Dugóban állsz és hugyozni kell? Ott a vizespalack

Az oroszok még mindig Pestre járnak, ha dugni akarnak egy jót, mondta, mert a magyar prostikkal nincs baj, a magyar prostik állítólag továbbra is világszínvonalúak, úgyhogy ő is jobban tette volna, ha a Hold utcai lányhoz megy, nem pedig sima lapú füzetekért a körútra, szóval ezt elszúrta, ezt tényleg nagyon elszúrta, és az Andrássy úti dugóban arra gondolt, hogy csak egyféleképpen teheti jóvá az egészet, legalábbis részben, mert egy ekkora baklövést nem lehet jóvátenni, legfeljebb csak enyhíteni, mégpedig azzal, ha ezen az úgynevezett baráti összejövetelen felszedi Zsókát (vagy Zsanettet), és azután meg is farkalja rendesen, nem úgy, mint a mozgáskorlátozott pestiek, hanem úgy, mint az oroszok vagy a szerbek, akiknek még van vér a pöcsükben, gondolta,

és a szentendrei nő szép, nagy orra járt a fejében, meg azok a szép, halvány szeplők, amelyek az orra környékén voltak szétszórva, és ha ebből az orrból meg ezekből a halvány szeplőkből indul ki, akkor könnyen lehet, hogy ez a Zsóka (vagy Zsanett) egy zsidó nő, egy szívbe markolóan szép zsidó nő, gondolta, és ettől megint felizgult, mert zsidó nővel még nem volt dolga, és most elképzelte, hogy hátulról csinálják, és közben a hasát, a mellét, az orrát simogatja, és belenyúl a szájába, bele a sóhajaiba, és erről persze Celia jutott eszébe, az első éjszakájuk, amikor Celia kicsi mellét dörzsölte, és néhány órára megint az a valaki lehetett, akiről már azt hitte, hogy örökre elveszett, mert ott maradt a behavazott harckocsiban, azután pedig, amikor Celia a szájába vette, és nyaldosta, nyálazta, szívta a farkát, akkor ez olyan volt, mintha egy percre megint a Manhattan plakátja előtt állna, amikor még úgy tűnt, hogy minden lehetséges, és hogy a vágyak mégiscsak beteljesíthetők, gondolta, és csak most, az Andrássy úti dugóban értette meg, hogy miért találta annyira szíven ez a lány, és hogy a boldog izgatottságnak, amelyet a mellkasában érzett, nem annyira a szerelemhez, mint inkább az elsüllyedt életéhez, pontosabban az elsüllyedt életére vonatkozó érzéseihez, ezeknek az érzéseknek a nehezen kibogozható kötegéhez lehetett köze, gondolta, és amikor néhány méterrel előbbre állt, elkezdte a házakat nézni, ezeket a százéves, gyönyörű épületeket, és ahogy nézte őket,

egyszer csak belehasított a felismerés, hogy mit jelent ez a dugó, és hogy miért van ez a lassúság, és hogy minek köszönhető ez a nehézkes áramlás,

mert miközben a mellbevágóan szép házakat nézte, egy elsüllyedt birodalom emlékei jelentek meg előtte, egy víz alá merült főváros elbűvölő maradványainak látta az Andrássy út épületeit, és ez lehet az oka annak is, hogy a pestiek arca jellegzetesen sápadt és színtelen, gondolta, mivel a víz mélyén, ezek közt az elmosódó díszletek közt élnek, és nem kapnak elég fényt, de mégse tudnak, nem mernek vagy nem akarnak kiszabadulni innen, inkább az ezeréves álmaikba süllyednek, és ennek az álomnak a mélyén szunnyadoznak, ha viszont valaki megzavarja őket ebben a szunnyadozásban, akkor egy pillanatra magukhoz térnek, és vadul nyomni kezdik a dudát, vagy pedig a középső ujjukat mutogatják és éktelenül szidják egymás anyját, gondolta, és ivott egy kortyot a hugyos vízből, majd előbbre gurult két autónyival, a kocsi óráján most 14:46 volt, és úgy tűnt, mintha gyorsabban haladna a sor, mert nem sokkal később megint előbbre állt, persze kérdés, hogy mennyire lehet gyorsulásnak nevezni azt, ha öt perc helyett négypercenként halad egy métert a kocsisor, és akkor jobbról egy mellékutcához ért, ahova elvileg behajthatott volna, de a forgalom ebben az utcában is ugyanúgy eldugult, mint ahogy az Andrássy úton, ezért meg se próbált befordulni, hanem előbbre állt egy-két autónyival,

