A nagy rendezők képesek filmről filmre megújulni, friss témákat találnak, más-más stílusban próbálják ki magukat, a kezük nyoma azonban mindig érződik a kész művön. A legnagyobbak azonban ugyanazt a filmet forgatják egész életükben. Az utóbbi évtizedek összes kultikus alkotójánál – David Lynch, Stanley Kubrick, Sidney Lumet – megtalálhatjuk azt az egy kattanást, amit képtelenek elengedni, amiről az összes filmjük szól, mindegy, kik a szereplők és mi a szavakkal leírható történet. A legjobb példa erre David Cronenberg, aki konkrétan Franz Kafka Átváltozás című novelláját forgatja le újra és újra, több mint negyven éve, ha csak a nagyjátékfilmeket nézzük.
Cronenbergnél a film igazi összművészet, a képek, a zene, a díszletek, a kellékek mind legalább olyan fontosak és úgy mesélik a történetet (a sajátjukat és a filmét), mint a szereplők tettei és szavai, nem csoda, hogy a lassan teljessé váló (március 15-én lett 73 éves – bár elnézve őt öt-tíz film még simán benne van) életműből kiállítások nyílnak. Most éppen a szomszédban, Prágában, a Városi Galéria egyik épületében látható az Evolution című. A bejárat konkrétan az óvárosban, a főtéren van, szóval seregnyi turistán kell átverekednünk magukat, hogy hirtelen rovar-írógépek, mutáns nők operálására szolgáló eszközök és Jeff Goldblum A légy című filmben lepogyogott testrészei között találjuk magunkat, egy steril, általában üres térben, szóval a kontraszt szó szerint fejbe vágja az embert, de ez csak jót tesz a tárlatnak…
…amiből aztán sokkal okosabbak nem leszünk, legalábbis, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy kicsoda és mit akar David Cronenberg – márpedig ez a vállalt célja. Ha valaki nem látta legalább a fontosabb filmjeit, a következő tanulságra juthat:
Nem a néző hibája, ha így érez. Miközben a szöveg tisztességesen igyekszik megfejteni, mi mozgatja Cronenberget, és eligazítja a látogatót, mit és milyen sorrendben érdemes megnézni, a kiállított tárgyak – eredeti és replika kellékek, díszlettervek, storyboardok, kivetített jelenetek, werkfilmek, forgatókönyv-részletek és levelezések – maradnak a felszínen és teljesen fals képet festenek róla: úgy tűnik, mintha filmjeinek lényege a vér, a sokkolás, az olcsó ijesztgetés lenne. Már a kiállítás elején az 1981-es Scanners híres – és technikailag lenyűgöző – koponyarobbantós jelenetével tántorítják el az érzékenyebb látogatót, és sajnos az egészet agyonnyomja, hogy minden filmjéből azt az egy-két képsort emelik ki, ami a leginkább próbára teszi a gyomrot.
Így aztán lazán elsiklunk többek között afölött is, hogy ami az emberiség jövőjét illeti, Cronenberg évtizedekkel előre jósolt és szinte mindig fején találta a szöget: az 1983-as (!) Videodrome-ban van minden, szadista valóságshow, tévéfétis és közvetlenül a központi idegrendszert stimuláló virtuális valóság, amelynek hardvere ráadásul kísértetiesen emlékeztet a pont a napokban piacra dobott Oculus Rift VR-szemüvegre. Az 1999-es eXistenZ-ben pedig – amely az egy évvel korábbi Mátrixra adott halálpontos, bár jóval kevésbé sikeres válasz – azt firtatta, hogy hamarosan nem kell billentyűzet, egér, kontroller, joystick, a játékkonzol ugyanis egy biomechanikus organizmus lesz, amelyet nem bekapcsolni kell, hanem felizgatni, és egy köldökzsinórral kapcsolódik a gerincvelőnkre. Ehhez persze kell egy megfelelő helyre ütött lyuk a testünkre. Amikor Ted Pikul (a fiatal Jude Law) megkérdezi a programozóisten Allegra Gellert (Jennifer Jason Leigh), hogy hogyhogy nem fertőződik el, ő csak mosolyog, majd válaszképpen tágra nyitja a száját. Hát így.
Nem csak az eXistenZ nem robbantott kasszát, hanem egyik filmje sem és ez jól van így, Cronenberg nagyon vigyázott rá, hogy ne kerüljön be a fősodorba. Nem sznobságból, egyszerűen nem akart tartozni senkinek sem, sem magyarázattal, sem mással. A légy sikere után – amely film a testhorror-felszín alatt egy érzékeny dráma – lett volna rá lehetősége, ő azonban inkább leforgatta élete legszebb és legfurcsább filmjét, a Dead Ringerst (borzalmas magyar címmel: Két test, egy lélek), egy nőgyógyász ikerpárról, Jeremy Ironsszal dupla főszerepben. Még akkor is független maradt – cserébe nagyon olcsón dolgozott –, amikor olyan sztárokkal forgatott, mint Viggo Mortensen, Ed Harris, Michael Fassbender, vagy Kheira Knightley, újabban pedig Robert Pattinson, aki kábé neki köszönheti, hogy kitört az Alkonyat-skatulyából.
A kanadai Cronenberg irodalmárként végzett és ezt szerencsére sosem felejtette el, filmjei úgy működnek, mint egy-egy komoly, mai regény: leragadhatunk a – ritka és rövid – horrorjeleneteknél, de úgy az igazi, ha tudjuk őket olvasni. Hősei mind átváltoznak, akaratlanul és néha véletlenül, és ezen leginkább ők lepődnek meg, mint Gregor Samsa. A kérdés csak az, hogy ez az átváltozás fizikai-e (Scanners, Videodrome), vagy lelki (Karambol, Két test, egy lélek), esetleg – mint általában – mindkettő (A légy, eXistenZ).
David Cronenberg legmerészebb – értsd: lehetetlen – vállalkozása William S. Burroughs Meztelen ebéd című drogos hallucinációkkal telepakolt, szürreális, csapongó, na jó, ne finomkodjunk: összefüggéstelen regényének megfilmesítése. Nézhető filmet szeretett volna, de ragaszkodott a legdurvább képekhez (rovarirtó szer mint drog, alternatív valóság és a már emlegetett beszélő segglyuk), a végeredmény pedig egy zavarba ejtő, de meglepően szórakoztató film noir, amelyben Peter „Robotzsaru” Weller bóklászik tanácstalanul a saját valósága és egy alternatív között, amelyben férfi prostituáltak szövik a dimenzióközi idegenek kibogozhatatlan tervét, ügynökeik bármikor beszélő rovarrá változó írógépek. Az egészet ráadásul nyakon önti fülledt, dekadens, erőszakos szexjelenetekkel.
A Meztelen ebéd messze nem a legjobb filmje; sokat elmond, hogy ennek ellenére két termet is szentelnek neki, egyszerűen azért, mert itt a legtöbb a mutogatnivaló szörnyűség. Ehhez képest rossz látni, hogy az újabb, finomabb, kevésbé véres alkotások jó esetben egy-egy falat kaptak. Szóval, ha Prágában jár, ne nézze meg felkészületlenül, mert többet árt, mint használ, eltántoríthatja, és így lemarad a világ egyik legjobb rendezőjéről. Igaz, ahhoz képest, hogy a főtéren már március közepén sem lehet mozdulni a turistáktól, a kétszintes kiállítás a nyugalom kis szigete, még úgy is, hogy a hangszórókból folyamatosan szólnak a nyögések, hörgések és sikolyok.
