt hiszi, Ove nem veszi észre, de Ove észreveszi.
„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – ezt mondták neki tegnap a munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajozott konyhapult mellett. Nem kellene, hogy ilyesmire jusson idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család költözött oda. Külföldiek, tudta meg Ove. Azt még nem tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet benne, hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán.
Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna, amivel ő maga is teljes mértékben egyetért. Felnéz a nappali plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És nem is akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informatikus egy olyan nemileg nem teljesen egyértelmű kötött pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud szerelni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint egy szikla. Olyan erős, hogy mikor az egész ház összeomlik, a kampó még mindig tartsa magát.
A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik „minden eshetőségre” doboza. Így van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves. Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két külön dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden eshetőségre dobozban. Ez itt most a kicsi. Csavarokkal, szögekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az emberek már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az emberek csak a szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az egész ház tele van mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket egy sniccerrel.
Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz van a tiplik számára. Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel kapcsolatos döntését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli más, és mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az emberek már nem tisztelik az egyszerű funkcionalitást, mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok azt megkövetelik. Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munkahelyén. Bejöttek az irodájába hétfőn, és azt magyarázták, hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elrontani Ove hétvégéjét.
Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó középen legyen, dönti el.
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Animus, 2014
