Van egy zenekar Magyarországon, nagyjából egyidős a magyar demokráciával, de még mostanában is szokás őket be-, illetve letiltani. Két éve például, a kiskunhalasi önkormányzattól, állítólag csupa jóindulatból szólt le valaki a helyi Freedom (szabadság) Music Clubba, hogy talán mégsem kellene megengedni egy olyan banda fellépését a városban, amelyik a „kapdbevikTOUR” címet adta a turnéjának.

A Hétköznapi Csalódások, népszerűbb nevén a Picsa legénysége lepődött meg a legkevésbé ezen. Azt mondják, huszonöt év alatt bőven hozzászoktak ahhoz, hogy itt-ott indexre kerülnek. Voltak már kitiltva komplett városokból, sőt, megyékből is, indult ellenük eljárás közösség elleni izgatásért, a kétezres évek elején pedig megtörtént, hogy az akkori Nemzetbiztonsági Hivatalból csörögtek rájuk, hogy jobb lenne lemondani egy fellépést.

Unalmas ország, unalmas város, mindenki fáradt, mindenki álmos, de én botrányhős akarok lenni, botrányhős akarok lenni. (Botrányhős, 1997.)

A Picsát punkzenekarnak szokás címkézni, amit ők büszkén vállalnak is, egészen addig, amíg nem kell hozzáfogni a punk definíciójának felfejtésébe. Tény, hogy mindenkivel szemben álló, örök lázadók, mindenről sarkos és meglehetősen szókimondó véleménnyel. Gyűlölik a gyűlöletet, a szélsőjobbos eszméket, de a vegytiszta liberalizmust is. Elküldték már az anyjába az Egyesült Államokat és a hadseregét, az Európai Unió bürokráciáját, ahogy Putyint és az egyre kevésbé bársonyos diktatúráját is. Azt pedig ugye már kiderült, hogy nem kifejezett rajongói Orbán Viktornak és a kormányának. Sosem voltak, már 2000-ben, a Szélső dal című albumukon arról szólt egy szám, hogy: „Viktor, savanyú a narancs…”

Ott nőttem fel én, a város peremén, de nem volt József Attila, sem úszó dinnyehéj. (Szélsődal, 2000.)

„1990 novemberében négy kocsmatöltelék az egyik pécsi krimóban elhatározza, hogy punkzenekart alapít. Így is lett.” Ennyi áll a Hétköznapi Csalódások honlapján, zenekar története címszó alatt. Abból a négyesből már csak egyetlen ember, Megyeri Ferenc, az énekes – dalszövegíró van a csapatban. Basszusgitáron kezdett, de mivel ő írta a szövegeket, minden tiltakozása ellenére is rövid idő alatt a mikrofon előtt találta magát. Meg azért is, mert az eredeti énekes, Egon annyira tudott énekelni, mint Megyeri basszusgitározni, vagyis semennyire.

A jelenlegi felállásában még egy „őskövület” játszik: a gitáros Bársony Barna néhány hónappal a megalakulás után csatlakozott. Valamivel több köze volt a hangszerhez a többeknél, de így is igen messze volt attól, hogy zenésznek mondhassa magát. A Hétköznapi Csalódások néhány huszonéves srác keserű vicceként indult, akiket a rendszerváltás utáni hatalmas kiábrándultság ihletett meg. Mégis működik már 25 éve, bár közel sincs benne annyi pénz, amennyiből a tagok megélnének. Szerintük valószínű, hogy éppen ezért, és nem ennek ellenére.

– Mivel az egész egy hobbi, nincs benne semmi kényszer, így nem fásulunk bele. Ebből nem lehet megélni, de nem is volna jó, mert ha megélhetésből zenélnénk, az már nem ugyanaz lenne – mondja Barna.

