Bilimbizők
A múlt századi bakfis egy naturistáknak nevezett népcsoport láttán tűnődik egy múlt századi bányató partján, mondjuk ezerkilencszáznyolcvannyolc rekkenő júliusában.
Hogy mi a frásznak jöttem én ide… Anyámnak is lehetnének jobb ötletei. Most mi a fenét csináljak? Tessék…! Jézusmária! Szembejön velem… Itt jön szembe velem a szomszédunk… És bilimbizik a… a… Szóval bilimbizik a micsodája. Merthogy anyaszült meztelen.
A Gábor papája. Villamosmérnök. Ott laknak a mi emeletünkön. Hetedik emelet százkettő. Mi vagyunk a száznégyben. Náluk szoktuk hagyni a kulcsot, ha a vidéki rokonokat várjuk. Úristen…!
Minden délután találkozunk. Vagy a boltba megy, vagy a szemetet viszi le. Nem nézek oda!
Akkor mindig tréninggatyában van. Zöld tréninggatyában. És akkor mindig köszönök neki. Mondom, csókolom! Ő meg azt mondja, szevasz, Viki! De most se tréninggatya, se semmi…
Mi a fenét csináljak?
Anyám azt mondta, amikor győzködött, hogy jöjjek ki vele a tóra, hogy ezek teljesen természetes dolgok. Hogy az emberek mezítelen élvezik a napot. Hogy régen a drága szanatóriumokban is voltak légfürdők. Ez is az. Légfürdő. És hogy amúgy sem kötelező levetkőzni.
Az helyes. Mert én nem is vetkőzöm. Van nekem ez a kis egyrészesem…
Merthogy az ember testét kényszeresen takarja ruha – mondta anyám, aki olyan volt, mintha előadást tartana. Egyrészt fázna pucéran – mondta, másrészt meg ilyen kultúrkörben élünk. Kérdeztem, milyen kultúrkörben. Mondta, hát olyanban, ahol az emberek felöltöznek.
Hát igen, gondoltam. Kultúrkör. Elég érdekes lenne, ha a hetvenötös trolin, amin reggel iskolába megyek, ott zsúfolódnánk kultúrkörtől függetlenül – ágyékkötőben.
De nem szóltam anyámnak, mert már azon is kiakadt, hogy megmondtam neki, ha egyáltalán kimegyek vele a tóra, én nem fogok levetkőzni. A biztonság kedvéért az egyrészesemet raktam be. Mert elkezdte, hogy legalább a felsőrészt levethetném…
– Mit vagy úgy oda, nem is látszanak! – nézett rám, és tudtam, hogy a melleimre gondol, én meg arra, hogy igenis látszanak. Olyan semmilyenek még, de látni, hogy van már ott valami. És semmi kedvem leleplezni.
Amikor mégis megmondtam, mit gondolok arról, ha a troli közönsége mondjuk kultúrkörhöz méltatlanul utazna, akkor mindjárt azt mondta, ugyan, ne vidd a végletekig a dolgokat! Mert akkor már nem azt jelentik, amit jelentenek. Ezt nem értettem.
Miért? Hát mit jelentenek?
Azt, ami itt most szépen előállt nekem.
A Gábor papája.
Fürdőgatya nélkül…
És én nézhetnék a szemébe és mondhatnám, hogy csókolom!, és nézhetnék a háta mögé is, vagy oldalra, és akkor nem mondanék semmit, vagy elnézhetnék a feje fölött a felhőtlen kék égre, de azt veszem észre, hogy egyre csak ODA nézek. Így még köszönni se lehet.
Nem is köszönök.
Erőt veszek magamon és félrenézek.
Te Jóisten! Nem kellett volna félrenéznem…
Ott jön Klári néni. A hatodikosok osztályfőnöke. Egyetlen sportszatyorba öltözve. Két éve van a sulinkban. A nyolcadikos fiúk odavannak érte… Hát elég jó virgácsai vannak… És az egész nő rendben van… De így? Itt… Pőrén! Jaj…!
A fickó elég satnya mellette. Magas, de olyan tüdőbeteg forma. Persze ő is bilimbizik…
Klári néni közeleg…
Mi az eget csináljak? Most, nyolcadikban ő tartotta a fizikaórákat. Kémia szakos, de a Kis Nobelt helyettesítette. A fizikatanárunkat.
Te jóságos ég! Vizionálok… Mi lenne, ha a Kis Nobel is megjelenne itt a bányatónál. Légfürdőzve.
Működik a fantáziám…
Elmondom Kövecsnek ezt az egészet. Micsoda ötlet volt kijönni!
Lehet, hogy el kéne lazulnom?
Mit izgulok én helyettük? Mikor egyedül én vagyok a kultúrkör. Talpig egyrészesben.
Anyám persze már kitette magát a napra. Toplessben. Helyes. Piros pont. Mégiscsak az anyám, tud mértéket tartani.
Az biztos, hogy ide fiúval nem jönnék. Még ha fizetnének, akkor se!
Egyet csinálunk. Kibringázunk a Köveccsel, és végigröhögjük az egészet.
Egyrészesben.
Mert a tó finom. Közel van és kristálytiszta a vize.
A napot én is imádom.
Anyám olyan, amilyen. Szereti, ha szép barnák a cicijei.
Úszni egyébként… hogy is mondjam… pőrén a legjobb.
Kiváltképp éjszaka.
Schäffer Erzsébet: A kifutófiú szerelme
Centrál Könyvek 2014.
