Túszdráma George Clooney-val és Julia Roberts-szel, valami pénzügyi témával mixelve? Nem tűnt különösebben izgalmas vagy egyéni ötletnek. Hollywood megpróbált már mostanában idegenvezetést tartani a Wall Street világában botrányosan is, okosan is, amíg pedig nem valami mikroszkopikus ismertségre számot tartható független filmről beszélünk, addig nagyon bátor vagy forradalmi aligha kerül elénk. Jodie Foster sem találta fel a spanyolviaszt a Pénzes cápával, csak, ahogy mondani szokták, tisztességes iparosmunkát végzett, ami bőven helytálló vállalás.
A történet egy rémesen gejl pénzügyi tévéshow egy élő adását követi végig, csak éppen ez az epizód történetesen az, amelyet túszdrámává változtat egy elszánt fiatalember, aki a show tanácsára befektetett pénzét – féltve őrzött összvagyonát – mind egy szálig elbukta, amikor a cég tőzsdei árfolyama, amelynek részvényeiből bevásárolt, a bányászbéka segge alá zuhant. Egyik kezében fegyver, másikban detonátor, mely egy robbanószerrel súlyosan megpakolt mellényt hivatott működtetni, amely mellénybe a Clooney alakította showmant öltöztette – a helyzet tehát nem egyszerű. Clooney, azaz Lee Gates egyetlen érdemi segítsége a fülesébe folyamatosan beszélő rendező Patty Fenn, és míg egy seregnyi kommandós a stáb megmentésén dolgozik, egyre több mocsok derül ki a bedőlt cégről.
Mindeközben a film egész halomnyi finomsággal megkínálja nézőjét: belecsippentünk a média kritikájába ugyanúgy, mint dicséretébe, fujj-fujj nagytőke, miközben a kérdés messze nem tűnik fekete-fehérnek, a kisember szánalmassága ugyanúgy jelen van, mint kérdéseinek jogossága, feltűnik pár játékfüggő hacker, van itt minden, mint a búcsúba’, és senkiről nem egyértelmű, hogy jó- vagy rosszfiú. Ez a sokféleség kettős hatást kelt: egyfelől üdítő, hogy nem egyetlen szempontból látjuk az eseményeket, hogy nem egyetlen hangsúlyos elem, egy egyértelmű főgonosz van, és az is sokat dob a filmélményen, hogy annak ellenére, hogy dráma, szokatlanul sok és jó poén van a filmben. Ugyanakkor kicsit az is az érzésünk, hogy nagyon minden akar lenni egyszerre ez a mozi, és ahogy az lenni szokott, nem tud annyit megfogni, amennyit markol.
Rendezői vízió kérdése ez, Jodie Foster nem tudta egyértelműen eldönteni, honnan hova szeretne eljutni filmjével – ugyanakkor nem lehet elvitatni tőle, hogy a kezében tartott kismilliónyi céllal egészen bravúrosan akrobatizált, és sikeresen kalapált egy kimondottan korrekt minőségű produktumot abból, ami – a túl nagy vállalás miatt – könnyen bődületes bukás lehetett volna. A rendezői szakértelem mellett az eltalált dramaturgiát híven szolgáló vágás, és főként az erős szereplőgárdának köszönhető mindez.
George Clooney szórakoztatóan hozza a ripacs képernyős seggfejből – fényes zakókban táncol és rappel, komolyan – lassan humanoiddá változó főhőst, Julia Roberts meg most már a sokadik alkalommal alakít úgy, hogy eszünkbe sem jutnak az évek, amikor zavart mosolygáson túl nem sok egyébre terjedt ki az eszköztára. A legerősebb mégis a támadó kisembert alakító Jack O’Connell, teszem hozzá, az ő szerepe a leghálásabb: korántsem a szokásos támadhatatlanul professzionális, ijesztően okos túszejtőt látjuk, sőt, valójában egy a nyomorultnál is nyomorultabb lúzer ő, nem különösebben átgondolt terve, hogy egyáltalán bejusson a stúdióba, pusztán a vakszerencséjének köszönhetően jön össze, és a történet előre haladtával is csak szánalmunk nő felé. Ez is friss rendezői gondolat: nem heroizálja az úgynevezett kisembert, ettől sokkal hihetőbb, valóságosabb a figura, miközben a film egészére kiterjedő szemléletet is szolgálja, miszerint egyik oldalnak sincs maradéktalan igazsága.
A Pénzes cápából nem lesz az év filmje, még csak nagyon maradandó mozi sem, viszont öröm látni, hogy lehet minőségi, nézőjét nem ostobának néző szórakoztatást is csinálni, csak szándék kell hozzá.
Pénzes cápa (Money Monster) – színes, amerikai filmdráma, 98 perc – 7/10
