A bemutató után Sándor Pál melegen gratulált neked, aztán nevetve hozzátette, hogy pedig nem is végeztél főiskolát!

És sírt is a film alatt! Sándor Pál ahhoz a generációhoz tartozik, ahol általában azok voltak a filmrendezők, a hatvanas-hetvenes években, akik a Színház és Filmművészeti Főiskolán végeztek. Ez majdhogynem előfeltétel volt a filmgyártási technológia miatt. Persze csináltak mások is filmeket, például a Balázs Béla Stúdióban. Ez azóta már nem így van. Ha jól tudom, Nemes Jeles László sem végzett filmművészetit, sőt Fliegauf Benedek és Herendi Gábor sem.

Ez neked sem okozott problémát.

Enyedi Ildikó mondta, hogy a főiskola szellemiséget, filmről való gondolkodást tud átadni. Az egyetem filmszakának már nincs lehetősége komolyabb eszközökkel, akár anyagilag támogatni rendezőket. Nem azért lesz valakinek első filmje, mert egyetemista, hanem azért, mert magának elintézi, vagy például pályázik a Filmalap inkubátorprogramjához. A filmben nem is a technológiai tudás a legfontosabb, hanem a közlés. Magam írom a filmjeimet, így én is “szerzői” filmes vagyok, vagyis onnan közelítem meg a dolgot, hogy mit akarok közölni. Hogy ezt hányas optikával és mivel kell fölvenni, nem tudom pontosan, de a filmezés enélkül is csodálatosan működik. Az a legjobb tanulás, ha csinálod, sokfajta film készíthető olcsón is. A barátaimmal már húsz évvel ezelőtt volt egy VákuumTV elnevezésű éjszakai videó-színház-kabarénk, amihez gyártottunk úgy 150 kisfilmet. Szóval elég régóta foglalkozom ezzel. Minél többet dolgozol, annál több gyakorlatra teszel szert. Illetve, és ez nagyon különleges, ha valami komolyan érdekel, akkor már értesz is hozzá.

Ez kicsit merészen hangzik.

Nem azt mondtam, hogy te vagy a csúcsszakértő, hanem ha érdekel, megtalálod a forrásokat. És folyamatosan tanulsz. Nekem sokat számított, hogy mit mondott a Csicskáról Pálfi Gyuri, Mundruczó Kornél.

Akkor a közlés vágya az igazán fontos. Legutóbbi filmjeid – a Csicska és a most moziba került Tiszta szívvel – nem hollywoodi típusú mozi, mindkettő komoly problémát feszeget, a Tiszta szívvel azt mutatja be, hogy a kerekesszékben élők hogyan küzdenek meg a mindennapokkal. Nézőként kell ezekhez nyitottság.

Érdekes kérdés, hogy mennyire bízunk meg a nézőben. Támogatom, hogy egy film egyrészt azzal a szabadsággal készül, hogy az alkotó az igenis engedjen meg magának mindent, mert akkor lesz igazán eredeti. Akkor lesz az ő kézjegye rajta. Ugyanakkor tudat alatt bízunk benne, hogy a néző is nyitott a világra.

Mostanában nem különösebben nyitott ez az ország.

Az emberek mindenütt tök egyformák, csak máshol tán olyan struktúrákban élnek, ami a nyitottság felé hajtja őket. Nem hiszem, hogy a texasi farmer más, mint a magyar paraszt. Nem hiszem, hogy az angol focidrukker más, mint a magyar szurkoló.

Szerinted ugyanolyan elfogadóak vagyunk, lehetnénk, mint bármelyik nyugat-európai ország polgárai?

Hogyne!

Csupán az a kérdés, milyen struktúrákban valósulnak meg a hétköznapok. Milyen politikai, gazdasági rendszerekben élünk. Ebben van csak különbség.

