Tajtrészegre inni magam és másnap túlélni a macskajajt – a gimnázium utolsó évében elég volt ennyi, hogy férfinak és erősnek érezzem magam. Akkor volt ez, amikor még zenében mértünk mindent, amikor csak rapperek, punkok, metálfejűek, technobuzik és a többiek léteztek a világon, amikor még pontos bebaszás-lajstromot vezettem, és úgy gyűjtöttem a sok szétcsapott estét, mint más a hűtőmágneseket. A listát nem volt nehéz gyarapítani, ha péntek esténként nem röffentünk össze az osztálytársakkal valamelyik helyi kocsmában, szombaton biztosan leruccantunk falura szerenádozni, leszerelt piszoárok vízsugarában szörföztettük egymást, egy szál bokszerre vetkőzve irányítottuk az éjszakai forgalmat, felmásztunk a pékség ajtajának védőrácsára, és a hajnali sütés kenyérszagába beleordítva követeltük a lángost a pékektől. De listám ugyanolyan váratlanul szakadt félbe, mint amilyen szépen hízásnak indult, egyik nap még csak ömlött rólam a víz és mintha félig megkötött cementben tapostam volna, másnap viszont már barnát hugyoztam, vajfehéret szartam, és félóránként jártam ki hányni. Rajtam kívül senki se nyalta be a vírust, mondjuk az is igaz, hogy egyik évfolyamtársam se szomjazott meg annyira pálinkázás után, hogy egy isten háta mögötti vasútállomás ereszéből lefetyelje ki a hólevet. Akkora a mája, mint egy focilabda, csóválta a fejét a fertőzőosztály főorvosnője, ebből beutaló lesz, nincs mese. Fél óra múlva már a kórterem beázott mennyezetét meg a pókhálókba beledöglött legyeket bámultam, miközben vastag csövön folyt belém a májvédőkkel felturbózott perfúzió, és hiába cirkuszoltam, hogy egyetlen percet se akarok ezen a lepratelepen tölteni, mégis maradnom kellett, és öt héten keresztül tehetetlenül végignéznem, ahogy Balerina feltörli velem a gimnázium folyosóját.
Persze, első szerelem s a vele járó elkerülhetetlen gikszerek meg fájdalmak, de arra azért mégse számítottam, hogy pont a hepatitisz kellős közepén fog faképnél hagyni. Ismertem az arcot, egy évvel járt alattam és kettővel Balerina felett, a legnyálabb emo és pop-punk bandákkal volt tele az MP3-asa, reggelente hajlakkal fixálta a frizuráját, és már a legdallamosabb heavy metaltól felmondták az idegei a szolgálatot, egy combosabb grindcore-tól pedig egyenesen a temetőbe vitték, de ahhoz bezzeg elég tökös volt, hogy miután én lerobbantam, bebeszélje Balerinának, a sárgaság összes fajtája nemi úton terjed, a betű csak azt jelöli, melyiket fedezték fel hamarabb, úgyhogy még a felgyógyulás után is jó lesz velem vigyázni, ő nem akar beleszólni a dologba, de talán nem ártana egy kis absztinencia. Egész addig a jónép rajta meg a fején félrenyalt mizérián röhögött, most viszont a kórterem falai közül is éreztem, hogy átnyergelnek rám, mert az mégiscsak nagyobb poén, hogy pont egy emós csapta le a díszrokker kezéről a nőt, hirtelen mindenkinek hobbija lett a káröröm.
Rugdostam az ágy rácsát, szecskába aprítottam a gerberákat, falhoz vágtam a vázát, az asszisztensnők deciszám lőtték belém a nyugtatót, anyám sírt, apám szégyenkezett, kevésen múlott, hogy nem helyeztek át a pszichiátriára. Aztán egyik napról a másikra eljött a béke, arra ébredtem egy éjszaka, hogy kegyetlenül fáj a könyökhajlatom, rosszul mozdultam álmomban és a branül felsértette a vénát, elfeketedett és hurkásra duzzadt, mégis könnyűnek éreztem magam tőle, lazának és sérthetetlennek. Attól kezdve, valahányszor eszembe jutott Balerina meg az a másik, elég volt behajlítanom a karom és megéreznem húsomban a tűt, máris én voltam a legtürelmesebb és legrosszabb vénájú beteg az egész osztályon: jó fájdalomcsillapító volt a fájdalom, másodpercek alatt elintézett minden gondot, kételyt, aggályt, még ha csak ideiglenesen is.
