Elég régen jelentkeztél könyvvel.
Így van, 2010-ben jelent meg a Kolorádó Kid, előtte egy évvel az 1989. Az év elején Hunter Thompson halálának évfordulója miatt abajgattak egy páran, te is, írtam róla komolyabbat a Hévíznek, ekkor gondoltam rá, hogy a 98-as Narancs Blue-val kezdett, az Énem indiánnal 2006-ban folytatott sort trilógiává egészítem ki.
Az egyetlen összekötő kapocs a szövegeid között a te személyed. Hogyan látod magad a kezdetektől, a korai narancsos évektől? Mi változott ?
Az ember, ahogy korosodik veszít a Sturm und Drangjából, de azért lélegzik. Mindig is személyes, szubjektív prózát írtam, számomra az ilyesmi hitelesít.
Markáns újságírói stílusod van, minden szöveged azonnal felismerhető a hangvételedről.
A hangvétel kialakítása régi tudatos munka eredménye, azóta készségszinten űzöm. Mindenki hatással volt rám, akit olvastam, őket lopom.
Nagyon sok a megemlékezés, nekrológszerű szöveg a könyvben, HST, Eörsi, Kovácsy…
Igen, az idősebb barátok előbb-utóbb meghalnak, aztán lassan a kortársak közül is egyre több. Asszem URH-szöveg volt fiatalkoromban, hogy “megszülettél / védd meg magad / temesd el a halottakat”. A nekrológ temetés. Bill Clintonról szívesen írok majd ilyet.
Mi jön utánatok?
A generációkban vannak jók, mindenkor és mindenhol, az általános Zeitgeist és közérzület a szar. Nekünk azért volt egy pár jó évünk.
Az utószóban úgy jellemzed a mai magyar politikát, mint dadaista viccet. Vége lesz-e ennek a viccnek és meddig érezzük majd a csattanóját?
Biztos vagyok benne, hogy lesz csattanó, még abban is biztos vagyok, hogy nem a beláthatatlanul távoli jövőben, ahogy annyian szeretik ezt hangsúlyozni minden oldalról.
A legutóbb azt mondtad, hogy emigráltál Romániába. Most ott is forrnak az indulatok. Mit látsz a román politikából, mennyire rokonítható a magyarral?
Igen, parciálisan disszidáltam Romániába. Semennyire nem rokonítható, a Laura Codruta-Kövesi féle DNA, a korrupció elleni ügyészség elképzelhetetlen nálunk, a Polt-féle ügyészség fő célja ennek megakadályozása szerintem. Nem nevelődhet ki ilyen ügyészség, punktum. Az is nehezen képzelhető, hogy lemondjon egy diszkótűz miatt a kormány. Egyébként elég behúzódó életet élek Kolozsváron, nincs széles társadalmi hálóm egyelőre, románul sem tudok eléggé.
Mi van a rendezéssel?
Próbálkozunk, mint vidéki buzi a gőzben. A te könyved és az abból írt forgatókönyv sincs elfelejtve, keressük a megfelelő producert.
Egészen jó karakterszínésznek tartanak Pesten a Fekete Leves óta. Tervezed ezt folytatni?
Utána nem megyek, de ha felkérnek, elmegyek karakterszínészkedni filmben.
A szentmise után, a kandalló előtt ücsörögve és Wass Albertet olvasgatva töltöd a karácsonyt?
Más terveim vannak. Az általad említett irodalmi kisnyilast gyenge mondatszerkezetei miatt nem olvasom.
Nevezzük e helyt Rickynek a férfit, akit bizonyára nem így hívnak (kérdésemre Anitának nevezte magát, de tudom, hogy ez nem az igazi neve), afféle megmagyarázhatatlan rickys hatást tett, noha semmi Ricky Nelson-os vagy Ricky Martin-es nem volt benne. Kockás flanelinget viselt, Denim farmert, zsírló fekete félhosszú hajat, Margaritákat váltogatott sörökkel, a pultnál ült, és mindenkihez volt szava. Jól ismert toposz.
A bárpincértől elkértem a helyi telefonkönyvet, kerestem a nevet, meg is találtam, az Aspen melletti Snowmass településre írta a Jenkins lakását, a kocsma falán lévő telefonról hívtam. Se válasz, se üzenetrögzítő. Ricky megkérdezte, kit keresek. Felvettem a “miafaszközödhozzáhaver”-arckifejezésemet – mert ebben az észak-coloradói rodeós, bagótrágós cowboyvilágban keménynek kell látszani, mint egy vídia, különben oda a respekt – s a legképmutatóbban kedves angolszász hangon azt mondtam: Loren Jenkinst.