A nyitottság ennél a filmnél is meglesz, és felsejlik majd, hogy lehet szeretni ezeket a gyerekeket a kerekesszékben. Van humor a filmben, ezzel együtt sokan mondták, hogy, jaj, de jó, hogy nincs szétröhögve, nem megyek el totál vígjátékirányba. Persze szorongok, hogy ezért nem fogják annyian megnézni. De a nézők megérzik, hogy kell nekik ez, vagy sem.

Bízol a nézőkben? Fogják nézni?

Úgy tűnik,  a magyar mozi 150-200 ezer nézőt tud mozgatni, amiből olyan 5-6 ezer a hardcore „magyarfilmnéző”. Itt minden magyar film 3 ezertől 10 ezerig valamit elér. Na, ezután jön annak a 100 ezernek a becserkészése, aki hajlandó moziba menni. Az én filmem esetében talán az válthatja ki, hogy ezt meg kell nézni, hogy elgondolkodik rajta, hogyan élnek a kerekesszékesek, és ez érzelmeket vált ki. Túl a díszbemutatón azt látom, sokan örülnek, hogy a film mélyebbre megy, mint várták. Ebből persze megállapítottam, hogy nekem még mindig az a jelem, hogy „jó fej ez a Tilla meg vicces, de nem biztos, hogy tud komolyat csinálni”.

Hány nézővel lennél elégedett?

Ötvenezer. De olyan viszonyok vannak, megjósolhatatlan, hogy ez teljesen túlzó vágy vagy reális szám. Mindenesetre 42 moziban indult a forgalmazás, ilyen értelemben a Filmalap és a forgalmazó is megadja a lehetőséget. Például a Rotary Club szervez vetítéseket, ahol tagjai emelt helyárral nézik meg a filmet, a bevételből mozgássérült sportolókat, alapítványokat támogatnak. Ott leszünk a Rehab Critical Mass-en is, aminek hagyományosan az egyik szereplő, Fekete Ádám a műsorvezetője. És szeretnénk egy olyan vetítést is csinálni, ami valójában nem növeli a nézőszámot, ahol azok nézhetik meg ingyen a filmet, akik valóban érintettek, vagyis a mozgássérültek.

Elnézve a hazai mozikat, talán ez lesz a legnehezebb feladat.

Valóban, csináltunk egy filmet, ami olyan emberekről szól, akik nehezen jutnak el moziba. Ez a mi felelősségünk is, dolgozunk rajta, hogy legyen olyan vetítés, mint most a díszbemutató, ahol kiszedtünk székeket, rámpákat építettünk.

Ez küldetés. Ahogyan a filmtémáid is olyanok, hogy tágíthatják a világunkat.

Többen kérdezték a bemutatón, van-e küldetéstudatom, de nincs. Engem ezek a témák érdekelnek. Az biztos, hogy az eddigi három filmemben szélsőséges helyzetben, vagy a társadalom peremvidékén, valamiféle hátránnyal élő karakterek szerepelnek. Az a jó dráma alapja, ha valaki szélsőséges helyzetben van.

Most sem az volt a célom, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy „szeressük kerekesszékes barátainkat”, mert az olyan naiv és banális.

Azzal például, hogy ebben a filmben nem színészek játsszák őket, hanem valóban kerekesszékben élő emberek vannak a vásznon, különleges gesztus kerül a történetbe. De ez semmi esetre sem küldetés, hanem egy vállalás, hogy íme, velük csináltuk a filmet, nézzétek, működik, vagyis nemcsak vannak, hanem ilyen teljesítményre is képesek.

De azért az csak fontos, hogy azok is teljes életet élhessenek, akik nem pont olyan adottságokat kaptak, mint mi. Ha építünk valamit, rájuk is gondoljunk, legyen rámpa a moziban, legyen akadálymentes a metró, sorolhatnám.

Nézd, most is annyi interjú készül velünk, hogy ez már felér egy „országos társadalom érzékenyítő terápiával”, és a dolgok így változnak lassan. Azt persze nem mondhatom, hogy a drága magyarok tehettek arról, hogy nem olyan a helyzet, mint mondjuk Dániában, ahol kábé 1975-ben hoztak egy szabályt, hogy nem lehet csak 90-es vagy 110-es ajtó egész Dániában, ezért a probléma, hogy befér-e egy kerekes szék egy ajtón, nem létezik. Ha megnézed az elmúlt 25 év tendenciáit, akkor ebben az esetben pont láthatod, hogy a dolgok jó irányba változnak.