és arra gondolt, hogy most már tulajdonképpen mindegy is, hogy ki tud-e szabadulni innen vagy nem,

mert nemsokára az Andrássy út végére ér, balról már közel volt a fekete kirakat, és már nem ellenkezett, nem tiltakozott, és nem akart kiszabadulni se, habár még mindig nagyon kellett volna pisálnia, de csak ásított egyet, majd ivott egy kortyot a hugyos vízből, és azután előbbre állt kétautónyival, persze ha jobban belegondolunk, ennyi idő alatt már hazaért volna Újvidékre, még abban az esetben is, ha hozzávesszük a várakozást a szerb–magyar határon, ami tulajdonképpen magyar–magyar határ persze, de mindegy, ezeket a határokat ide-oda tologatják, épp csak megszüntetni nem tudják őket, Európa képtelen meglenni határok nélkül, és ha átmenetileg olykor „légiesítik” is őket, hamarosan újra megrajzolják, újra meghúzzák, újra megerősítik mindet, mint ahogy a tenger hullámai rajzolnak redőket, bordákat, vonalakat a parti homokra, majd elmossák, és kicsivel arrébb megint megrajzolják őket, mondta, szóval ennyi idő alatt lényegében már hazaérhetett volna, vagy legalábbis nagyon közel járna Újvidékhez, talán épp a topolyai benzinkútnál lenne ezekben a percekben, és akkor megállna persze teletankolni a tartályt, mert a szerb üzemanyag még mindig olcsóbb, mint a magyar, és mert a pénztárnál Jelenával, a szerb lánnyal találkozna, aki nem sokkal azután került oda, hogy ő otthagyta a céget, ehelyett azonban még mindig az Andrássy úton araszolt, és amikor megint előbbre gurultak egy-két autónyival, akkor éppen egy vonalba került a fekete kirakattal, amelyben semmi más nem volt, csak egy nagy, fekete töltőtoll, egy diszkréten megvilágított rekeszben,

és akkor fogta az ásványvizes palackot, lecsavarta a kupakot, és ivott egy kortyot a hugyos vízből, majd lehúzta a cipzárt, elővette a farkát, és a hegyét megint beledugta a palackba, mert ahogy Celia mondta egyszer, az élet harc, Celia sajnos gyakran mondott ilyen lapos dolgokat, gondolta, és néhány csepp megindult, nem sokkal utána pedig már folyt is szépen a palackba, nem, drága Celia, az élet nem harc, hanem csoda,

válaszolta, mert mindenki más felkúrta volna az agyát, de Celiával türelmes maradt, vagy hogyha mégis harc, akkor ez a harc is csoda, tette hozzá, persze ugyanolyan laposan, gondolta, miközben hangosan csorgatott a palackba, és a hugyozás már régen esett neki olyan jól, mint most, a kocsiban, az Andrássy úti dugóban, és még jobb lett volna, ha a teniszlabdákat is ki tudta volna engedni a hasából, de azok bent maradtak, majd a pisálást befejezte, a kupakot visszacsavarta az ásványvizes palackra, és előbbre gurult néhány méterrel, mert a kocsisor most megint haladt egy keveset, és 15:04-kor az Andrássy út végére ért, ahol széles ívben elkanyarodott balra, a Madách tér felé, és akkor egy hang azt súgta neki, hogy ki kellene tömni őket, ki kellene tömni egytől egyig mindegyiket, ki kellene folyatni a vérüket, és a véredényeket fel kellene tölteni szilikonnal, azután pedig vissza lehetne állítani őket ugyanoda, ahol vannak, a járdára, a zebrára, az üzletekbe és az autókba, mindenkit a maga helyére, és akkor Budapest lenne a világ legnagyobb panoptikuma, megállás nélkül jönnének az angol, az amerikai, a német, a francia, a japán turisták, hogy a kitömött magyarokat nézzék a víz alatti házak között, a kitömött emberek szerveit pedig el lehetne adni az ukrán újgazdagoknak, vagy esetleg az albánoknak, akik heroincsempészésből és szervkereskedelemből építik fel szép lassan Nagy-Albániát, legalábbis a szerbek ezt állítják, mondta, de tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy kinek adják el a szerveket, a lényeg az, hogy mindenki jól járna ezzel az üzlettel, és akkor Budapest végre egy gazdag európai nagyváros lehetne, gondolta, miközben a Deák térre ért, és a Budapest Bank óriásplakátját nézte, a vigyorgó arcot és a jobb felső sarokban a bank védjegyét, a háttal egymásnak fordított két B betűt, ami egy négylevelű lóherére, vagy talán egy pillangóra hasonlított inkább,