– Mint minden emberben, bennünk is ott van az alkotásvágy. Én például szeretem a dalszövegekben kifejezni a gondolataimat. Valamit összerakni, amit szeretnek az emberek, felemelő érzés, ezért érdemes csinálni – teszi hozzá Feri.

nem bírok a seggemen ülni, nem izgat semmi más, egy provokátor hivatása, a közönség elleni izgatás (Közönség elleni izgatás, 2007.)

A külvárosi kocsmák mellett, a zenekar alakulásának másik ikonikus helyszíne a PMFC stadionjának lelátója. A szurkolók keménymagjának környékekről pedig inkább számítanánk egy szélsőjobbos zenekarra, mint punkokra.

B: Az ember belső érzékenysége számít, ami miatt én soha nem lettem volna skinhead. Már ha nem az eredeti skinheadekről beszélünk, hanem arról, ami Magyarországra eljutott a mozgalomból.

F: Amikor a Picsa alakult, mi már huszonévesek voltunk, kialakult értékrenddel és világlátással. A punk zúzóssága, lázadása és polgárpukkasztása áll legközelebb hozzánk. Másrészt, bizonyos IQ-szint fölött, és némi emberséggel a lelkében senkiből sem lesz szélsőjobbos vagy náci.

Ti olyannyira nem voltatok azok, hogy rögtön a rendszerváltás után szerelmes búcsúdalt írtatok a Szovjetunióhoz.

F: Az vicc volt, csak nem akarták érteni. Gondoltam ez az, amivel rendesen oda lehet csapni. Persze, tisztában voltam vele, hogy nagyon ronda dolgok mentek a Szovjetunióban, de akkor nagyon idegesített, hogy egy csapásra mindenki áhítatos antikommunista lett. Pedig bármennyire is állítják most rengetegen, a Kádár-rendszerben nem volt akkora divat az ellenzékiség. Van egy történetem erről: a nyolcvanas évek elején nagy szurkolócsapattal mentünk Budapestre az MTK elleni meccsre. Tele volt velünk egy villamos, énekeltünk, és rigmusokat skandáltunk, többek között a csatárunk, Nagy Imre nevét. Hirtelen, két megálló között fékezett a villamos előtte, és mögötte is rendőrautó állta el a síneket, mindenkit leszállítottak, és igazoltattak. Nem értettük, hogy mi történik, sokan még akkor sem, amikor a közeg megkérdezte, hogy: „hát nem tudják maguk, hogy ma október 23. van?”

egy tintahugyozó feljelentett, ott feszítek a címlapon, rágalmaztam, uszítottam de visszaszívni már nem tudom (Bocsánat, 1998)

Mit éreztek az, amikor egy lefixált koncert szervezője felhív benneteket, hogy mégse menjetek, mert nemkívánatosak vagytok egy településen, mint például 2013-ban, Kiskunhalason?

B: Ettől én azóta sem tértem magamhoz.

F: Így van, rögtön a kardunkba dőltünk… Nyilván nem, nekünk fel sem tűnt, annyira megszoktuk már – már a kilencvenes évek elején kitiltottak minket Komlóról, és azóta is folyamatosan történnek ilyesmik, csak ebből hír lett valamiért.

B: Valójában nekünk ez elismerés.

F: Igen, ha egy punkzenekar ilyen szinten nem veszélyes, vagy nem botrányos, az már nem is punkzenekar, még akkor sem, ha annak hívják.

mindentudó mosószerek, biztonságos gumióvszerek, fogkrémek, autók, samponok, éjjel veletek rémálmodok (Reklám, 1997.)

A negyedszázados születésnap miatt mostanában tőletek szokatlan módon feküdtetek rá a marketingre. Egy punkos húzással összetarháltatok egy albumravalót a Facebookon, pólótervező versenyt hirdettetek. Kezdtek ráérezni a kapitalizmusra?

B: Tény, hogy soha nem volt ennyi merchandise cuccunk mint most. Ezzel kapcsolatban azért nem teljes a zenekaron belül az egyetértés.

