A múzsákat lelövik, ugye? címmel indított hatrészes beszélgetés-sorozatot a Politikatörténeti Intézet négyéves I. világháborús projektje keretében, amelynek az idei évben a kultúra a kiemelt témája. Harmadik alkalommal László Ferenc kritikus és Laska Pál filmtörténész volt Csunderlik Péter vendége, akik azt járták körül, milyen volt a hazai zenei élet képe az 1910-es években, és hogyan változtatta meg azt a háború.
A zene az emberiséggel egyidős művészeti ág, amely az első világháború idején is virágzott, sztárok születtek – igaz, ők elsősorban a könnyű műfajt képviselték. A korszak elsőszámú slágergyárosa, Zerkovicz Béla építészmérnökből avanzsált a kuplék, sanzonok és operettbetétek mesterévé.
Persze a pesti orfeumoknak népszerű operettszerzők is dolgoztak, például Kálmán Imre, aki többek közt az „Én vagyok a Fedák Sári szobalánya” című kuplét is jegyezte. Fedák Sári, az „agrárius primadonna”, aki első átütő sikere, az 1904-es János vitéz után, amelyben ő maga játszotta János vitéz szerepét, a Mura menti Tótszerdahelyen vett kúriát és földet, az ország első számú énekes-színésznőjének számított.
Igazi bulvársztár volt, akinek öltözködése, szerelmi élete, botrányai – például Vidor Pál színházigazgató öngyilkossága körüli szerepe 1906-ban – a lapok vezető sztorijai lettek. A korszak másik nagy énekes sztárja Medgyaszay Vilma volt, aki ugyanabban a Király Színházban játszott János vitézben Iluskát alakította, és aki 1907-től elkötelezte magát a kabaréműfaj mellett. Az I. világháború első éveiben Medgyaszay Kabaré néven futott saját színpada, és Gábor Andortól Babits Mihályon át Ady Endréig sok mindenki írt neki verseket.
Bartók és Kodály a szárnyaikat próbálgatták
A komolyzenének ilyen értelemben vett sztárjai nem voltak – Kodály Zoltán és Bartók Béla (32, illetve 33 évesen) zenei körökben elismert művésznek számítottak, mindketten a Zeneakadémián tanítottak, de zeneszerzői törekvéseikben még nem értek el áttörést. Bartók, Kodály és Weiner Leó számítottak a zenei tekintélyeinek annak viszonylag szűk körnek, akik 1911-ben megalakították az Új Magyar Zene Egyesületet (UMZE). Azzal a céllal, hogy a kortárs magyar és külföldi zenét ismertessék meg a magyar közönséggel.
Ám Bartóknak még hét évet kellett várnia arra, hogy Budapesten bemutassák a Kékszakállú herceg vára című operáját, amire csak 1918. májusban került sor. Az UMZE ennek ellenére nem tudta áttörni a konzervatív, de a fontos pozíciókat kézben tartó „zenei mandarinok” – és a hazai közönségízlés – falát. A legfőbb mandarinnak egyébként Kodály és Bartók főnöke, a Zeneakadémiát irányító Hubay Jenő számított.
Maga a világháború – mint minden más művészi ágban – kiváltott egy olyan elsődleges hatást, ami megváltoztatta a transzferek irányát. A zenében nem volt példa a filmhez hasonlóan kényszerből kovácsolt erényre, fellendülésre.
Olaszok nélkül nem megy
A csonka operaidény csak 1915 márciusában indult meg, mivel mással, mint a Bánk bánnal. Persze Bizet Carmenje nélkül azért ellavírozhatott volna a budapesti opera, hiába volt az a társulat legnépszerűbb előadása. Ám az olaszok 1915. május 23-i hadba lépése már valóban drámai helyzetet teremtett az operában: a budapesti zenei vezetők arra jutottak, hogy élő és holt olasz zeneszerzők – mindenekelőtt az 1901-ben elhunyt Giuseppe Verdi és az akkor 57 éves Giacomo Puccini operái nélkül nem maradna működőképes a magyar intézmény sem.
Maga Puccini is igyekezett szalonképes maradni 1915 után is a központi hatalmaknál, amiért aztán kapott támadásokat antantoldalról is. A bécsi megrendelésre készült operettes opera, a Fecske végül csak 1917-re lett kész, mikor bécsi bemutatóról nem lehetett szó, de Puccini a „könnyűzenének” tartott darabot eleve nem akarta Itáliába vinni.
Túl a darabokon, az Operaház zeneigazgatója – nem első külföldiként, hiszen az 1890-es évek elején Gustav Mahler is betöltötte ezt a posztot – egy olasz volt a háború kitörésekor, és maradt 1915-ben is. Többé-kevésbé úgy járt, mint az ügető népszerű angol zsokéinak egy része, felvette a magyar állampolgárságot, így megoldódott a probléma, nem számított többé egy ellenséges ország hadköteles korú alattvalójának.
Még egy akkoriban komoly hírértékkel bíró esemény történt az Operaházban: 1915 áprilisában Wagner zenéje először szólalt meg németül az Andrássy úti intézmény falai között. A Lohengrin címszerepét a berlini opera tenoristája, Alexander Kirchner énekelte anyanyelvén – korábban, ha német vagy svéd vendégszereplő érkezett Budapestre, inkább olaszul énekelt.
Görlicék
A könnyebb műfajokban a háború ugyan beszűkítette a kapcsolatokat, de például annak sem volt akadálya, hogy az I. világháború alatt született darabok közül a legismertebbé vált Csárdáskirálynő 1915-ös bécsi, majd 1916-os budapesti premierjét 1917-ben egy szentpétervári bemutató is kövesse.
Az operett már a század első éveiben is rendkívül népszerű volt a magyar fővárosban – volt egy magyaros és egy „kozmopolitább”, eleve nemzetközi piacra készülő bécsi vonulata. A Csárdáskirálynő, amelyet a háború alatti színházlátogatási düh a magasba repített (a Mágnás Miskával együtt), természetesen nem háborús témájú, habár nem nélkülözte az aktuális utalásokat.
Sőt, azt a tényt, hogy a behívó, a katonai engedelmesség ironikus színben jelenik meg a történetben, a háborús körülmények közepette komoly rosszallással is fogadták.