és egy ideig csak nézte, nézte ezt a pillangót, majd pedig a zöldesen kirajzolódó hajszálerekre gondolt Zsóka (vagy Zsanett) homlokán, és már nem is bánta annyira, hogy Pesten maradt,

mert Splitből egyenesen Újvidékre utazni mindig lesújtó volt, és legfeljebb csak az Andrássy úti dugóból tűnt neki úgy, hogy jobb lett volna mielőbb hazamennie, pedig dehogy lett volna jobb, hiszen Újvidék nagyon megváltozott, és ezzel minden alkalommal, amikor hazaért, újra meg újra szembesülnie kellett, Splitben ugyanis erről a változásról valahogy mindig megfeledkezett, és soha nem az új, hanem mindig csak a régi Újvidékre gondolt, és így voltaképpen a régi Újvidék iránt volt honvágya, mivel Splitben néhány nap alatt teljesen kiment a fejéből, hogy mi lett Újvidékből az utóbbi években, és ezért a pofára esés egyszer sem maradhatott el, amikor Splitből hazatért, mert minden alkalommal újra látnia kellett, hogy mi lett Újvidékből, és hogy mi folyt ott, és hogy mi ment ott gyalázatosan végbe, ami pedig végső soron azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor hazatért, újra át kellett élnie, hogy Újvidék elveszett, számára legalábbis végérvényesen elveszett, szóval mégiscsak jobb, hogy Pesten maradt, és hogy Szentendrére indult, mert Szentendrén legalább jó a levegő, Szentendrének kellemes folyóillata van, régen Újvidéknek is Duna-illata volt, most viszont már csak füst- és iszapszaga van, gondolta, majd előbbre állt, és akkor a két újvidéki hibbant járt a fejében, akik még valamikor a háború elején jelentek meg a városban, az egyiknek a haja nullásra volt nyírva, és télen-nyáron egy taligát tologatott vastag katonakabátban, a másiknak vastag kötegekké összeragadt haja volt, és órákig állt egy helyben mozdulatlanul, a taligás kopaszt Nullának, a hosszú hajú elmélkedőt pedig Végtelennek nevezte magában, és a háború elején Újvidék központjában mindennap látni lehetett a Nullát és a Végtelent, a Nulla a rozoga taligáját tologatva járta az utcákat, a Végtelen pedig a Nemzeti Színház gránitlépcsőin állt órákon át, kezeit a hóna alá szorítva, mintha kényszerzubbonyt húztak volna rá, és a Nullának eredetileg nem taligája volt, hanem egy rozoga babakocsija, ezt húzogatta maga után egy madzaggal vagy egy drótdarabbal, mert ennek a babakocsinak nem volt fogója, később azután szerzett valahonnan egy taligát, és azzal rótta a köröket Újvidék központjában,

mint akinek fontos dolga van, és időnként megállt valamelyik szemeteskonténernél, belekotort, a taligára pakolt valamit, és utána a szerzett holmit tologatta egy darabig, majd egy másik konténernél mindent kidobott, és friss árut rakott a taligájára,

ezalatt a Végtelen ott állt a Nemzeti Színház gránitlépcsőin, szorosan összefont karokkal, olyan mozdulatlanul, mintha egy emlékmű volna, és a járókelők feje fölött a végtelenbe meredt, a háború elején sok ilyen hibbant alak jelent meg az utcákon, de neki már akkor is az volt a gyanúja, hogy csak így akarják megúszni a háborút, és ezért játsszák a bolondot, ők ketten viszont egész biztosan nem színleltek, mert ők azóta se tűntek el, időnként még mindig látni lehet őket, a taligásnak azóta sikerült egy jugoszláv tábornoki kalapot szereznie valahonnan, és most már vezérkari főnökként húzogatja-tologatja a semmit Újvidéken, gondolta, és lassan a Madách teret is elhagyta közben, jobbról már a tűzoltók utcája közeledett, ahova engedély nélkül behajtani tilos, de ő nem is akart behajtani a tűzoltók utcájába, mert ezen a sarkon túl egy parkolónak kellett lennie jobbról, és ott akart megállni, hogy a füzeteket gyorsan elintézze, a jelzőlámpák végig pirosan világítottak, a körúton mégis folyamatosan araszolt a kocsisor, és megint böffentenie kellett,