– Loren Jenkinst – ismételte el Ricky. – Az újságírót?
– Igen – válaszoltam -, Loren Jenkinst, az újságírót. Ismerem tíz éve, találkoztunk itt, csak elvesztettem a számát.
Ricky ezen elgondolkozott, gyorsan rendelt egy italt, most a sörös köre volt. Gondolkozott kicsit, szórakozott megjegyzéseket tett a haverjainak, majd megkeményedve hirtelen felém fordult.
– Nézzél rám! Vedd le a napszemüvegedet és nézzél rám! – ordított felszólító módban Ricky. – Te a Hunterrel akarsz találkozni! Te azért jöttél ide, és azért keresed a Loren Jenkinst, mert a Hunterrel akarsz találkozni!
– Igen. Miért? Én vagyok a magyar fordítója. Már találkoztunk, akkor rám fogta a shotgunt, mert nem akartam elsőre visszafordítani neki egy részt a Félelem és reszketés…-ből.
Ricky megbokrosodik, emelt hangon érdeklődik a bárpincértől, az ivócimboráktól a pultnál, végül a Woody Creek Tavern teljes jelen lévő személyzetétől és közönségétől, hogy vajon normális lehet-e ez az ember, aki a Hunterral akar beszélni. (“Ennek a csávónak agyára ment a kommunizmus!”)
“Eltörte a lábát, nehéz időkön ment keresztül. Hunter has a limited future.” Ellenséges hangulat van kialakulóban. “Ne is keresse, csak az idejét fecsérli, ide se jár már le több mint egy éve!” “Ide azért költöznek az emberek, mert a privacy szentségét tartják a legfontosabbnak.” “Fel ne menjen hozzá, ha nem várja magát, szétlövi a járművét, aztán gyalogolhat.”
Kimegyek a fiúkhoz, felmegyünk a Bagolyfarmhoz, világos van még, eső esik, nem ég a bejárat fölött a két vaskeselyű piros neonszeme (design by Ralph Steadman), feliratok mindenfelé, hogy a bentiek minden autorizálatlan behatolást felszólítás nélküli tűzparancsként értelmeznek. Kívülről óbégatok, “Hunter, Hunter”, semmi válasz, a kocsi fedezékben áll, nehogy szétlője. Bent parkol négy-öt autó (a klasszikus nyitott vörös Cadillacet nem látom), semmi mozgás, a pávák is csak csöndben néznek, nem vernyognak a buta hangjukon.
Megunom, vissza a fiúkhoz a kocsiba, menjünk a tavernába, igyunk meg valamit, hátha Loren előkerül, előző nap még Santa Féből telefonálgattunk utána, washingtoni munkahelyén (NPR) azt mondták, hazament a hétvégére Coloradóba. Margarita, királyrák tortillával és feketebabbal, a pincérnő néha azt mondja, hülyeség várnunk, Ricky viszont egy hétjegyű számmal a kezében botladozik hozzám: Anita mobilszáma.
Anita Bejmuk csinos, szőke, harminc körüli hölgy, az elmúlt években Hunter Stockton Thompson múzsája, életének társa, egy éve a felesége is.
*
Anita nem veszi fel, üzenetet sem lehet hagyni, a postaláda betelt, viszont legalább kiderül, hogy a szám valós. Loren is elérhetetlen. Menjünk innen éjszakára, Aspen környéke síszezonban igen drága, 30-40 mérföldet odébb kéne gurulni, a völgy bejáratánál Glenwood Springsben vagy Carbondale-ben kell lennie olcsóbb motelnek. Van is.
Vasárnap délelőtt rápróbálkozom a régi számra, amit még 95-ben adott, és korábban, New Orleansból hívva az operátor azt mondta, hogy ezt a számot kikapcsolták. Körzeten belül vagyok, hívom, üzenetrögzítő veszi fel, Hunter hangja, most nem beszél az FBI-ról meg a görényekről. Nem veszi fel senki, mégis felvillanyozódom. Két létező számom van, amit később próbálhatok.
Délután négy. Egy vasáruüzlet parkolója, szépen derített fények, békesség. A nyilvános telefonhoz slattyogok, először Anitát hívom, aki nyilván kiürítette az üzenettárolóját, mielőtt ismét kikapcsolta a mobilt, mert szóban hagyhatok nyomot létezésemről. Aztán a régi otthoni számot hívom. “Andrash Vagvolzhi, a magyar fordító, itt épp a környéken, hoztam ajándékot, hú de csudajó volna átadni …”, itt tartok, mikor felveszik a telefont, megszólal a borízű hang.
