Sötéten bámultunk egymásra. Franck nyilván azért, mert úgy gondolta, hogy én tehetek mindenről, én meg azért, mert ez még nem ok arra, hogy így nézzen rám. Már annyi baromságot csináltam, amióta ismertük egymást, és Francknak ebből olyan sok haszna származott, és olyan jókat röhögött nekem köszönhetően, hogy szánalmas lenne, ha éppen ezt a baromságot hányná a szememre, csak azért, mert akár rosszul is végződhet.
A picsába, hát honnan tudhattam volna?
Elsírtam magam.
– Na mi van? Gyötör a lelkiismeret? – suttogta, és lehunyta a szemét. – Ja nem, de hülye vagyok… Te és a lelkiismeret-furdalás…
Túl kimerült volt, hogy következetesen haragudjon rám. Meg aztán fölösleges is lett volna. Ebben sosem lesz köztünk vita. Hiszen én azt sem tudom, egybe vagy különírják a „lelkiismeret-furdalást”…
Egy hasadék vagy fene tudja, micsoda mélyén feküdtünk, egy onnan nézve nagyon kellemetlen izé mélyén. Egy olyan szakadékféleség mélyén a Cévennes-i Nemzeti Parkban, ahol nem volt térerő, nem volt a kezünk ügyében egy birka farka sem – még kevésbé egy juhász farka –, amiben megkapaszkodhattunk volna, és ahol senki nem talál ránk soha. Én alaposan felsértettem a karomat, de azért mozgatni még képes voltam, míg Franck tagjai, tiszta ügy, ripityára törtek.
Mindig tudtam, hogy nagyon bátor, de most igazán komoly leckét adott nekem.
Egy újabb leckét.
A hátán feküdt. Az elején megpróbáltam a feje alá tuszkolni a cipőmet, kispárnának, de amikor láttam, hogy mindjárt elájul, ha felemelem a fejét, gyorsan visszafektettem, és nem nyúltam többé hozzá. Egyébként ez volt az egyetlen pillanat, amikor Franck igazán begyulladt: azt hitte, hogy a gerincvelejének annyi; iszonyodott a gondolattól, hogy esetleg lebénult, ezért órák óta azzal szekált, hogy hagyjam itt ebben a lukban, vagy nyírjam ki.
Oké. Mivel nem volt semmi a kezemben, amivel gyorsan kinyírhattam volna, inkább doktor nénist játszottunk.
Sajnos nem elég kicsi korunkban találkoztunk ahhoz, hogy jól elbújva doktorost játszhassunk, de az biztos, hogy nem mi lettünk volna a legügyetlenebbek az oviban… Amikor erre felhívtam Franck figyelmét, jót mulatott rajta, aminek nagyon örültem, mert én csak ezeket akarom elvinni magammal a pokolba vagy az ellenkező irányba: ezeket a halva született, nehezen előcsalogatott mosolyokat.
Őszintén, tőlem a többi nyugodtan maradhat a csomagmegőrzőben.
Végigcsipkedtem a testét, egyre nagyobbakat csíptem. Amikor felszisszent, állatira örültem, mert ebből láttam, hogy a gerince megúszta, és nem kell tolószékben tologatnom egészen Szent Péterig. Amúgy simán benne lettem volna, hogy betörjem a koponyáját. Szerettem őt annyira.
– Oké, úgy nézem, ez rendben van. Csak visíts, hogy minden rendben van, oké? Szerintem a lábadon kívül eltörted a csípő- vagy a medencecsontodat is. Szóval valamit ezen a tájékon…
– Mmmmm…
Nem sikerült meggyőznöm. Láttam rajta, hogy bántja valami. Láttam, hogy fehér köpeny és sztetoszkóp nélkül nem vagyok valami hiteles. Franck összevont szemöldökkel felbámult az égre, sötét gondolatokba merülten.
Jól ismertem ezt az arckifejezést, egyébként az összes arckifejezését jól ismertem, és rájöttem, hogy ki kell bogoznom még egy csomót.
Igen, ez volt a helyes kifejezés…
– Na, Francky, na… Hallucinálok? Nem hiszem el.
Csak nem akarod, hogy megtapogassalak, hogy ott is lecsekkoljalak?
– …
– Vagy igen?
Láttam rajta, hogy tiszta erőből próbálja megőrizni a haldoklás látszatát, de én nem holmi illendőségből tétováztam. A dolog hatékonyságában kételkedtem. Súlyos volt a helyzet, és nem akartam még jobban lehervasztani Franckot csak azért, mert nem vagyok a zsánere…
– Figyelj… Nem arról van szó, hogy nem akarom, tudod? De végül is, ha te…
Próbáltam magam elé idézni Jack Lemmont a Van, aki forrón szereti utolsó jelenetéből. Hozzá hasonlóan én is kezdtem kifogyni az érvekből, és most elő kellett állnom az utolsó, leghatékonyabb érvvel, hogy ne szívassanak itt tovább.
– De én lány vagyok, Franck.
És ekkor, tudják… Képzeljenek maguk elé, ahogy éppen egy átfogó előadást tartok a Barátságról (van ott minden: ábrák, diavetítés, kis üveges ásványvizek és a többi), és éppen azt fejtegetem, hogyan jön létre az egész, milyen anyagból szőtték, és miről ismerjük fel a hamisítványt, és most megállok egy pillanatra az egyik diánál, és professzionális mosolyommal Franck válaszára mutatok.
