Párizs a szerelmesek, a sanzon és a bagett városa volt egészen a múlt hét pénteki terrortámadásig. Hülye kalapos nagyorrú férfiak fizettek asztalra pattintott apróval a sarki kávézóban, turisták ezrei tévedtek el boldogan a megjegyezhetetlen nevű utcákon és nagyon szép fiúk hajtottak nagyon szép lányokra, túlkiabálva a jellegzetes, sistergő diszkózenét. Ja, és a külvárosra szorult százezernyi nincstelen arab és afrikai gyújtogatott fel ezt-azt, amikor elfogyott a türelme, majd csapott össze a rohamrendőrökkel újra és újra. Ez utóbbit is illik tudnia Párizsról mindenkinek, aki néz filmeket, nagyjából húsz éve. Ekkor mutatták be A gyűlöletet.
Az igazi kultuszfilm sosem készül eleve kultuszfilmnek, hanem később lesz az, magától, ha már megrágta egy generáció, és úgy döntött, hogy elmondott neki valami fontosat. Mathieu Kassovitz filmje egész biztosan kultuszfilm: kis költségvetésű, sztár- és speciáliseffekt-mentes (Vincent Cassel csak később, illetve pont ezzel lett ismert), világszerte alig háromszázezer dollárt hozott, Magyarországra jó fél év késéssel érkezett, híre mégis szájról szájra, illetve hát VHS-ről VHS-re terjedt. Ezen túl nehéz bármi biztosat mondani róla, még azt is, hogy jó film lenne. A gyűlölet hatásvadász, szájbarágósan moralizál, a játékidő négyötödében ráadásul konkrétan nem történik semmi, mégis működik. Nem az unalom ellenére, hanem attól: minden hibája ellenére képes hitelesen és életszagúan szólni a semmi-nem-történésről.
A gyűlölet három emberről szól, aki nem csinál semmit. Vinz, a zsidó, Saïd, az arab és Hubert, az afrikai a panelgettóban vegetálnak, és ötletük sincs, mihez kezdjenek, minden napjuk egy merő pótcselekvés. El sem tudják képzelni, hogy másképp is lehetne. Egy arab fiú kómában fekszik, állítólag egy rendőr lőtte meg, a fiatalok erre jogos felháborodás címen magukra gyújtották a fél külvárost, úgyhogy se iskola, se edzőterem, marad az unalom, ami, mint tudjuk, ugyanúgy fűti az agressziót, mint a származás, a szegénység és a szadista rendőrök.
A gyűlölet a fentieken túl sajátos tiszteletadás Párizsnak: a bemutató után a város lakói közül sokan felrótták a filmnek, hogy a helyszínválasztás sokszor teljesen logikátlan, a szereplők felszállnak a vonatra és teljesen máshol kötnek ki, mint ahova az elvileg vitte volna őket, többször pedig egy snitt alatt átkerülnek egy teljesen másik negyedbe csak azért, hogy a háttérbe belógjon az Eiffel-torony. A nem-párizsiak ebből persze nem vesznek észre semmit, nekik úgy mutatja be a várost a film, ahogy addig még nem nagyon látták.
A gyűlölet egyik nagy erénye, hogy nem foglal állást, nem erőlteti ránk a „külvárosi verekedős bevándorlógyerekek mint a társadalom áldozatai” romantikus mítoszát, mindenki lehangolóan, fárasztóan – azaz teljesen természetesen – viselkedik, Hubert az egyetlen, aki használja az eszét, a kérdés pedig nem az, elnyerik-e a megváltást, hanem hogy sikerül-e levonniuk bármilyen tanulságot a film végére. Főleg Vinz, aki egy talált stukkerrel hadonászva készül arra, hogy rendőrt öljön, miközben nem is őt, hanem a barátait kínozzák meg rutinosan a szadista zsaruk. Mathieu Kassovitz (aki pár évvel később már Amelie szerelmét játszotta Jean-Pierre Jeunet filmjében) önéletrajzi ihletésű filmet készített, lakótelepi gyerek volt ő is, és egy barátja tényleg meghalt egy rendőrségi kihallgatószobában, természetesen „tisztázatlan körülmények között”, ez az élményanyag pedig lerí minden képkockáról. Nincsenek hősök, nincsenek nagy szavak – kivéve itt-ott, ki is lóg a lóláb –, csak izzadtság- és fingszag.
(Kassovitz félig magyar és félig zsidó, apja ’56-os menekült. Saját filmjében skinheadet játszik egy egy-két perces, de annál fontosabb szerepben.)
„Azt ismerik, hogy zuhan le az ember a toronyházról és minden emeletnél azt mondja magának, eddig minden rendben van, eddig minden rendben van, eddig minden rendben van?” – meséli a viccet Hubert a filmben. Az utolsó, kíméletlen jelenetben megtudjuk, mit jelent a film hőseinek a földet érés, és megérthetjük azt is, miért lett kultuszfilm A gyűlölet. Most, a merényletsorozat után azonban még ennél is többről beszél, persze nem szándékosan: arról, hogy miért sokkal könnyebb a terrorszervezeteknek helyben nevelni az utánpótlást, mint a menekültek között kiküldeni. Kicsit olyan, mintha Kassovitz direkt azért készítette volna el ezt a filmet, hogy húsz évvel később megnézhessük.