– Hogy kicsoda? … Hát azt nem mondanám, hogy totálisan emlékszem, de valami rémlik (it rings a bell). … Miért nem jössz be? … Hogy merre? … Carbondale-ben? … Félóra. … Tudod az utat a házhoz? … OK.
*
Hunter Thompson reggelije jövetelem pillanatáig nagy bögre kávéból, áfonyás palacsintából, eper- és ananász-hangsúlyos gyümölcssalátából, szódás-jeges Chivas Regalból (már jó ideje nem a korábban szokásos Wild Turkey-t issza) és piros Dunhillből áll. Örül könyveinek magyarra fordított példányainak (Hell’s Angels. Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban. 3. kiadás), érdeklődést mutat az üveg tokaji iránt, legjobban az újmexikói fű érinti meg, rögtön megtömi pipáját. Anita Bejmuk tüsténkedik körülötte meghitten, és Hunter is meghitten fordul hozzá. Korán van még, nem a vérfarkasok órája.
Anita rátölt a viszkijére, nem kér a fűből, előszed egy DVD-t, nézzünk bele, Hunter reggelije a címe, nem is lehetne ideillőbbet találni. Tavaly készült. Hunter a konyhában P. J. O’Rourke-val, Don Johnsonnal (a Miami Vice sztárja, Melanie Griffith Banderas előtti férje sokáig Hunter Woody Creek-i szomszédja volt 17 hektáron, nemrég kényszerült eladni a birtokot anyagi nehézségekből kifolyólag, állítólag 200 millió dollárért). Hunter Warren Zevon zenésszel. Neki írta az Egészen más ember vagy, ha félsz c. számot. Hunter nyugodt és készséges, már vagy húsz perce nézzük a DVD-t, beszélgetünk. Kérdem, mi lett a My Life Is Polo c. “régen várt szexkönyvével”, amit épp akkor írt tíz éve, mikor nála jártam.
– Érdekes, hogy ezt kérded, pont ma reggel beszéltünk róla, hogy be kellene fejezni – mondja Anita. Hunter bólogat.
Szólok, hogy kint a kocsiban vár két haver, vizuális kollégák, bejöhetnek-e: “Be, de no picture.” Ebben maradunk. Bejönnek a fiúk, Hunter szelencét vesz elő, fehér por van benne, a fotós kolléga felé nyújtja a megrövidített szívószállal együtt. Mi ez – kérdi a fotós kolléga. Nem tudom – válaszol HST. A fotós kolléga feje 720 fokot pördül a tengelye körül. Nézzük a DVD-t, P. J. O’Rourke kérdezgeti a szexről, Johnny Deppet és Benicio del Torót szórja meg egy zsák pattogatott kukoricával a Félelem és reszketés…-film New York-i bemutatóján, a Los Angeles-i Vipera Terem közönségét ingerli egy tátott szájú felfújható guminővel a kezében. Egy mandragóraalapú afrodiziákus hatású tudatmódosítóról beszél, a Mandraxról, amit Keith Richards mutatott be neki. Meglepő módon Thomas Mannról beszél, és kevésbé meglepő módon elődjéről, Mark Twainről.
Kérdezem, hogy áll a Rumnapló filmváltozata, amit Benicio del Toro rendezne. “Jól, jól – mondja Anita -, már írják a forgatókönyvet.” Hunterral vagy Hunter nélkül – kérdezem. “Ott írják Los Angelesben, én már nem szólok bele.” Anitának hatkor dolga van Aspenben, megkérdi, minden rendben lesz-e, ha egyedül marad. “Persze, persze” – mondja Hunter. “Peter és Ben itt maradnak veled, ha bármire szükséged lenne” – mondja Anita, és Ben be is jön a konyhába, mintegy megerősítésként, huszonéves baseballsapkás, begyújt a kandallóba. Hunternek a szobában akad dolga, úgy közlekedik, hogy egy gurulós széket tol maga előtt, azon támaszkodik, és káromkodik.
Csípőprotézise van, és a lábát is eltörte pár hónapja Hawaiin, mikor “hajtűkanyart próbált bevenni egy bárpultnál”. Sean Penn küldött érte magánrepülőt, hogy a körülményekhez képest kényelmesen térjen haza. Kapcsolgatja a tévét és a DVD-t, a konyhapultnál tépőzáras szalagon lógnak a távirányítói, a lámpaernyőbe több tucat szemüveget és napszemüveget tűzött.