azután pedig fogta az ásványvizes üveget, hogy igyon egy kortyot, de akkor rájött, hogy vize már nincsen, mert az előbb telehugyozta a palackot, úgyhogy ha megáll, akkor egy ásványvizet is vesz majd a sarki DM-ben, gondolta, azután pedig nagyon gyorsan elhúz innen Szentendrére, ahol a levegő folyóillatú, és ahol halvány zöldeskék erek kanyarognak Zsóka (vagy Zsanett) halántékán, végül is milyen szerencse, hogy előző este összefutott a belsőépítésszel, és milyen jó, hogy a belsőépítész meghívta őt erre az összejövetelre, mert különben már Újvidéken lenne, és csak szédelegne az iszapszagú utcákon, gondolta, és közben megpróbált átsorakozni a jobb oldali sávba, hogy a parkolónál majd félreálljon, de se az első, se a második, se a harmadik utána jövő sofőr nem engedte be, csak nyomták a dudát és mutogattak vadul, mint a barom, de nem foglalkozott velük, megvárta, hogy a negyedik vagy az ötödik beengedje, és utána már csak a parkolót leste, hogy van-e szabad hely, de hiába meresztgette a szemét, ebben a parkolóban se látott szabad helyet, pedig csak két perc kellett volna neki, mindössze kettő perc, hogy beugorjon a papírboltba, és akkor imádkozni kezdett, hogy haladjon lassabban a sor, hátha közben felszabadul egy parkolóhely, és ez persze tiszta agyrém volt, mert egész idáig azon idegeskedett, hogy nem haladnak elég gyorsan, most viszont azért rimánkodott, hogy álljanak meg, a kocsisor viszont nem állt meg, az autók szép lassan gurultak tovább az Astoria felé, mintha egész Budapest összefogott volna ellene, és ezek szerint hiába araszolt végig az Andrássy úton,

és hiába nyugtatta magát Zsókával meg Zsanett-tel, és hiába hugyozta tele az ásványvizes palackot, ha most egy kurva parkolóhelyet se talál,

gondolta, a másik parkoló pedig csak az Astoria után következik, de amilyen a szerencséje, egész biztos, hogy ott se lesz szabad hely, szóval nagy marhaság volt elindulni azért a füzetért, és nagy marhaság volt végigverekednie magát a nemzeti lobogókkal feldíszített Andrássy úton, gondolta, mert az Andrássy út teljesen eldugult a másnapi ünnep miatt, amikor is a kormányellenes tüntetők várhatóan újra megütköznek majd a rohamrendőrökkel, de mindegy, előbb vagy utóbb úgyis kiszabadul innen, és az is lehet, hogy az Astoria után le tud parkolni valahol, és akkor még mindig visszajöhet, hogy a fekete füzetet megvegye, gondolta, az út most lassan az Astoria felé kanyarodott, de a papírboltot sehol nem látta, a túloldalon pedig már a sarki bőrkereskedés következett, ahol táskákat, öveket, szíjakat és pénztárcákat árultak, és ő januárban ebben az üzletben vett egy cipzáras kulcstartót, mivel a kulcsok egyik napról a másikra megszaporodtak a zsebében, Dalitól nemcsak a pesti, hanem a spliti lakás meg a spliti villa kulcsait is megkapta, úgyhogy vennie kellett egy új kulcstartót,

és erről most megint Celia jutott eszébe, mert amikor először felvitte őt a spliti lakásba, akkor olyan izgatott volt, hogy nem találta a megfelelő kulcsot, és sokáig bajlódott a zárral, úgyhogy mire bejutottak, Celia már teljesen be volt indulva, és már az előszobában egymásnak estek, az ajtót be se csukták, csak belökték maguk mögött, és Celia olyan heves volt, mint a felkorbácsolt tenger, amikor a sziklás partot ostromolja, a vállának pedig, amikor megnyalta, sós íze volt, mint az Adriának, és azon az estén nem is volt más, csak a tenger, a tenger, a tenger, és néha elég egyetlen éjszakát tölteni a fűszeres illatú tengeren, hogy azután már csak a partra vetett halak szagát, az el nem múló dögszagot érezze az ember.

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Magvető, 2015