A magyar szecesszió dübörgésének csúcsán, 1902-ben tehetős zsidó családban született Goldfinger Ernő tizenhét évesen, családjával együtt a Tanácsköztársaság elől menekülve Bécsbe költözött, de a fiú innen hamar továbbállt: előbb Svájc, majd 1921-ben Párizsba költözött. Itt döntötte el végleg, hogy nem egyszerűen csak mezei mérnöki, de építészeti pályára lép, köszönhetően Hermann Muthesius Das englische Haus címet viselő, a századforduló brit építészetét bemutató könyvének.
1923-ban a neves művészeti intézmény, az École des Beaux Arts diákja lett. Ebben az időszakban ismerte meg a vasbetonépítészet úttörőjének, August Perret-nek munkáit, de a fiatal Le Corbusier – főként Az új építészet felé című könyve miatt –, és a pályája legszebb korszakához közelítő Mies van der Rohe is óriási hatással volt rá. Tanulmányai során Goldfinger bejárta Európa legfontosabb országait, majd Görögországot, Palesztinát, Egyiptomot, Algériát és Törökországot, hogy tanulmányozhassa a népek formakincsét és építészetét.
Pályája elején a szintén Magyarországról származó Szivessy Andrással közös irodájukban lakberendezési tárgyakat és bútorokat tervezett, de a párizsi Sorbonne-on végzett városépítészeti tanulmányait követően végleg az építészet felé fordult. Ekkor ismerte meg az 1706-ban (!) alapított Crosse & Blackwell élelmiszeripari vállalat egyik örökösnőjét, Ursula Blackwellt, majd 1934-ben több magyar művésszel egyidőben (így például Breuer Marcellel és Moholy-Nagy Lászlóval) Angliába költözött, és megkezdte négy évtizedes menetelését az érett modernizmustól a brutalizmus felé.
Goldfingert pályatársai és ismerősei mind humortalan, kiállhatatlan, indokolatlan dühét másokra zúdító emberként ismerték meg, sőt, előfordult, hogy munkatársaitól azért szabadult meg, mert úgy érezte, azok viccelődnek valamin. Mindezek után nem csoda, hogy a brit társasági élet több tagja, így Ian Fleming, a James Bond-sorozat írója is felfigyelt a fura építészre.
Fleming számtalanszor golfozott együtt Goldfinger feleségének egy rokonával, ezen alkalmak során pedig minden bizonnyal több vaskos történetet is hallott, így gondolta, beilleszti a karaktert az épp megszületőben lévő könyvébe. A Goldfinger címet viselő, 1959-ben megjelent könyv öt évvel később, 1964-ben az első igazán nagyszabású Bond-filmként került a vászonra, az építész viszont mindezt nem nézte jó szemmel: azonnal beperelte az írót, és követelte, hogy a főgonosz nevét haladéktalanul írják át Goldprickre. A könyv azonban pillanatokon belül bestseller lett, az átírásra pedig nem került sor. Egy peren kívüli megegyezés keretében ismeretlen összegű fájdalomdíjat, valamint hat példányt kapott a könyvből. Ez egy átlagembert minden bizonnyal mogorvábbá tett volna, de a kortársak elbeszéléseiből úgy tűnik, hogy ez Goldfingernél merő képtelenség lett volna.
Főbb munkái
A második világháború előtt mindössze néhány üzletet (így például S. Weiss fehérneműüzletét, vagy Paul és Marjorie Abatt játékboltját), és egy észak-londoni, háromlakásos (1-3 Willow Road, 1937-1939) társasházat tervezett, melynek középső – ma múzeumként működő – lakását megtartotta, és egészen haláláig használta.
A háború után viszont azonnal záporozni kezdtek a megrendelései, így előbb állami helyreállítási projektekben vehetett részt, majd egyre nagyobb épületeket tervezhetett, köszönhetően többek közt az országban a második világháborúban elpusztult négymillió ház miatt tomboló lakáshiánynak. Nézzük is őket sorban:
A Brit Kommunista Párt székháza és a Daily Worker című lap szerkesztőségi irodái, London, 1947-1950 (1988-ban lebontva)
A Brandlehow School és a Greenside School, Putney, 1949-1952 – a Brandlehow-t 2008-ban engedély nélkül lebontották, de az angol hatóságok a beruházót az épület újjáépítésére kötelezték
Irodaház, 45-46 Albemarle Street, Westminster, 1955-1957
A Goldfinger House, az építész egyetlen, Londonon kívüli épülete, Solihull, 1956
Az Egészségügyi Minisztériumként épült, fura újításokkal teli (a lépcsőkorlátok valójában radiátorok) Alexander Fleming House, ma a Metro Central Heights társasház, London, 1960-1963
Haggerston School, Hackney, 1964-1965
A huszonhat szintes Balfron Tower, Poplar, 1965-1967 – az épület legfelső emeletén Goldfingeréknek is volt egy lakása, sőt, néha a szomszédokat is áthívták, hogy elsőkézből szerezhessenek véleményeket és meglátásokat az épület élhetőségével kapcsolatban. Az itt kapott visszajelzések nagy mértékben segítettek a Trellick Tower tervezésében.
A Balfron Tower elé 1967-1970 közt épített Carradale House
A harmincegy szintes, North Kensingtonban álló Trellick Tower, amelyhez óvoda, mosoda, üzlethelyiségek, orvosi rendelő és idősek klubja is tartozott, 1966-1972
Cheltenham Estate, Nyugat-London, 1969-1973
A tizennégy szintes Glenkerry House, Poplar, 1977
1977-ben, a Trellick Tower befejezése után visszavonult, élete hátralévő tíz évét pedig Willow Road-i házában töltötte. A geometrikus betontömbök mestere 1987-ben, 85 évesen hunyt el, nevét pedig tucatnyi épülete, valamint az általa alapított, magyar építészhallgatók angliai tanulmányait támogató Goldfinger-ösztöndíj őrzi.
Fotók: Steve Cadman, Peter Guthrie, British History Online, Squire and Partners, londonse1, brutalistconstructions, Földvári Books, Tervlap, Picssr, Architects Journal, Steve Cadman
