Vöröslő termeken és egy éjsötét folyosón kell végigmenni ahhoz, hogy az ember kiérjen a fényre, a fehér falú helyiségekbe, és megszabaduljon a rémálomtól. Mert attól még, hogy művészileg ez egy fantasztikus korszak volt, elválaszthatatlan tőle a rémálom.
1914. június 28-án Gavrilo Princip agyonlőtt két embert Ausztria-Magyarország egyik tartományában. A két ember a trónörökös és neje volt, a tartomány pedig Bosznia. A júliusi válság hamar elharapódzott, és egyszer csak egész Európa hadban állt, és egymástól sok ezer kilométerre gazdálkodó parasztsrácok és városi ficsúrok forgatták egymás gyomrában a bajonettet azért, hogy ne az ő gyomrukban forgassa a bajonettet az a másik, fura nyelven beszélő ember.
Aztán újabb országok léptek be, forradalmak törtek ki, eltörött az egész, és a mai elkényelmesedett agyunknak felfoghatatlan szenvedés lett úrrá mindenen, de tényleg mindenen. Már az elején üvöltöztek páran, hogy ezt rohadtul nem kéne, álljon meg a menet, de őket vagy túlkiabálták vagy egyszerűen megölték. A művészet elég hamar beleállt ebbe (leszámítva a vérgőztől fröcsögő futuristákat, akiknek megváltás volt a háború), és egyszer csak megjelent az avantgárd.
Zürichben a dadaisták álltak ki az értelmetlen mészárlás ellen, Oroszországban pedig a háború és a nyomor ellen is folyamatos volt a tiltakozás, a begyöpösödött cári rendszert nagyon el akarták söpörni. 1917-ben ez megtörtént, de ami utána jött, azt nem köszönte meg senki, egyedül a művészet. Ugyanis miközben a mensevikek, bolsevikok, eszerek, monarchisták, köztársaságiak, ukránok, oroszok, lengyelek, baltiak, cseh légiók, brit, japán és amerikai intervenciós csapatok pusztították egymást és a lakosságot, soha nem látott szabadság köszöntött a művészetekre.
Az MNG ugyanis kiállítást rendezett a Jekatyerinburgban megtekinthető 1910-20-as évekbeli képekből, amik között nem egy nagy név megtalálható. A kiállítás szerencsére nem kapott rövid nevet:
A művészet forradalma. Orosz avantgárd az 1910-1920-as években. A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteménye a Magyar Nemzeti Galériában.
Újra felvéve a fenti logikai fonalat, megállapítható, hogy a történelem és a művészet talán még sohasem fonódott annyira össze, mint ekkor. A művészet egyfelől szabad volt, de mégis akadt egyfajta udvari művészet jellegű. Maga akarta felépíteni az új államot, de az új állam is kiválóan felhasználta a régiúj alkotókat. A festők szakítottak az ikonok és klasszikus táblaképek hagyományával, berobbant a köztudatba a film, és már semmi sem volt olyan, mint régen.
Kazimir Malevics ugyan nagyot ment a szuprematista elméleteivel, de az egész fehér-alapon-fekete-négyzetesdi mégis úgy jöhet le az embernek, hogy “tessék távozni, most már nincs itt semmi látnivaló, kivéreztünk, kérem”. Az igazi pofonvágás azonban nem ez, hanem az első sorban említett fekete folyosó. A falba épített monitorokon korabeli filmek mennek Eizensteintől Vertovig, és az egész valami borzasztóan nyomasztó.
A terem előtt és után is színes, avantgárd képek vannak – sőt külön jó ötlet volt XIX. századi ikonokat elhelyezni az első teremben -, de az ember ezeket máshogy nézi a mozgóképes terem előtt és után. Baromi nehéz úgy értékelni egy Liszickij-absztraktot, hogy az ember fejében még ott pörögnek a képek a polgárháborúról, a vonatból kidobott szemétből lakmározó, csontsoványra fogyott orosz gyerekekről vagy épp Trockijtól, akiről Sztálin akaratának ellenére csak fennmaradtak korabeli felvételek.
A kiállítás mindezek ellenére persze unikum: addig vannak itt a jekatyerinburgi darabok, amíg restaurálják a múzeumot, aztán márciusban mennek is vissza. Szóval ez nem utazgató cirkusz, mint a Ludwig Múzeum szenzációs pop art kiállítása volt, hanem csak itt, csak most, csak önöknek. Már csak ezért is érdemes megnézni az egészet, na meg azért, hogy az ember olyan képeket láthasson, amik elindították mindazt, amit ma modern művészetnek hívunk, és flegmán legyintünk rá: “ilyet én is tudok csinálni”.
