A legendás kutyahűség könnyen levezethető a kötődési képességből. Az erősen kötődő kutya csak a gazdájával érzi jól magát, mindenre képes azért, hogy vele lehessen, hogy hozzáérhessen. Nagyon egyszerűen meg lehet becsülni például, hogy egy kutya mennyire kötődik gazdájához. Meg kell figyelni, hogy egy számára idegen helyen, ha a gazda hosszabb időre leül egy székre, akkor a kutya milyen módon helyezkedik el. A jól kötődő kutyák úgy fekszenek le, hogy egy picit hozzáérjenek a gazdához. A kevésbé kötődő kutyák is lehet, hogy a gazda közelében maradnak, de nem érintik. A testi érintés, éppen úgy, mint az embernél, a szoros kapcsolat kifejezője. Vannak érintést kerülő fajták is, mint például a csau-csau, amelyek ettől még ugyanolyan jól kötődnek, mint az érintést kedvelő fajták.
Az empátia, az érzelmi azonosulás képessége jellegzetes emberi tulajdonság, olyan szinkronizáló mechanizmus, amely nagyon fontos volt az ember korai csoporttársadalmaiban, és ma is az. Az érzelmi azonosulás segít megérteni, hogy embertársaink mit miért csinálnak, és hogy mit segíthetünk ebben. Vagy ellenkezőleg, megértve az érzelmi indokokat, lebeszéljük őket valamiről. Az azonos érzelmi állapot előhívja belőlünk azokat a viselkedési mechanizmusokat, amelyekkel segíthetünk valakinek. Ha családunk valamelyik tagja vagy egy barátunk beteg, rosszul érzi magát, akkor tudunk igazán segíteni rajta, ha mi is átérezzük a baját. A gazdájukat szerető kutyák szintén képesek empátiára, és az empátia egyszerűbb formái más emlősökben is kimutathatóak. Ha a családunkban valaki fekvő beteg (szerencsére ez ritkán fordul elő), akkor Bukfenc el nem mozdul az ágya mellől. Még az imádott sétát is arra korlátozza, hogy a ház előtt elvégzi a dolgát, és máris rohan vissza a beteghez. Egy alkalommal Éva hirtelen rosszul lett, annyira, hogy kedves orvos barátnőnket, Katit is ki kellett hívni. A doktornő sokáig nagy gondban volt, hogy miféle görcs lehet a rosszullét okozója, de leginkább azon döbbent meg, hogy az ágy mellől eltávolíthatatlan Bukfenc ugyanazokat a külső tüneteket mutatta, mint a beteg. Öklendezett, nyögött, sóhajtozott, és nagyon bánatos volt. Először azt hitte, hogy a kutya is beteg, még az is megfordult a fejében, hogy mindketten valami mérgező dolgot ettek. Szerencsére néhány óra múlva a rejtélyes görcs hirtelen elmúlt. Hogy a sokféle injekció hatására vagy csak úgy magától, az már soha nem derül ki, de Éva egyik pillanatról a másikra jobban lett. Két percbe sem telt, és Bukfenc is felépült – mondani sem kell, bármiféle kezelés nélkül –, és vidáman ugrándozva kísérte ki barátnőnket, aki fejét csóválva dünnyögött maga elé: Ilyet még nem láttam, de el se tudtam volna képzelni. Feljegyzéseimben több, ehhez hasonló esetet őrzök.
A kutyák érzelmi azonosulása nemcsak afféle passzív összehangolódás, ilyen állapotban időnként egészen értelmes cselekedetekre is képesek. Masson többet is részletesen leír. Egy Gilly nevű border collie észrevette, hogy a család újszülött gyermeke nem lélegzik, felkeltette a mélyen alvó szülőket, akiknek sikerült a baba életét megmenteni. A sikeren felbuzdulva Gilly ettől kezdve mindig jelezte, ha az egyedül hagyott baba sírni kezdett. Egy másik esetben egy siketek segítésére tanított kutya észrevette, hogy a ház macskája a hideg tűzhelyen mászkálva véletlenül kinyitotta a gázcsapot, és ömlik a gáz. Kiképzői nem is gondoltak arra, hogy ilyen eseményekre is felkészítsék, a kutya mégis behívta a konyhába a gazdáját, és jelezte, hogy valami baj van a tűzhellyel.
