Trükkös vállalkozás a családregény: egyfelől persze – kiált a humanizmusom – „ilyen az ember, egyedüli példány”, minden történet megismételhetetlenül egyedi, s mint ilyen elmesélésre érdemes, ám hacsak nem olyan elemelten varázsos, mint a száz év magányra ítélt Buendíák története, akkor nem árt, ha akad benne némi átélhető, általános érvényű tanulság, hogy a széles körű közönség is megszólítva érezhesse magát. Fekete Ibolya filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból sajnos, nem kínál ilyen történetet.
Pedig alapanyag épp lehetne is: a mese – ahogy a rendező hivatkozik filmjére – történetesen ugyanis egy olyan házból indul, ami békésen áll ugyanazon a szent helyen ugyan, aztán a történelem egy pontján, amint az a filmben is elhangzik, a benne lakók egyszeriben külföldiek lesznek. Ez főhősnőnk kisleánykorára datálható, ez előtt még azért megismerjük a felmenőket persze, de a film központi gondolataként hirdetett költözősdi ekkor kezdődött. Folytatódott is aztán élete végéig, szám szerint összesen huszonhét alkalommal, Budapestre, azon belül más kerületbe, szocialista bányavárosba, zsebkendőnyi falvakba, mikor hova lehetett, általában valami – elcsatolás, háború, szabadságharc, oroszok, nyilasok, pártfunkcionáriusok, mikor mi – elől, és többnyire az utolsó pillanatban, épp mielőtt a baj odaért volna.
Legalábbis ezt a két kulcsélményt kellene átélnünk a film leírása és a trailer tanúsága szerint: a huszonhetet, meg az „utolsópillanatban”-t, és amikor ez a két vonás néha felvillan, olyankor működni is kezd a film – ám a filmidő java részében ehelyett szétaprózott fókuszú, mindent azonos hangsúllyal ellátni akaró, s így végül semmit sem hangsúlyozó történet lesz az eredmény. Fekete Ibolya filmje nagyon intim, nagyon személyes, érezhetően benne van szíve-lelke, ám ez a bevonódottság sok helyütt visszaüt: mivel az ő családtörténete, az ő édesanyja élete, így mindent be akart emelni, hisz neki értelemszerűen minden részlet fontos, ráadásul alapértéken. Nekünk nézőknek viszont kellene valami, amitől nekem meg neked is fontos lehet mindez, s erre az említett két központi szál kiválóan alkalmas is lett volna, ám a nagy akarat felemésztette a fókuszt.
Anya huszonhétszer költözött, ennek a számnak az abszurditása abszolútértéken is elvitte volna a filmet, ehhez képest ez az információ elhangzik egyszer, és ennyi, ziccer kihagyva, a huszonhétből látunk uszkve ötöt, és sem a folyamatos hurcolkodás terhét, sem az újrakezdés kényszerét nem sikerült érzékelhetővé tenni. Az „utolsópillanatban”-élményt is mindössze egyetlen alkalommal éljük át, és ez mind a film harmadik harmadában, mintha addigra kapcsolt volna a szerző, hogy itt még bizony végig kellene vinni az úgynevezett központi gondolatot. Szintén viszi a fókuszt a lassú expozíció, és legfőképpen a kerettörténet, ami a százéves lengyel színészlegenda Danuta Szaflarska szerepeltetése ellenére is teljesen felesleges: remekül játszik és betűhíven hozza a nagyon öreg emberek szótári típusát, sem a demenciával járó tér- és időkeveredés, sem az elesettség, sem a hangulatingadozások ábrázolása nem tesz hozzá semmit az eredeti történethez, és a megöregedés természetéről sem tudunk meg újat.
És nem csak a tartalommal van gond: a megvalósítás sem az igazi. Kiemelendő azonnal, hogy az alakításokkal nincsen gond, sőt, a lengyelek nemzeti kincse, valamint a főszerepeket kiválóan hozó Ónodi – Básti – Gáspár trió mellett a legkisebb mellékszereplők is kimondottan erősek, naná, a honi színjátszás nem egy nagy neve vonul fel, látta például már bárki Szervét Tibort gyengén játszani? Na ugye hogy nem. Viszont a produkció összes további eleme bőven hagy kívánnivalót maga után. Távol álljon tőlem tovább hasogatni az amúgy is elszomorítóan mély generációs szakadékot, de ez a film formanyelvében – nincs rá jobb szó – öreg.
Az Anyám és más futóbolondok a családból látványában, eszközeiben, úgy általában hangulatában kopottas érzést kelt, mintha nem csak a történet kalauzolna a múltba, de hirtelen a filmgyártásban is visszaugrottunk volna ötven évet. Nyilván nem a fémes csillogású high techet hiányolom, nekem is megfoghatatlan ennek a kopottasságnak a miértje, csak ellenpéldával tudok érzékeltetni: A napfény íze – amihez még sokan fogják viszonyítani ezt a mozit – például szintén családregény, szintén a huszadik századi magyar történelmen vonul végig, mégsem árad belőle ez a fajta fáradt elvásottság.
Az atmoszféra mellett egészen konkrétan tetten érhető következetlenségek is akadnak, fel-feltűnnek kissé suta animációk és némafilmes hangulatú betétek, ám ezek nem vonulnak végig egyfajta vizuális keretként a mozin, ellenben kizárólag a filmidő első harmadára szorítkoznak, ami tovább szabdalja az archív felvételek bevágásától már egyébként is darabos látványvilágot. Az emlékkönyvi hangulatot fokozzák olyan szépelgő elemek is, mint teszem azt az élre vasalt, habfehér, hímzett ünneplő ruhában, hajukban selyemszalaggal a szilvafa alatt hempergő gyerekek, vagy a mesebeli mintaférj, aki egyedüliként nem tér be a műszak után az italboltba: mind-mind azt az érzést erősítik, hogy ez egy, a családjára szeretetteli nosztalgiával visszagondoló ember idő és távolság által megszépített emlékeit nézegetjük. Nagyon szép, de olyan személyes, ami egyfelől kissé zavarba ejtő, mint akaratlanul kihallgatni egy intim beszélgetést, másfelől csak a szerzőnek az, a nézőnek nem. Egy küzdelmes életű nő tartalmas története ez, de annyira sem nem küzdelmes, sem nem tartalmas, hogy a közvetlen családtagokon, barátokon kívül másoknak is hallania kelljen.
Mindezzel együtt is, ha nem is igazán nagy, de mindent egybevetve élvezhető élmény és kedves film lenne ez – csak nem mozivásznon: az Anyám és más futóbolondok a családban tipikusan tévéfilmes matéria mind témájában, mind megvalósításában, ott lehetett volna, sőt, igazából még most is helyet kaphat a vasárnapi szieszta-műsorsáv közönségkedvencei között, de moziban minden érzékelhető közlésvágya és szeretettelisége ellenére nem igazán működik.
Anyám és más futóbolondok a családból – színes, magyar játékfilm, 108 perc – 6/10