Bushról kérdezem, ettől felélénkül:
“Tévesen hisszük azt az Apokalipszisről, hogy az majd egy villanás lesz, rövid lefolyású szenvedés, könnyű halállal a végén. Az Apokalipszis hosszú és nyűgös és kellemetlen. Már jócskán benne járunk. De az is hülye, aki azt hiszi, hogy az Apokalipszis 2001. szeptember 11-én kezdődött. Az Apokalipszis actually valamivel korábban, 2000. november 7-én kezdődött el, mikor George W. Bush megválasztott elnöke lett ennek az országnak!”
Azóta tart a “Fourth Reich” – ezt a kifejezést már Nixonra is használta, de az az ember legalább értett az amerikai focihoz, még ha “a bennünk élő vérfarkast” is szólította meg. Bush jr. viszont a “bomb-them-and-Jesus crowd” elnöke, egy keresztény dzsihád lángpallosú ajatollahja. Hunter S. Thompson tavaly nyáron, mikor John Kerry Aspenben járt, és ő is része volt a helyi kíséretnek, azt mondta: ha George W. Bush másodszor is győz, akkor Paraguayba emigrál, mert az legalább 100 évvel hátrébb van az időben, amit az is igazol, hogy az öreg nácik is szeretnek odajárni. “Jócskán benne járunk. Az Apokalipszisben, amit a Jelenések Könyve ír le” – mondja, és előkotor egy Bibliát.
Rám néz, szerintem most jut eszébe, hogy annak idején is olvastatott velem, akkor a saját szövegét fordíttatta vissza, és hiába ellenkeztem, kezéből csőre töltött ismétlőkarabély meredt rám. Most nincs elöl fegyver, és azt mondja, olvassak, János a Jelenésekről, ötödik fejezet. Bekészül a műélvezethez, “mint délolasz maffiagróf a kastély toronyszobájában régi operalemezekhez”, és én a magyar akcentusommal (állítólag ez is a Sátán nyelve, nem csak a román) nekikezdek a bibliai angolnak.
E HST által választott részből is precízen kiderül, hogy a Jelenéseket jegyző János szertelen volt, mint a próféták általában, s dolgos életének jelentős részét jól láthatóan savon töltötte, akárcsak Hunter Thompson.
Akiről viszont elmondható, hogy – mint a Júda törzséből való oroszlán – méltó volt arra, hogy felbontsa a hét pecsétet, s elolvassa a titkos írást, sőt a nemteleneknek újra is fogalmazza azt.
*
Los Angeles, vasárnap este, február 20. Vacsoraparti, egy filmes meg a fekete csaja, a szobrászlány, akinek a műtermében voltunk egy éjszakát, a kubai barátnője meg mi hárman. Eszünk, iszunk, búcsúzkodunk. Pityeg a zsebemben a telefon, Pesten már hétfő reggel van, jönnek az sms-hírek.
Nem sietek megnézni, itt még nincs jelentősége, hogy Borsodban már csak nyolc falu van a hó fogságában. Napközben elejtettem a szobrászlánynak, hogy előző este az El Cienegán a Yabuban milyen tök jó zöldteafagyit ettem a japán haverokkal, azt hozott most ő is. A jóleső kedvesség feltálalásakor nézem meg a telefonomat, hajdani kolléganőm az Pestről, mindig az interneten lóg: Hunter Thompson félórája főbe lőtte magát! Lerohanunk a műterembe, ott van internet: igaz.
Felhozzuk a kocsiból a Bibliát, amit egy coloradói motelből lopott el a kolléga, a szobrászlány, Krysten Cunningham felolvassa az ötödik fejezetet a Revelationsből.
*
A világsajtó Hunter S. Thompsonnal tele, a londoni The Independent egész címoldalát ő foglalja el. Jól ismert, gyakran idézett megállapítások róla: “(HST) a kubizmus irodalmi megfelelője: minden szabályt megszegett” – mondta róla Kurt Vonnegut Jr.
A Félelem és reszketés… amerikai klasszikus, a legmulatságosabb könyv a Meztelen ebéd óta. Burroughs-zal összeköti a drog- és fegyvermánia, de a barokk fantázia fanfárhangja okán Henry Miller talán még inkább irodalmi rokona – és ezt még Crawford Woods írta 1972. július 23-án a New York Timesba. Hogy önpusztításban oly tragikus volt, mint Kerouac vagy Faulkner, de még annyira sem mentegetőzött emiatt, mint Frank Sinatra. Hogy a hatvanas évekbeli “új újságírás” másik két oszlopszentjével – Tom Wolfe és Gay Talese – ők hárman voltak a kor irodalmi titánjai, mikor is “egy nagy és csodálatos hullám tetején lovagoltunk” (HST).