Az én tarsolyomban is van néhány Bukfenc-történet a kutyák beleérző képességéről, értelmes segítőkészségéről. Egyszer, egy nehéz nap végén, nagyon fáradtan Évát kértem meg, hogy vigye le helyettem sétálni Bukfencet. Késő éjjel volt már, ilyenkor a séta egészen rövid, hamarosan hallottam is az ajtó csapódását, amikor visszaérkeztek. Máskor is előfordult már ilyen, és hasonló esetekben Bukfenc bejön, „bejelentkezik”, majd némi simogatás után lefekszik a szobámba éjjeli pihenőre. Ezen az estén is bejött, de nem jött hozzám, hanem reszketve megállt az ajtóban és jellegzetes testtartással hívott. Nem értettem, mi történt, vacsorát már kapott, a vízhez mindig hozzáfér, most jöttek meg a sétából, vajon mit akarhat? Elindultam utána. Több helyiségen átmenve a fürdőszoba ajtajához vezetett, ott megállt, és a fejével intett a fürdőszoba felé. Még egy furcsa, magas hangú „vau”-t is hallatott. Ekkor tűnt fel, hogy a fürdőszobában ég a villany, és vízcsorgással elegyes női szipogást lehet hallani. Kiderült, hogy Éva a folyosói vasajtót rácsapta az ujjára. Egyértelmű, hogy Bukfenc felismerte Éva érzelmi állapotát, de ha csupán erről lenne szó, akkor Bukfencnek ott kellett volna maradnia, hogy vigasztalja őt. De ő eljött értem, bizonyára segítséget remélve.
A másik eset főszereplője egy ismerős kutya. Bukfenc úgy kétéves lehetett, és séta közben gyakran találkoztunk Gyuri bácsival, a nyugdíjas erdésszel és Jacky nevű német vizsla szukájával, aki labdamániás volt. Jackynek állandóan egy teniszlabdát kellett dobálni, hogy utánairamodhasson, és akár órákon át lekötötte ez a játék. Ha Gyuri bácsi már belefáradt, akkor Jacky az arra sétáló vadidegen emberek elé is letette a nyáltól csöpögő labdát, hátha akad vállalkozó. Jacky és a teniszlabda elválaszthatatlanok voltak. Gyuri bácsinak igen tetszett Bukfenc, és amikor egyszer Jacky tüzelni kezdett, úgy gondolta, hogy ő lehetne a legmegfelelőbb apja Jacky leendő kölykeinek. Meg is beszéltük a kutya-pásztorórát a mi lakásunkba. A megjelölt időben csöngettek, és Bukfenc határtalan örömére megjelent a tüzelő szuka és gazdája. Rövid kergetőzés után úgy tűnt, hogy még korai a dolog, Jacky szépen lefeküdt a gazdája széke mellé. Bukfenc pedig néhány pillanatra eltűnt a szobák mélyén, majd megjelent egy teniszlabdával, és azt szépen, pontosan Jacky orra elé helyezte, aki természetesen megragadta, és távozásukig nem volt hajlandó elengedni. Bukfenc tehát felismerte Jacky labdamániáját, képes volt erről gondolkodni, és az adott helyzetben hajlandó volt a számára amúgy érdektelen vágyakozást kielégíteni, puszta szeretetből.
Az az igazán érdekes, hogy a jól kötődő kutyáknál a törődésnek ez a formája nem csupán ilyen látványos esetekben nyilvánul meg. Sohasem felejtem el, hogy egy nyári napon nógrádi kertemben a füvet nyírtam, amikor elkezdett erősen esni az eső. De már csak néhány négyzetméter volt hátra, úgy gondoltam, hogy azért is befejezem a munkát. Ekkor megjelent Jeromos, hangos ugatással hívott, és minden módon jelezte, hogy hagyjam abba a munkát, és menjek vele fedél alá. Mégis kitartottam, ő pedig megvárt, és amikor befejeztem, igen méltatlankodó ugatással kísért a házba. Na, téged most jól letoltak – jegyezte meg Éva, aki tanúja volt az esetnek.
A csoportokkal való együttműködés fontos eleme az érzelmi azonosulás. Polcz Alaine szép könyvében leír egy esetet, amelyben valami ilyesmi történik. 1944-ben egy néhány férfiból és nőből álló embercsapat egy hideg téli éjszakán szeretne átjutni a fronton, hogy bejusson egy orosz katonák által őrzött faluba. Előzőleg csatlakozott hozzájuk két felnőtt vizsla. Látják, hogy az orosz őrök szabályosan oda-vissza járnak azon a helyen, ahol szerettek volna átmenni. Megbeszélik, hogy amikor az őrök éppen feléjük tartanak, mindenki lefekszik a hóba, amint az őrök megfordulnak és elfelé tartanak, akkor felugranak, néhány métert előreszaladnak, és még a fordulás előtt újra lefekszenek. Így a hóban fekvést és a futást váltogatva sikerülhet átjutni a kritikus szakaszon. De nem tudják, mi legyen a két kutyával. El már nem zavarhatják őket, mert akkor az őrök észreveszik a csapatot, és azt sem tudják, mi lesz, ha éppen feküdniük kell, a kutyák pedig szaladgálnak. Nincs idő a gondolkodásra, megindulnak, váltogatva futnak, fekszenek, és mindannyiuk legnagyobb csodálatára a két vizsla pontosan ugyanezt teszi.
