Rettenetesen várta mindenki ezt a részt, ugyanis miután Rick és kis csapata felkoncolt egy rakás járkálót a nyolcadik rész végén, hogy azok beleivel önmagukat összemocskolva a többi közé merészkedve bolyonghassanak egy sort a rendelőig, közben Darylék egy olajszállító tankert és néhány fegyvert zsákmányolva épp hazatérni készültek, csak az a para, hogy egy keménykedő motorosbanda állja útjukat. Denise és a farkasvezér éppen ugyanúgy a zombihorda kellős közepén próbálnak érvényesülni, aztán jön a baj természetesen… kevesebbek leszünk néhány szereplővel, elsütnek néhány hatásvadász pillanatot és én még mindig úgy érzem, hogy ez a The Walking Dead már nem az a The Walking Dead, amibe beleszerettem.
Amikor annak idején a járkálók és Rickék megjelentek a képernyőn, úgy éreztem magam, mintha imáim végre meghallgatásra találtak volna: végre jött egy sorozat, ami az egyébként nem túl népszerű zombi-horrort végre a helyén tudta kezelni, és szépen ötvözte a műfajt az egzisztencialista drámával, Rick, később pedig további szereplők bevonásával.
A második évad hosszúsága ugyan sokaknak kedvét szegte, de nem kellett sokat várni, mert a harmadik évadra összeszedte magát a sorozat, és a korábbi évadok hibáit kijavítva, erényeit tovább építgetve minden idők legerősebb évada lett. A negyedik és ötödik évadok viszont hiába hozták továbbra is a várt nézettséget, dübörgették a merchandising szekeret, valami elromlott. Legalábbis számomra.
A készítők folyton egy olyan biztonsági játékot játszottak a szereplőkkel – és a nézőkkel is -, hogy mindenféle szívinfarktus nélkül az is nézhesse, aki irtózik a horrortól vagy éppen a csöpögős, az élet nagy kérdésein lamentáló drámázgatástól. Horrornak nem elég horror, drámának nem elég jól kimunkált. Nem lehetett se túl horror, se túl dráma, hogy megtartsa azt a nézőközönséget. Ez a két elem az ugyanis, ami, ha megfelelő arányban van jelen, élvezhetővé teszi a sorozatot. Az már egy másik kérdés, hogy mi a The Walking Dead alapvető dramaturgiája:
A fenti kép jól illusztrálja, hogy mi történt öt évadon keresztül a szereplőkkel, és ezt talán maguk az alkotók is elismerik. A hatodik évad elején éppen a “menedék megóvása” résznél tartanak a szereplők, és ez már annyiban fejlődésnek mondható, hogy a karakterek hajlandóak voltak végre elfogadni a tényt: nem kell elmenekülniük állandóan, ha van valami baj. Az évad végére pedig ennek a menedéknek, Alexandriának a falai leomlanak, ezzel nem kevés élőhalottat beengedve a városba. Ám a menekülés helyett most akár meg is védhetnék magukat újra.
Az igazság az, hogy pszichológiai motivációk ide, horror-elemek oda, érdekes karakterek érdekes háttérrel újra ide, látvány és hatásmechanizmus újfent oda, a The Walking Dead alapvetően unalmassá vált. Ez alól, sajnos, az új rész sem kivétel. Ugyan nem egy, hanem rögtön három vagy négy olyan esemény is történik, melyek felkavarhatják a néző lelkét (és megjegyzem, az enyémet is felzaklatták abban a pillanatban), sajnos ezek nem ütnek akkorát, mint amennyire a készítők szánták. A lelkizős részek pedig kezdenek tényleg olyanok lenni, mintha minden egyes mondatot maga Orvaecz Nóra írná, melyek lehet, hogy igazak, de közhelyesek és nem különösebben mélyenszántók. És bár kapunk egy igen nagy adag ex katedra kijelentést az összefogás fontosságáról, az emberi természet és a szeretet erejéről, kevés ez most ide.
Amikor az előző fél évadban meglengették annak a lehetőségét, hogy Glenn meghal, az egész internet arcon pörgött néhány részen keresztül, annyira nem akarták elhinni, amit láttak. Aztán kiderült, hogy Glenn mégsem halt meg. Köszi. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy a készítők nem merik elengedni a karaktereik kezét, ezért mesterséges parahelyzeteket generálnak, amelyekből valamilyen isteni közbenjárásnak köszönhetően a szereplők megmenekülnek. Ez volna az izgalomfaktor. És az a durva, hogy ebben a részben Glenn megint halálközeli helyzetbe kerül, de természetesen megint kimászik belőle. Egy másik fontos szereplő olyan súlyos sérülést szenved, amibe egy ilyen helyzetben azonnal bele kellene halnia, nemhogy magához térnie a rész végén. Ahogy az is rendkívüli, hogy egy motoros banda elől el lehet bújni úgy, hogy a főszereplő szemben állva velük rájuk fog egy rakétavetőt. Az apró logikátlanságok felett eddig is el lehetett és kellett siklani, de már a sokadik olyan főszereplővel nem végeznek a kreátorok, akikben már nincs új tartalom. Egyszerűen forgatókönyvileg a történet előrehaladását nem segíti elő egy-két figura életben maradása. És lehet engem kegyetlennek nevezni, de lássuk be, a Trónok harcát pont amiatt szeretjük, mert kiszámíthatatlan, hogy egy karakterekkel mi fog történni. A The Walking Dead viszont továbbra is az utolsó pillanatban kapja el a szereplői fejét a guillotine alól, így nincs nagyon miért izgulnunk.
Nagyon nehéz helyzetben vagyok, mert nagyon szeretnék valami jót is elmondani az új részről, de csak a reményemet tudom kifejezni arra vonatkozóan, hogy ez az évad – ha már mindenki összefogott, és a szeretet, az összetartás és egy tankernyi benzin segítségével legyőzték, amit le kell – merőben más irányba fog fordulni, már csak azért is, mert a jelen rész szereplőgárdájának megritkítása (véletlenül sem a főszereplők közül) új alapokra kéne helyezzen bizonyos motivációkat. Félek, hogy nem fogja.