1975 júliusában, mikor az amerikai tudósítok zöme épp páni félelemben elhagyni készült Saigont, dr. Hunter S. Thompson odautazott, hogy lássa, miként fejeződik be egy mocskos háború, ami ellen tíz évig harcolt Berkeley-ben és Aspenben és Las Vegasban, és ahol még eszébe jutott. Levelet írt a Vietkong egyik generálisának, melyben Jane Fondára (Hanoi Jane) hivatkozik, és megemlíti a tábornoknak, hogy “Jelenleg egyike vagyok azoknak az íróknak, akik az angol nyelvet használják, akár mint zenei eszközről, akár mint politikai fegyverről beszélünk róla.
” A New York Times internetes fórumán írja egy hozzászóló: “HST a halál szemébe nézett, majd tökön rúgta.” Egy kor tanúja volt, naplóvezető, mint Thomas De Quincey, az angol ópiumevő vagy a jelen és a jövendő bloggereinek legjobbjai. A Rolling Stone magazin alapító-tulajdonosa, Jann Wenner mondta azt, hogy szomorú, hiszen HST a lap DNS-ének része volt.
Egyik nem régi csínytevése volt, hogy beállított Jack Nicholsonhoz éjszakának évadján, az utcáról üvöltette a zenét tízezerrel, és egy vérző jávorszarvasszívet vitt neki születésnapi ajándékul.
“Jack és én hasonló érdeklődésűek vagyunk és jól megértjük egymást. Örült a figyelmességnek.”
Visszagondolva, az újabb találkozást az a folyamatos hang jellemezte, ami akkor kezdett el szólni bennem, mikor két nappal később megettem a nejlonzacskónyi szárított indián gombát a kocsiban.
Az arizonai Monument Valley felé közelítve kezdett dolgozni, F-16-os vadászgép motorja bömbölt a mellkasomban, noha a kasszánál az egyenruhás navajo aszszony nem csodálkozott, látott már ilyet, nem én voltam az egyetlen sámán a törzsi területen.
A hatalmas vörös geomorfológiai képződmények nem hajladoztak, nem lejtettek bajadértáncot, nem keltek életre – na jó, vetítővászonként igen; még jó, mozis terep, itt forgott a Hatosfogat pl. (r.: John Ford; fsz.: John Wayne mint Ringo Kid; 1939) -, bukolikus és biblikus nyugalom, kamerával pajkoskodó gyermekek, ősök és harcosok vonulása, Ószövetség és Sánta Őz, jól megtalált hely az időben.
Végig volt egy hang. Elégedett, jóllakott mormogás, néha-néha felcsattanó hangörvény, amelyből üvöltés, bömbölés nem lett, de lehetett volna.
Egy szétmarcangolt antilop maradványai mellett kérődző fenevad hangja. Folyamatosan, kitartva. Halkan. A fenevad szuszog, elégedetten emészt, folyamatos, kitartott hangon prézsmitál, megbicsakló hajlításban nyüsszent. A Monument Valley kitüremkedései – melyek valójában nem kitüremkedések, hanem az eróziótól mérsékelten érintett felületek – nem mozognak, nem járnak sámántáncot: csak vetítőfelületek, egy feltáruló titkos őstörténet referenciális mátrixa.
Vadállattá kell válni, hogy az ember-lét fájdalmát elviselhesd – kedvtelve idézgette Hunter Thompson dr. Johnson axiómáját. Vadállattá vált, felüvöltött benne a fenevad, a Júda nemzetségéből való oroszlán, a vérfarkas. Akihez Nixon szólt.
Thompson önéletrajzi és vívástechnológiai formagyakorlatában, a Kingdom of Fear c. 2003-as dolgozatában írja le a jelenetet, amint négyévesen apjával (a nemző kezében whisky) napi rítus szerint este a rádióhoz ültek, és meghallgatták a híreket.
Aznap este Pearl Harbor történt, apja a szokásosnál több whiskyt fogyasztott, s minden második szava a “fucking Japs” jelzős szerkezet volt. HST helyei Ázsiában Hongkong és Saigon voltak, a Csendes-óceán végtelen terében pedig Hawaii és Pago-Pago, némi Jap bashingért később sem ment a szomszédba, de vitathatatlan, nála az alkohol- és drogcsaták, a hosszú autózások a zen-meditáció megfelelői voltak, lőgyakorlatai bushido, nem tudom, mennyire mélyült el Yoritomo Tsunemoto alapművében, a Hagakuréban, de a legteljesebb mértékig szamurájként halt meg. Shotgun Samurai.