F: Nekem igazából egyetlen dologgal volt bajom: a zenekartagok fényképeivel díszített pengető szerintem azért már túlzás. Fura elképzelni, hogy megveszik ezt a fiatal punkok, aztán meghallgatják tőlünk a Reklám című számot. De talán fel lehet fogni ezt ironikus gesztusként is.

B: Van egy szervezőnk, akinek az a dolga, hogy ne üzletemberként lássa a világot, és ne úgy, mint egy punkzenész. Ha ő úgy gondolja, hogy az a pengető attól lesz személyes, hogy rajta van a képen, tegye rá, aki akarja, az megveszi, aki nem, az meg nem, abszolút nem érdekel.

Nagyon hosszú az a lista, amin azok szerepelnek, akik anyagilag is támogatták az új albumotok megjelenését. Meglepődtetek, hogy ennyire sikeres volt a gyűjtőakció?

F: Nagyon. Rengeteg olyan ember is küldött támogatást, akik már vagy tizenöt éve nem voltak koncerten, azóta meg szétszéledtek Svédországba, Angliába, Írországba, meg a világ minden tájára. Megható volt.

B: A támogatások nagy része nem is a stúdióra ment el, jutott még klippekre meg a születésnapi koncertre is. De jellemző, hogy nem kerestünk most sem egy fillért sem.

kihez imádkozol, miért élsz, ha önmagaddal megküzdeni félsz, kihez imádkozol, miért élsz, ha boldogságot a káprázattól remélsz (Karma, 2003.)

Meló, próbák, koncertek, stúdiózás: ezek mellett nem lehet egyszerű a magánélet.

B: Ugyanabban az évben nősültem, amikor beléptem a zenekarba, a feleségem az első perctől kezdve mellettem volt, hozzáedződött ehhez az élethez. Három gyerekünk van, voltak nehézségek, de mostanra elég nagyok már ahhoz, hogy ne legyen semmi probléma.

F: Engem eleve úgy ismert meg a feleségem, mint punk-zenészt, tudta, hogy olyan ember vagyok, aki eljárkál otthonról. Már nekem is elég nagyok a gyerekeim, a lányom például eljön néha a koncertekre…

B: Az enyém meg MÁR nem jár: kiöregedett a punkból.

Tényleg, egy punk gyermekei hogyan lázadnak? Nyakkendőt kötnek, meg kiskosztümöt viselnek?

F: Nácik lettek! Nyilván nem, csak szemtelenkednek.

B: Én például tízéves kora óta alig ismerem meg a lányomat, ha a barátnői között van, annyira egyformák. Kezdődött a Hannah Montanával, egészen a fekete korszakig. De nem erőltetek rá semmit, azt csinál, amit akar.

de bárki fikázhat, pofázhat, sohasem lesz bennünk alázat, mert negyedszázad lázad, itt negyedszázad lázad (Negyedszázad lázad, 2015.)

Hány éves korig lehet lázadni? Meddig akarjátok még csinálni?

B: Én már csak óvatosan tervezek…

F: Nekem fél évet jósoltak az orvosok. Viccet félre téve soha sem terveztünk, egyelőre egyikünkön sem látszik, hogy beleunt volna a dologba. Akár nyolcvan évesen is kitalálhat valaki meghökkentő dolgokat, amivel lázad a többségi vélemény, vagy a tradíciók ellen. Ez abszolút nem korfüggő. Egyébként is úgy érezzük, hogy egyre jobban csináljuk a dolgunkat: ez az eddigi legerősebb felállás, az új a legjobban szóló Picsa lemez.

B: Addig lehet ezt csinálni, ameddig jól esik. Nem feltétlenül kell benne több értelmet keresni.

Létezhet olyan világ, amelyikben felesleges a lázadás, mert minden rendben működik?

F: Ameddig emberek csinálják: kizárt. Mindig szükség lesz kritikára, és lázadókra, akik úgy működnek, mint a rossz lelkiismeret.