A Svéd Királyi Akadémia szokásához híven ötven év után hozza nyilvánosságra a jelöltek adatjait, így néhány nappal ezelőtt épp az 1965-ös díj jelöltjeinek listája volt soron.
A dokumentumokból kiderül, hogy Solohov (Csendes Donért kapott) díjáról egyöntetűen döntött a bizottság, a következő indoklással:
„azért az erőért és művészi lelkiismeretességért, amellyel a szerző a Don-vidékről szóló eposzában az orosz nép életének egyik történelmi fázisát leírta”
Néhány évvel később ugyan Szolzsenyicin (aki 1970-ben gyűjtött be egy Nobelt) és néhány orosz író ugyan kétségeit fejezte ki a Csendes Donnal szemben, állítva, hogy azt nem Solohov, hanem egy 1920-ben elesett fehérgárdista, Fjodor Krjukov írta, de a szerző visszautasította a vádakat.
A legérdekesebb azonban nem ez, hanem Illyés Gyula szereplése a listán, aki John Lotznak (Lotz János), a Columbia Egyetem nyelvészprofesszorának javaslatára került az igen illusztris társaságba – olyan nagyságok közé, mint Louis Aragon, Samuel Beckett, Jorge Luis Borges, Friedrich Dürrenmatt, Erich Kästner, W. Somerset Maugham, Vlagyimir Nabokov, Pablo Neruda, Ezra Pound, Arnold Zweig, vagy épp Upton Sinclair.
Az íróként, kritikusként és műfordítóként is jegyzett Sárközi Mátyás, Molnár Ferenc unokája így ír erről:
A svéd költő, Arthur Lundquist látogatást tett Tihanyban Illyésnél, aki szívélyesen fogadta, legjobb borát tette ki a malomkő kerti asztalra (az se volt túl jó), pompás franciasággal társalgott vele párizsi közös emlékeikről és költészetről egyaránt. Svéd vendégének az volt a benyomása, hogy Illyés magyar költőfejedelem, nem szorul Nobel-díjra. Pedig jó választás lett volna. Író és költő volt egy személyben, nem csak magvas és kiváló költemények kerültek ki a tolla alól, hanem például a Puszták népe is. És ha akkor megkapja a díjat, Nobel-beszédében bizonyára emlegette volna néhány ködös mondattal a magyarság gondjait, például az erdélyi kulturális egyenlőség problémáját.
Illyés Gyulát is idézi, akivel Párizsban találkozott valamikor a díj Solohovnak való átadása után. A népi írófejedelem nem bánta annyira, hogy végül nem ő kapta a megtisztelő díjat:
De megemlékezik Weöres Sándorról is, akinek a neve szintén szóba került:
Weöres Sándort, a világirodalmi rangú költőt, Stockholmban látta vendégül a Nobel-díj bizottság fontos tagja, ám Sanyika igencsak sokat kóstolt Lundquist konyak-készletéből, elveszetten ült a nagy karosszékben, kedvesen mosolygott és nem csillogtatta konverzációs képességeit.
Weöres neve egyébként később még egy alkalommal felmerült, sőt, Pomogáts Béla anekdotája szerint 1981-ben a három legesélyesebb jelölt egyike volt:
Őt, ha jól emlékszem, 1981-ben nemcsak felterjesztették, hanem bekerült az utolsó kosárba. Ugyanis ilyen rosta-szavazások vannak, és a végén már csak három név marad. Czeslaw Milosz kapta abban az időben, abban az évben az irodalmi Nobel-díjat, de az utolsó háromban ott volt Weöres Sándor is. Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a történet, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt .
Az első – és máig egyetlen – magyar irodalmi Nobel-díjra egészen 2002-ig kellett várni, amikor Kertész Imre Sorstalanság című művével tarolt. Azóta több magyar írót is emlegetnek az esélyesek közt, így Nádas Pétert, Esterházy Pétert, vagy a Nobel-díj előszobájának is tartott Man International Booker Prize tavalyi győztesét, Krasznahorkai Lászlót.
