Fontos film a Saul Fia, nem csak a cannes-i nagydíj és a Golden Globe-jelölés miatt, hanem egyébként is: a holokausztfilm-dömping közepette is képes volt úgy mesélni a zsidók tömeges megsemmisítéséről, ahogy eddig egy film sem. Nagyon közelről, eddig tabunak számító nézőpontból, a Sonderkommando sorsán keresztül látjuk a pusztítást, a főszerepben a nihilizmusig kiégett zsidókkal, akiknek az volt a munkájuk, hogy szó szerint a halálba segítsék saját sorstársaikat. Egyszerre voltak a hatalom kényszerű kiszolgálói és ugyanolyan áldozatok, mint a többiek.

Ezt a skizofrén állapotot dolgozza fel Nemes László filmje. A Saul fia főszereplője Röhrig Géza, pontosabban Röhrig Géza arca. További fontos szereplők: Erdély Mátyás operatőr kézikamerája és annak szigorú, fényerős lencséi, amelyekbe éppen belefért az említett arc, illetve néha még egy-kettő. Auschwitz jól szervezett káoszában ezek az arcok mesélnek, minden más, az összes szörnyűség, az elgázosítás, a holttestek cipelése, elégetése, a véres padló suvickolása szinte mellesleg, félig-meddig a szűk képkivágáson kívül történik.

Ez adja Hermann Ildi HátraArc című portrésorozatának erejét is: nem csak azért fontos, mert úgy mutatja meg egy film szereplőit, ahogy eddig hivatalos fotók nem nagyon mutatták, hanem eleve azért, mert megmutatja őket. Láthatjuk az arcokat, akik csak elsuhannak a filmben, pedig megérdemlik a figyelmet: olyan intenzív forgatás volt, olyan hiteles díszletekkel és fényekkel dolgoztak, hogy mindenki teljesen azonosult a szerepével, még a nem képzett színészek is.

A díszleteket Rajk László tervezte a lehető legnagyobb történeti hűséggel. Azokat a helyszíneket is felépítették Budafokon, amelyek már nem léteznek, vagy nem mutogatják őket. Amennyire az objektív engedi, látjuk a vetkőztetőt, a „zuhanyzót” – ahol egyszerre százakat gázosítottak –, a krematóriumot és a Sonderkommando szállását.

„Mindenkit megviselt érzelmileg, engem is” – mesélte Hermann Ildi fotóművész a 24.hu-nak.

Az én nagymamám megjárta Auschwitzot, az első pár forgatási napon nem tudtam másra gondolni, mint hogy ugyanez a valóságban milyen lehetett neki.

A fotósorozat koncepciója egyszerű volt: Hermann Ildi, aki standfotósként dolgozott a forgatás alatt, a szünetekben félrevonta a szereplőket és portrét készített róluk, miközben még jelmezben, sminkben, és lélekben még a szerepben voltak. Az ötlet a rendezővel és az operatőrrel közös; Nemes Lászlóék egy a harmincas évek végén készült képeket felvonultató albumot mutattak a fotósnak, a Szovjetunióban élt halálra ítéltek közvetlenül a kivégzésük előtt készült portréival. Az inkább dokumentációs, mint művészi céllal készült képeken halálra vált, vagy éppen közönyös arcokat látni leírhatatlan tekintetekkel. Ez ihlette a Saul fia végül harmincegy képből álló színészportré-sorozatát is.

„Viszonylag gyorsnak kellett lennem, csak miattam nem állhatott meg a munka. A fotósra egyébként sincs tekintettel senki és ez jól van így: nélküle is működik a forgatás, létrejön a produkció, az ő munkája később lesz fontos.” Bár nem volt kötelességük modellt állni, mindenki belement, „csak egyvalaki volt, aki azt mondta, gyorsan fotózz, koncentrálnom kell a szerepre, egyébként mindenki bámulatosan együttműködő volt”. Hermann Ildi nem világított külön, csak azokat a fényeket használta, amik eleve a rendelkezésre álltak, „legfeljebb a világosítóknak szóltam néha, hogy még ne kapcsolják le a lámpákat”. Elmondta: néhány kattintás elég volt a többséghez, ritkán fordult elő, hogy egy-egy archoz később vissza kellett térnie.

Senkit nem kellett instruálni, visszanógatni a szerepébe, mindenki azt hozta, ami benne volt. Arra a kérdésre, hogy mit kezdett azokkal, akik mosolyogtak – elvégre az emberek ma ösztönösen mosolyognak, ha fotózzák őket, néha még a legszörnyűbb körülmények között is – elmondta: ez a „veszély” nem fenyegette.

Nem mosolygott senki.

Az ötlet működött: az eszköztelen, egyszerű képeket a tekintetek, az arcok viszik a hátukon. Még erősebb, ha tudjuk, hogy a képen szereplők csak egy kis része „igazi” színész (például a főszereplő sem az eredetileg), a többség statiszta, amatőr színész, táncművész (az egymáson fekvő, ide-oda rángatott meztelen holttesteket csak ők voltak képesek eljátszani), vagy a kifejező arca miatt jelmezbe és szerepbe bújtatott stábtag. Csak a fotók alapján képtelenség megmondani, ki profi és ki amatőr.

A képek nem digitális géppel készültek, hanem filmre, méghozzá ugyanarra a nyersanyagra, mint a Saul fia. A kiállításon látható még három híres, a haláltáborból kicsempészett fotó is. Ezek egyikének elkészültét a filmben is feldolgozták.

A megrázó sorozatot a Mai Manó Házban láthatjátok. Pénteken, 18-án pedig részt vehettek az utolsó tárlatvezetésen Hermann Ildivel és Winkler Nórával.