Nincs olyan messze a hippikorszak: az akkori mámoros szex- és drogőrület a ma fogyasztási lázának eufóriájától csak árnyalataiban különbözik, és az is oly mindegy, hogy mit csatornázunk bele ezekbe a mániákba, a hidegháború szorongását vagy bármely mai félelmet. Ezért működik a Földrengés Londonban hippinyitánya és ezért van a huszonegyedik századi keretekben játszódó darabnak mégis valamiféle 68-as hangulata: van valami közös a két korszakban.
Mindezt úgy, hogy az Eszenyi Enikő rendezésében színpadra állított színmű annyira kortárs, amennyire csak valami kortárs lehet: szerzője, Mike Bartlett abszolút a mai generáció fia, mindössze harminchat éves, a mű is csak hat éve, 2010-ben született, és témájában is a ma problémájára, a klímaváltozásra reflektál. Reflektál, úgymint lendületből kongatja a vészharangot, kérdez, szorong és reménykedik.
Pedig háttér csak a klímakérdés: beszédtéma és sorsokat mozgat, de csak távolról, elvontan. Egyetlen villanásnyi utalástól eltekintve meg nem jelenik, ez még nem az az év – legalábbis Londonban –, amikor a mindennapok szintjén éreztetné hatását, nem a Csillagok között kváziapokaliptikus tájain éheznek hőseink, ez még ugyanaz a főváros, amit ismerünk, lakói úgy élnek, ahogy ma is, mi is. Valahol messze, persze, hallani, hogy már nem él meg termény, és a hírekben bemondott, várható földrengésnek is lehet valami köze a dologhoz, de London népe még nem érzi a saját bőrén, ergo minden a legnagyobb rendben.
Legalábbis a felszínen. Azért sokakban felmerülnek kérdések, a darab ezeket a kérdéseket hangosítja fel: szereplői így vagy úgy, változó mértékig, de mind valahogy érintettek. Három főszereplőnk három nővér, apjuk neves klímakutató, aki a környezeti katasztrófát várva éli a mizantrópok életét, lányait évekkel ezelőtt, még felesége halálakor elüldözte. A legidősebb lányra Sarah-ra maradt, hogy a másik kettőt felnevelje, ami mellett valahogy még arra is talált módot, hogy karrierjét építse, történetünk kezdetén lép hivatalába mint ökotudatos környezetvédelmi miniszter. A főszereplő mégsem ő, hanem húga, a középső lány, Freya, aki terhessége utolsó napjait tölti, ám a babavárás korántsem telik az elvárt rózsaszín hangulatban: ha tehetné, inkább nem szülné arra a világra kislányát, amelynek pusztulásában teljesen biztos. A harmadik testvér, Jasmine egyetemista lenne, ám valójában inkább csak sodródik ágyról ágyra, kocsmáról kocsmára, avagy, ha úgy tetszik, ő a lázadással veszi ki a részét a társadalmi párbeszédből.
A három lány háromféle viszonyulását mellékszereplők árnyalják, a színen át-átsuhan a finoman zsaroló ökoharcos, az aggódó és az elhanyagolt férj, a vállalati nagykutya, egy koravén kisfiú és néhány szimbolikus epizódszereplő, míg Freya bolyong London utcáin és saját pánikja mélyén. Miközben a fő téma végig fókuszban marad, azért akad idő – belefér a kissé embert próbáló játékidőbe – némi általános társadalomkritikára és arra is, hogy a szülő-gyerek, férj-feleség, és úgy általában a humán-humán kapcsolatok színét is, fonákját is megnézzük közelebbről, miközben az elmélkedésre végig finom árnyékot vet a katasztrófa érzékelhető közeledése.
A darab színészein túl két plusz szereplővel dolgozik: a zene és a díszlet külön is jelen van, él az előadásban. A javarészt mai popdalok átírásából született dalok Sztevanovity Dusán szövegeivel hangulatfestő háttérként is, de musicalesen elkülönítve is feltűnnek, és kakofón zaj is fel-felharsan a megfelelő dramaturgiai pontokon. A díszlet moduljai sokat mozognak a gyakori jelenetváltásoknak megfelelően, ezek filmszerűséget szülnek, melyet az is fokoz, hogy a szürke paneleket multimédia-megoldások keltik életre.
A színpadelemekre vetített mozgóképek hol a környezetet festik fel, hol élő videodarabok idegenítik tovább az eredendően is nyomasztó hangulatot, a tér így kitágul: sokszor a szereplő színészt magát nem látjuk, a tulajdonképpeni akció rejtve, a színpad alatt zajlik, a néző egy kamera képét látja csak, ami egyfelől távolít, másfelől viszont a mai ember képernyőhöz tapadtságát, megfigyeltségét is aláhúzza. Briliáns ötlet a multimédia beemelése, bár a színház adottságaival lehetett volna alaposabban is tervezni: néhány vetített elem nem látható a nézőtér jó részéről.
Az alakítások megbízható minőségben működnek, a mű szerkezetéből adódóan nagy egyéni felragyogásokra nem sok mód van, a Freyát alakító Bata Éva és a lányok apját játszó Lukács Sándor csillan fel, de összességében inkább szócső itt minden színész a szerző követelőző közléskényszeréhez.
Az viszont elég egyértelmű, hogy a színészmozgatás, a gyors jelenetváltások és a színészi játék összehangolása az élő videókkal egy marionettjátékos figyelmét követelték a rendezőtől, működik is szépen a pattogó ritmus, ha valami igényelt volna még némi masszírozást, az a szövegkönyv – hosszúra nyúlt a második rész. A dalok persze viszik a figyelmet, és ahogy tornyosulnak az események, kuszálódnak a szálak, épül szépen a katarzis is.
Csak a megmenekülés reményének felvillanásakor jut eszünkbe, hogy ez csak játék: eddig azt láttuk, ami van, még jó, hogy prófécia emlékeztet, mese ez. Hogy ezt épp azért tudjuk, mert a végén úgyis minden jóra fordul? Hogy a happy end a meséknek van fenntartva, azaz nekünk itt a rögvalóban nem jár, nem jut? Ezt már mindenki dolgozza fel maga.
Mike Bartlett: Földrengés Londonban | Vígszínház, premier: 2016. április 1.
Szereplők: Bata Éva, Járó Zsuzsa, Szilágyi Csenge, Lukács Sándor, Hajduk Károly, Wunderlich József, Király Dániel, Lengyel Tamás, Gerő Botond, Csanádi Olivér, Jeney Márton, Medveczky Balázs e.h., Ember Márk e.h., Kútvölgyi Erzsébet, Gados Béla, Gilicze Márta, Tar Renáta, Kopek Janka, Zoltán Áron
Valamint: Gyöngy Zsuzsi, György László, Tóth Brigitta, Widder Kristóf, Viszt Attila, Fábián Anikó, Solti Csaba
Rendező: Eszenyi Enikő