A három sápkóros és sikamlós kis szóra, amelyet egy állati rosszul imitált mosoly keretében dünnyögött el egy emberi lény, aki azt sem tudta, hogy másnap élni fog, vagy halni, vagy tovább fog szenvedni úgy, hogy nem fog dugni többé soha.
– Well… Nobody’s perfect…
Igen, egyszer az életben biztos voltam magamban, és most kit érdekelnek azok, akik nem látták a filmet, vagy semmit nem értettek belőle, tehát soha nem fognak tudni megkülönböztetni egy tiszta barátot egy szegény travitól – nem tehetek értük semmit.
És akkor, mert ő ő volt, én pedig én, és mert még mindig képesek voltunk együtt lengeni a trapézon, és egy ilyen nyomorult pillanatban is el tudtuk kapni egymást a magasban, átléptem rajta, hogy az ép kezemet az ágyékára tehessem.
De csak súroltam.
– Oké – dünnyögte Franck fél perc múlva –, nem várom el tőled a teljes műsort, öreglány… Csak megérinted, és szóba sem hozzuk többet a dolgot.
– De én nem merem…
Nagyot sóhajtott.
Megértettem az elkeseredését. Ennél sokkal kínosabb helyzeteket is átéltünk már mi ketten, amelyekben nagyon előnytelen szerepet játszottam, és már olyan sok durva és vad történettel szédítettem őt, hogy most nem voltam túl hiteles.
De nem ám, semennyire!
Pedig nem játszottam az agyamat… Tényleg nem mertem.
Soha nem tudja előre az ember, hova fogja magát befészkelni a szentség. A kezem továbbra sem mozdult, és hirtelen ráébredtem, hogy egy egész világ választja el a szexuális kalandjaimat az ő farkától. A föld összes szerszámát végig tudtam volna tapogatni, ha muszáj, de az övét nem, az övét nem, nem, az övét nem, és ezt a leckét, most az egyszer, én adtam saját magamnak.
Mindig tudtam, hogy imádom Franckot, de még soha nem volt alkalmam felmérni, milyen mértékben tisztelem is, ám most készen állt a válasz: néhány milliméternyire…
Vagy a szemérmességem végtelenségéig. A mi szemérmességünk végtelenségéig.
Persze tudtam, hogy hamarosan legyűröm az engem lebéklyózó hülye, gyerekes zavart, de azért nagyon-nagyon meg voltam döbbenve. Tényleg, alig bírtam felfogni, hogy ilyen kifinomultnak látom magamat. Ilyen bizonytalannak, félősnek, szinte újra szűznek vagy mi a fenének.
Na jól van, gyerünk. Hagyjuk a mellébeszélést. Munkára fel, szüzikém!
Franck köldöke körül zongoráztam az ujjaimmal, hogy ellazítsam, közben azt dúdoltam: „Csip, csip, kismadár, emeld fel a farkad, repülj már” – de ez nem igazán lazította el. Ezután elnyújtóztam mellette, behunytam a szemem, ajkamat a hallójárat tövére tapasztottam, elszántam magam, és egészen halkan, még annál is halkabban, a fülébe nyálpermetet engedve és a dologgal járó halálosan idegesítő nyögdécselés kíséretében mindent belesúgtam, amiről azt feltételeztem, hogy a jó mélyre eltemetett legrosszabb vagy legjobb fantáziái lehetnek, miközben szórakozott, lusta, motiválatlan… na jó, mondjuk, izgató ujjal a slicce mentén, az U-t formázó varrásnál köröztem.
A borzalomtól összehúzódtak a szőrszálak a fülében, és nem esett csorba a becsületemen.
Franck szentségelt. Mosolygott. Nevetett. Azt mondta, te hülye vagy. Azt mondta, állj le. Azt mondta, marha vagy. Azt mondta, marha jó. Azt mondta, most már állj le, értve? Azt mondta, gyűlöllek, és azt mondta, imádlak.
De ez még korábban volt. Amikor Francknak még volt ereje befejezni a mondatait, és nekem még nem jutott eszembe, hogy sírni fogok miatta egy napon.
Ám azóta beesteledett, fáztam, éhes voltam, szomjas voltam, és el voltam keseredve, mert nem akartam, hogy Franck szenvedjen. És ha egy kicsit is becsületes lennék, én viszont befejezném a mondataimat, ennek a végére például odabiggyeszteném: „az én hibámból”.
De nem vagyok becsületes.
Mellette ültem, egy sziklának támaszkodtam, és csendesen hervadoztam. Az egyik lelkiismeret-furdalást tépdestem le a másik után.
Franck hatalmas erőfeszítés árán felemelte a karját a testéről – fel sem tételeztem volna, hogy még ennyi ereje van –, és a keze megpihent a térdemen. Rátettem a kezemet, és ettől még jobban elgyöngültem.
Nem örültem neki, hogy az érzelmeimmel tart sakkban ez a kis dögevő. Nem volt tisztességes.
Egy idő múlva megkérdeztem tőle:
– Szerinted mi ez a zaj?
– …
– Mit gondolsz, farkas? Szerinted vannak itt farkasok?
És mivel nem felelt, üvöltve folytattam:
– Felelj már, a kurva életbe! Mondj már valamit! Mondd, hogy igen, mondd, hogy menjek a picsába, de ne hagyj teljesen egyedül! Most ne… Könyörgök…
Nem miatta jöttem dühbe, hanem magam miatt. A hülyeségem miatt. A szégyen miatt. A képzelőerő hiánya miatt. Franck soha nem hagyott volna magamra, és csak azért nem válaszolt, mert közben elveszítette az eszméletét.
Anna Gavalda: Billie
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2015
