Kultúra

Hogyan legyünk szinglik? avagy a film, amelyben két női lábnak külön szerepe van

Én erről a filmről filmszakmailag nem vagyok hajlandó beszélni, mert arról nincs sok mindent. Hogy olcsó a sztori, a karaktereknek vagy az eseményeknek zéró közük van a realitáshoz, hogy jaj, istenem, már megint a tuskóságon kacarászunk, meg az egészet valami súlytalan gagyiság járja át, az nem hírérték, mert a chick flick, úgy tűnik, csak ilyen lehet. Esetleg kiemelhetném a főszereplőt, Dakota Johnsont, aki az Ötvenárnyalat után ezzel a szereppel sem fog belépni a színésznők elit kategóriájába, még akkor sem, ha egyszerre tud két színészi teljesítményt nyújtani. Merthogy ennek a filmnek valójában két főszereplője van: Dakota Johnson, és Dakota Johnson lába. Dakota Johnson lába többnyire Dakota Johnson karakterének lelki állapotát a maga teljességében képes kifejezni a puszta létezésével. Félszegen lépdel, ha mereng, elégedetten nyújtózik az ablakrésben, ha épp harmóniában van önmagával – ilyen formán az a társadalom—és filmtörténeti jelentőségű eset áll elő, hogy a valószerűtlen hosszúságú lábak falatnyi miniben történő szerepeltetésük ellenére sem biodíszletként és/vagy szextárgyként szerepelnek, hanem minden pozitúrájuknak színészi funkciója van. Mi ez, kérem, ha nem a patriarchátus lebontásának egy újabb diadalmas lépése?

De valójában ez is csak a semmi poénná gyurmázása, ez a mozi értékelhetetlen, annyira, hogy nem találni fogást rajta. Általánosabb kérdésekről viszont lehet beszélni a Hogyan legyünk szinglik kapcsán, például hogy a főszereplői narrálást miért nem tudják ezek a filmek elfelejteni? Ezzel gyakorlatilag önnön sikertelenségét ismeri el: nem tudom átvinni az üzenetem, csak ha explicite elmondom, nem is egy szócső-szereplő történetbe foglalt mondataival, hanem a lehető legdidaktikusabban, aláolvasva, hogy az is értse, aki az elmúlt 90 percben a nachos mellé adott sajtszósz minél kevesebb veszteséggel járó kitunkolásával volt elfoglalva. Nem a narráció maga a gond, nyilván. Csak ha valamit ennyire kiemelünk, akkor nem árt, ha a mondandónak súlya is van, nem valami életvezetési revelációnak beállított álbölcsességet duruzsol el főhősünk élettapasztalattól fűtött, merengő hangon. A reklámszakma törvénye, miszerint ha nem tudsz mit mondani, énekeld el, a mozivásznon úgy tűnik, e képpen hangzik: ha nincs mit mondanod, mondj semmit, de azt rejtelmes szavakkal, hátha nem buksz le.

hogyanlegunkszinglik_1

Aztán. Rebel Wilsont kikérem magamnak. Pontosabban azt kérem ki, amit Rebel Wilsonnal Hollywood művel. Egyfelől személyében, puszta létével igazolja, amit a nő és a humor kapcsolatáról az álomgyár tanít, jelesül, hogy (amint azt a Kész katasztrófa kapcsán megírtam)

a nő akkor lehet vicces, ha
a) kövér
b) alpári
c) ezek kombinációja.

Másfelől demonstrálja azt is, ami ennél is ijesztőbb, Hollywood vérlázító, cserébe álszent hozzáállását a kövér nőkhöz. A kövér nő – a kövérség filmes definícióját, azaz a slimtől felfelé bármeddig terjedő skálát értve ezalatt – mint olyan hosszú ideig csak egyféleképpen lehetett jelen a vásznon, éspedig a cuki, kedves, lábtörlőként használható és inherensen esetlen comic relief szerepében. Aztán megjelent a kövér nő, mint az alpári hedonizmus szimbóluma: a kövér nő melldöngetve veri magát a négyembernyi ételadagok – arconpörgő partikirálynőség – nimfománia tengelyen, és hogy a fent említett álszentséget is megmagyarázzam, mindig kapunk néhány kamuszagú üzenetet „body positivity” jelszóval arról, hogy azért ezeknek a nőknek sokkal inkább helyén van az eszük-szívük, mint azoknak, akik mellé tragikomikus kontrasztként odabiggyentették őket. Rebel Wilson ennek a jelenségnek az aktuális üdvöskéje, és remélhetőleg nem mondok újat azzal, hogy az ő karrierje csak azért jöhetett létre, mert hajlandó felülni ezeknek az elvárásoknak és lemenni az alpáriság mélyére.

hogyanlegunkszinglik_2

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a nő legyen mindig elegáns és visszafogott, és mielőtt kapnék féltucat statisztikát, tudom, hogy nem csak kövér színésznőnek kell lemennie kutyába olykor – de a kövér színésznővel szemben az esetek többségében ez bizony elvárás. Nagyon kevés kivétel akad, Kate Winsletet – akit eleve nevetséges, hogy már a plus size kategóriába kell sorolni – fülsiketítő tehetsége védte meg ettől, Gabourey Sidibét meg szintén pofátlan tehetsége mellett alighanem az a tény, hogy fekete, mert azt azért nem engedi a polkorrekt közbeszéd, hogy egy kövér fekete nőt még alpáriságba is taszítsanak a szerepei. Rebel Wilson viszont megkapja a teljes programot, inkább rajta, mint vele nevetünk, de csak ahogy a szörnyszülötteken, kissé azért szánakozva, enyhe undorral, de megkönnyebbülve, hogy mi nem vagyunk ilyenek – hogy az álszentül a szájába adott bölcsesség hallatán, a film négyötödénél kicsit megszeppenjünk. Csodálatos, tényleg, csak kár, hogy addigra a film már annyiféleképpen megrángatta a karaktert, ahogy csak tudta, hadd ne aléljak el egy békítő szándékú jófejvagyok-jelvényen.

Hogy a címben szereplő kérdésre ad-e választ a film? Ad bizony, nagyjából a gyakorikérdések – Coelho – Bridget Jones tengelyen. Meglettünk volna nélküle.

Hogyan legyünk szinglik? (How To Be Single?) – színes, amerikai romantikus vígjáték, 108 perc, 4/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik