Petya haverommal kamaszkorunkban fedeztük fel egyszerre Terry Brooks könyveit és egymásnak passzolgatva a köteteket zabáltuk végig a Shannara-univerzumot. Én mindig csak karcolgattam ezt a fantasy-dolgot, sose voltam geek szívvel-lélekkel, imádtam a Gyűrűk Urát, meg a tolkieni világot, azt jól van. De a Shannara is megfogott valamelyest, hiába volt érezhető, hogy kissé Frodóék sztorijának a koppintása.
Furán is olvastam ki: kezdtem a Tündérkövekkel (3. kötet a sztoriban), ami magasan a legjobb Shannara-kötet, majd A kard (2.), Az első király (1.) és végül a zárókötet, A kívánságdal (4.) következett. (Fonák módon Brooks is össze-vissza írta meg őket: 2., 3., 4., 1. volt a sorrend, de azóta is dolgozik további Shannara könyveken. A Shannara öröksége sorozatnak már csak az első kötetét jelentette meg az Európa Kiadó magyarul, aztán már nem volt gazdaságos a kiadás.)
Citylight, fakórság, Négyföld
A hosszas bevezetés is mutatja, hogy van Magyarországon egy maroknyi ember, akinek felcsillant a szeme, amikor meglátta városszerte a Viasat3 citylightjait, rajta a felirattal, hogy csütörtökön országos premier, kezdődik a tízrészes Shannara – A jövő krónikája (The Shannara Chronicles) sorozat. Egy kibővített hírügyelet keretében sikerült is megnéznem az első dupla részt.
A sorozat a Tündérköveket, szóval magasan a legjobb kötetet adaptálja, ami dióhéjban arról szól, hogy van egy fa az elfek fővárosában, ami a legendák szerint egy rakat ocsmány démont tart távol. Aztán a fát a halálba kergeti valami vörhenyes penész, a mágikus fal leomlik, jön a démonhad, de eközben derék főhőseink Négyföld minden zugából összefognak és megmentik a világot.
Dalcsináló Úr, ne nézzen ide!
Ákos teljesen kikészülne, ha látná, hogy kezdődött az első rész: egy nő részt akar venni egy tájfutáson, hogy az elfek között kiválasztott legyen. Persze, hogy sikerrel jár ahelyett, hogy beteljesítené a princípiumát. Hamar megismerjük az Ellcrys nevű démonűző fát (Ellcrys–>Krisztus–>feltámadás–>véletlen?–>aligha!) is, ami suttog neki. Tovább nem spoilerezek, sorban jönnek a kulcsszereplők, a druida Allanon, az ötszázezredik fantasyben játszó, elf királyt alakító John Rhys-Davies, a kis béna félelf és a romanó lányka.
A sztori ugyan egyszerű, egy rakat förtelmes migránstól démontól kell megóvni a világot, de mégis az az ember érzése (már azé, aki nem olvasta a könyvet), hogy kívülállóként nehéz követni, ki kicsoda, megy a kapkodás, hogy iziben lezavarják az alapokat. Eközben eléggé hányavetin kezelik a történet szálait, a legrasszistább vonal (a mindent ellopó, csavargó, vándorló romanóké, nem részletezzük a párhuzamokat) is túl hamar jön be a képbe.
A sorozat tényleg nagyon rendben lenne a fent említett bukfencek mellett is, tűrhetően össze vannak rakva a posztapokaliptikus atomháború utáni tájak (ami nekem nem jött le elsőre a regényekből, hogy ez egy jövőbeli világ, talán a sugárzás miatt elfesedtek, gnómosodtak az emberek), a rozsdásodó helikopterek és teleszkópok, és a bevezető animációs intro is baromi jó lett. De itt a fent említett Twilight-probléma.
Felhajtott gallérok? Na, menj a fenébe!
Amikor felhajtott galléros elfek parádéznak egy elegáns házibuliban és vallanak szerelmet egymásnak, majd csókolóznak egy piros levelű fa alatt, az sok. Amikor a balfék félelf és a romanó csaj között bénán izzik a levegő, az sok. Amikor kiderül, hogy a nagyhatalmú druida hajdanán csajozott, de nőjét le kellett építenie, hogy aludjon 300 évet, az sok.
Ehhez kapcsolódóan ki kell emelni, hogy pár – tényleg kevés – színész aránylag ripacs játékot nyújt, ilyen a fő karakter, Amberle szerelme, Mattias Inwood, aki csábosan tud nézni (felhajtott gallér!!!), de ennyiben ki is merül az alakítása. A karakterét szerencsére az első részben kiiktatják.
Pőre parádé
Az egészet persze nagyon feldobná a Trónok harcában látható vér és meztelenkedés, mérsékelten, de kapunk mindkettőből. Az utóbbit egy testfestett pőre démonnő és a vízesés alatt meztelenül lubickoló Poppy Drayton (alias Amberle Elessedil) nyújtja. Persze ezekre is kínzóan sokat kellett várni, miközben a polkorrektség jegyében a nők megkapják Manu Bennett izmos testét (ő már a Hobbit-filmekben is játszott, bár felismerhetetlenné sminkelve: ő volt Azog, a kampókezű ork). Ákos, érted fohászkodunk!
Ha a további epizódokban takarékra csavarják a gagyi tinivonalat (nem mintha a szerelem princípiuma ellen lennénk, sőt a könyvben szívszorító szerelmi szál fut végig, ami egyáltalán nem nyálas), akkor ebből valami jó is kisülhet. Aztán meg kiderül, igaz-e a nézőkre is, amit Eretria, a romanó lány mondott Wil Ohmsfordnak.
Az elffül a kedvenc csemegéjük.
(A következő részeket csütörtökönként, este 9-10 között sugározza a Viasat3.)
