Bár a valós időben játszódó filmek már azzal feszültséget, dinamikát adnak egy történetnek, hogy a cselekményük pont annyi időt ölel fel, mint amennyi a film játékideje, mégis ritkán nyúlnak ehhez a megoldáshoz Hollywoodban. Manapság inkább a tévében szeretik ezt alkalmazni, pedig egykor olyan klasszikusok készültek ezzel a módszerrel, mint a Délidő, vagy a Tizenkét dühös ember.
A kezdetek ezen a területen is Alfred Hitchcockhoz nyúlnak vissza. A mester első színes filmjében, az 1948-as A kötélben használta a valós idejű cselekményvezetést. Egy lakásban játszódó gyilkossági történetet vitt vászonra, amelynek azért kicsit csalóka a hossza. Igazából száz perc eseményeit szuszakolta bele nyolcvanba.
1952-ben a westernt is elérte a változás szele. A négy Oscar-díjat nyert Délidőnek komoly szerepe volt abban, hogy a valós idejű történetmesélés dramaturgiáját széles körben megismerték a nézők, akikre a filmben pattanásig feszített másfél óra várt a végső, nagy pisztolypárbajig.
Ha valahol, akkor a tárgyalótermi drámák esetében mindenképpen indokolt a valódi idő múlását reprodukáló filmet vászonra vinni. Sidney Lumet rendező ezt pontosan látta és ennek szellemében forgatta le 1957-ben a Tizenkét dühös embert Henry Fondával. Egy gyilkossági ügyben döntést hozó esküdtek parázs vitáját feldolgozó filmet mindössze három hét alatt, szinte végig egy helyszínen rögzítették. Mire eltelik a filmbeli 90 perc kiderül, hogy ártatlan, vagy sem a perbe fogott vádlott. Közben Lumet annyira beleszeretett ebbe a filmezési technikába, hogy 1975-ben az Al Pacinóval forgatott Kánikulai délutánban is alkalmazta. Percről-percre követte benne a balul sikerült bankrablás fordulatait. Ez a valós idejű történetvezetés dokumentarista jelleget kölcsönzött a filmnek, amely megtörtént eseményeket dolgozott fel.
A hollywoodi mintát Európában is átvették. A francia újhullám tehetséges rendezőnője, Agnes Varda a Cléo 5-től 7-ig című, 1962-es filmjének főhőse egy énekesnő, aki leleteire várva szembesül a saját mulandóságával. Miközben telik a játékidő a néző együtt izgul vele, hogy az orvosa nehogy rákot állapítson meg nála.
Hosszú szünet után a kilencvenes években újra divatba jöttek a valós időben játszódó filmek. A Szombat esti láz rendezője, John Badham vette fel a fonalat és mutatta meg, hogyan lehet pörgős, feszült thrillert készíteni akkor, ha a főhősnek 90 perce van, hogy szorult helyzetéből kitörjön. Az 1995-ös Holtidőben a könyvelőt alakító Johnny Depp kezd versenyfutásba az idővel. Másfél órát kap, hogy megöljön egy politikust. Ha nem teszi meg, akkor sosem látja többé a kislányát.
A jó fogadtatásnak köszönhetően a Holtidő óta időről-időre jelentkezik egy-egy kísérletező kedvű rendező valós időben játszódó filmmel. Többek közt az 1998-as A lé meg a Lola, a rá négy évre elkészült Az orosz bárka és a 2006-os United 93 készült ezzel a technikával.
A Holtidő október 8-án hajnalban, 01:10-től látható a Paramount Channel műsorán.