Az érzelmi azonosulás persze nem egyszerű dolog, az ember például arra is képes, hogy az éppen adott érzelmei ellenére cselekedjen. Ha valaki rálép a lábunkra a villamoson, bármennyire kellemetlen is, ha az illető valami bocsánatkérés-félét mormog, hajlandóak vagyunk feltámadt agressziónkat elnyomni. Ez is nagyon fontos eleme társas viszonyainknak. A kutyáknál is felismerhető ez a képesség: ha nem is túl gyakran, de előfordul, hogy valamelyik kutyának játék vagy séta közben akaratlanul is fájdalmat okozok, véletlenül a lábára lépek, vagy valami hasonló. Ilyenkor, mint rendes gazdához illik, azonnal bocsánatot kérek, és a kutyák pontosan tudják, hogy a kellemetlenséget nem szándékosan okoztam. Jeromos ekkor hozzám simul, és sajátos, mély hörgéssel tudatja velem, hogy az a láb igenis nagyon fáj, de közben bújik hozzám, és nyalogatja a kezemet. Tehát megbocsát. Hasonló történik fordított esetben, ha véletlenül ők okoznak nekem fájdalmat. Ez rendszerint úgy történik, hogy az izgatott játék közben véletlenül megharapnak. Ilyenkor én feljajdulok, ők pedig intenzív farkcsóválással és nyalogatással jelzik, hogy tévedés volt és sajnálják. A kiengesztelő viselkedés természetesen a fejlett emberszabású majmoknál is jól ismert. Megfigyelték farkasoknál is, ha egy alárendelt állat valamilyen „jogtalan” előnyhöz jut, ezért a domináns egyedek megbüntetik, később odamegy hozzájuk, és minden módon jelzi, hogy ő igazán egy alárendelt tagja a csoportnak, eszében sem volt az előbbi csínytevést a saját felsőbbrendűsége jeleként kezelni. Ha valamiért kikapnak a kutyáim, azaz némi nyakbőrrázogatással vagy enyhe suhintással a tudtukra adom rosszallásomat, nyomban alárendelt pozícióba helyezkednek, ebben viselik el a büntetést, majd igyekeznek minél távolabbra kerülni tőlem. Néhány perc múlva szeretnék helyreállítani a jó viszonyt, előjönnek, heves farkcsóválással közelednek, és kérik, hogy simogassam őket. Bukfenc ilyenkor percekre a szájába veszi a kezem, és gyengéden tartja, amíg úgy nem érzi, hogy megbocsátottam. Jeromos is nagyon kifejező módon kér bocsánatot.
Számos jól dokumentált történetet ismerünk, amelyek szerint a kutyák kivételes esetekben képesek a gyász fájdalmára. Szeretett gazdájuk halála után nem esznek, őrzik a gazda sírját, sokszor hamar el is pusztulnak. Erre idézek egy részletet egyik kedves olvasóm hozzám írott leveléből, amelyben a kutyájának egy halálesettel kapcsolatos viselkedéséről ad beszámolót:
„1990. újév napján este meghalt az édesapám, 80 éves volt, egy kisebb baleset érte, amelyből nem tudott felgyógyulni. Otthon halt meg. Hetekig ágyban volt, olykor beengedtük hozzá a kutyát (egy Manó nevű német juhászkutyáról van szó), mert nagyon szerette. Este 9-kor halt meg, kb. 11-kor jött ki az orvos. Hideg volt, a kutya esténként a konyhában volt, éjjel az udvaron. Nagyon szomorú voltam, a konyhában simogattam csöndesen, beszéltem hozzá. Az orvos azt mondta, hogy ma éjjel már nem viszik el édesapámat, ezért a kutyát kiengedtük az udvarra. Hajnali négykor mégis jöttek, csöngettek a halottszállítók. A kutya teljesen néma volt (máskor mindig veszettül ugatott, minden csöngetésre hangos ugatással, ugrálással válaszolt, alig lehetett lefogni). Most teljesen néma volt, pedig négy-öt fekete ruhás ember állt a kertkapu előtt. Azt hittem, nehéz lesz meg fogni, de az első szóra odajött némán hozzám. Bevittem a konyhába, nehogy valami bajt csináljon. Először viselkedett szelíden: tudta, hogy valami egészen rendkívüli dolog történt, amikor nem kell ugatni, ugrálni, hanem csöndesen be kell menni a konyhába, lefeküdni, nyugton maradni. Így történt. Másnap beengedtem édesapám szobájába. A kutya nem szaladgált, nem szimatolt körbe-körbe, nem keresett játékot, hanem odament a már üres ágyhoz, és lefeküdt melléje, fejét a lábára hajtotta.”
Akárhogyan is próbálnánk ezt a történetet elemezni, egészen bizonyos, hogy a kutyák képesek az ember legmélyebb érzelmeinek felismerésére és az azonosulásra is.
Csányi Vilmos: A kutyák szőrös gyerekek
Libri, 2012