Ebben legalább. De nem mindenben. Ha már változás: a Tv2 hogyan számít rád ősztől? Mi lesz ott?

Nyilvánvalóan mindenkinek az a célja, hogy ez egy minél jobb televízió legyen. Most tavasszal még megy a Nagy Duett, ami a legnézettebb műsor lett, és a Kismenők is szépen teljesít.

És neked van ebben helyed?

Abszolút! Ha megnézed a Tv2 óriásplakátjait, négyen állunk, Claudia, Ördög Nóra, Majka és én, szóval ebből csak azt tudom gondolni, hogy van itt helyem.

Mondjuk volt, aki nem találta. Friderikusz például felállt.

A Tv2-nek vagyok az alkalmazottja, így a Tv2 az én csapatom, és maradok.

És ha maradok, akkor nem akarom kibeszélni. Nem lenne etikus. Ráadásul jól érzem magam azokkal, akikkel dolgozom. Bonyolultabb kérdés ez, mint ahogy látszik. Házon belül az a törekvés, hogy jó, nézett tévé legyen.

Nem vagy forradalmár.

Hát, ha az a forradalmár, aki mindenáron meg akarja változtatni maga körül a világot, akkor nem. Teszem a dolgom.

Pedig most egy olyan világban élünk, amikor sokkal több pénz megy például a sportra, mint a kultúrára, pedig nekem az utóbbi a közegem. Ezért aztán nem állítom, hogy nekem most nagyon jó.

Tévét legalább néznek, igaz, ez meg a filmek rovására megy. A filmről szívesebben beszélnék, nem akarom, hogy elmenjen róla a fókusz. Ne az legyen szalagcím, hogy mit mondok a Tv2-ről vagy a politikáról. Ha én ezekre bármit mondok, az lesz a hír, én meg azt szeretném mondani, hogy menjetek moziba magyarok.

Ebben az üzenetben nagyon is segíthet neked az a platform, ahol jelen vagy, a csatorna, melyen szerepet vállalsz. Segít is?

Persze, megyünk műsorokba, melyek több százezer emberhez eljutnak.

A felhajtást hogyan bírják a kerekesszékes srácok? Azért ők mégsem színészek.

Nem az a baj, ha valaki nem színész, hanem az, ha annyira nincs köze hozzá, hogy leugrik a vászonról, meg összeomlik a forgatás alatt. Bírják a felhajtást is. Különösen a két főszereplő csinálja ezt nagyon jól. Akár külön-külön is el tudom képzelni őket filmben. Fekete Ádámnak volt már színpadi tapasztalata, igaz, ez az első filmje, Fenyvesi Zoltán pedig alapvetően alkalmas a feladatra. Ez számomra is csak menet közben derült ki.

Gondolom, nem a forgatáson.

Igyekeztem hónapokon át olyan próbákat csinálni, ahol a szereplőket összehoztam. Sokat számított Zolinak és Ádámnak, hogy Thuróczy Szabolcs, mint profi színész jött a próbákra, foglalkozott velük, így megérezték, milyen az, ahogyan ő van jelen. A sok próba azt is jelentette, hogy egyre nagyobb rutinra tettek szert.

Hónapokat áldoztatok arra, hogy tulajdonképpen előre elpróbáljátok az egész filmet?

Mindenki a saját kontójára csinálja. De ne úgy képzeld el, mint egy amerikai filmet, ahol olyan költségvetés van, hogy évekig csak a filmmel foglalkozol. Ez a saját befektetésed, ha jót akarsz csinálni.

Szóval, mire a forgatás elérkezett, mindenki tudta a dolgát.

Igen, és abban bízom, hogy a filmen meg is látszik ez a munka.