Kibocsátáskor ultrahangos felvételt készítettek a májamról, a képernyőn látszott, felszíne nem sokban különbözik a Holdétól, teljesen szét volt bombázva, a doktornő minimum három-négy hónapnyi pihenést és nyugalmat írt elő. De alig törölte le az asszisztens a hasamról a gélt, én végképp elhatároztam, nem fogom hagyni, hogy még egyszer ez történjen, mert mielőtt ez történhetne, esküszöm, úgy szétalázom a büdös ribancait, hogy azt is megbánják, hogy nőnek születtek. Jött a nyár, a szigorúan alkoholmentes diéta miatt kimaradtam az összes buliból, nem is bántam, legalább nem kellett végighallgatnom és néznem a sok álsajnálkozást Balerina miatt, belefogtam hát a vadászatba, a hozzám hasonló csellengőket hajtottam, bizonyítani, bizonyítani, bizonyítani. Senki mellett nem ragadtam le egy-másfél hónapnál tovább, általában ennyi ideig éreztem magam biztonságban és ennyi idő alatt sikerült eléggé mélyre fúrnom ahhoz, hogy azt higgyék, olyan vagyok, mint a keménydrog, szemét, aljas, mocsok, ugyanakkor létszükséglet. Akadt olyan is, akit addig taszigáltam a depresszió felé, amíg állandó vendég nem lett a pszichológusnál, de én ahelyett, hogy lenyugodtam volna, csak még jobban megvadultam, százszorta könnyebb lett a dolgom, miután felkerültem egyetemre, egy hatalmas kupleráj volt az egész város.
–
Éveken át tápláltam magamban a dühöt, nem hagytam tompulni, erjedt bennem, rohadt, mint uborka az ecetes lében. Egyedül a csoporttársnőimnek nem kellett félniük tőle, volt annyira őszintén érzelemmentes a dugócimboraságunk, hogy immunisak legyenek rá, nem számítottak műveleti területnek. Arra viszont állandóan ügyelnem kellett, hogy Kisdeszkával kapcsolatban elaltassam magamban az automatikus szemétkedés üzemmódját, ezért is igyekeztem néhány aprósággal a kedvében járni, például végigcsináltam vele a kora reggelbe nyúló kocsmatúrákat, otthonülő betongilisztából egy csapásra társasági ember lettem, ez is a vezeklésem része volt. Nem is teltek olyan rosszul ezek az esték, a bevezető udvariaskodás után a társaság figyelme hamar lecsúszott rólam, körülöttem meg fokozatosan mormolássá halkult a kocsmazaj, és én visszasüppedtem a születésnapom estéjébe, ismét ott voltam a tömbházsor mögött a transzformátorzúgásban.
Hónapok teltek el azóta, és még mindig ugyanazt a bizsergést éreztem, ha visszagondoltam a történtekre. De jóformán meg se tapadhatott bennem az érzés, rögtön elvillant a szemem előtt a farpofákon szétmázolódott, barna lucsok látványa, és ettől az alhasamban olyan nyomás keletkezett, mintha golyóim egy satuba szorítva várnák, hogy összelapítsák őket. A születésnapom után kimentem még párszor a parkba és hazavittem két-három lányt, hátha felülírnák, vagy legalább elhalványítanák annak az estének az emlékét, de mindig, amikor kifizettem őket, eszembe jutott, ő bezzeg pénz nélkül rohant el és sántikálva – ilyenkor legszívesebben nem is a combomba, hanem egyenesen a nyakamba vágtam volna a körömollót. Ez elől menekültem Kisdeszkához, de már az első hetekben rájöttem, hiába minden, továbbra se bírok meglenni anélkül, hogy az összes szabad percem ne a Facebookon töltsem, és az ismerőseim ismerőseinek az ismerősei közt kutakodjak, hátha valahol felcsillanna az az ajakpiercing.
A születésnapom után azonnal elkezdtem nyomozni. Először egyetemisták közt kerestem, utána kitágítottam a kört tizennyolc–huszonhat évesekre, majd csak a lakhelyet és a nemet adtam meg szűkítési kritériumként, de nemhogy a profilját, egy árva fotót se dobott ki róla a Facebook. Aztán megismertem Sapeszt, Kisdeszka mutatta be, kötött sapkájában, ami talán még hajmosáskor is ott feszített a fején, ő számított a bölcsészkar fenegyerekének, hantázhatott rímben és rajzolhatott a falra húggyal, nem létezett az a hülyeség, amit ne néztek volna el neki, az aranyszaró költőpalántának, akinek csupán egy szűk év kérdése, és jön az első verseskötete, de azelőtt még, nem egyébért, csak hogy bebetonozza a nevét, csuklóból megnyert két slambajnokságot, mert én nem szarozok, hallod, belőlem előbb lesz egyetemi matéria, mint elsőkötetes. Rajongótábora napról napra nőtt, közel kétezer ismerőse volt a Facebookon, nekem is mindig küldött meghívót az általa alapított és elnökölt, Smasszer-körnek keresztelt irodalmi összeröffenésekre, ahol gyakran ő is felolvasta a verseit, hogy a jórészt bölcsészekből összeverődött közönség szanaszét ajnározhassa őket. Facebook-oldalt is csinált a Smasszernek mindenféle linkekkel, hírekkel, szövegrészletekkel és persze az üléseket megörökítő több száz képpel, egy üresnek induló délutánon néztem végig az albumokat, utána viszont Sapesz következő meghívóját már nem ikszeltem ki: cigifüsttől elmosódott fotók voltak, legalább százszor végigpörgettem őket, míg a következő hétfői Smasszert vártam, pedig alig látszott rajtuk valami, a lámpák fakón világítottak a teremben s a kopott falak is inkább csak nyelték a fényt, de a félhomályban így is rendszeresen megcsillant egy, az alsó ajakban görbülő, vastag piercing.
Potozky László: Éles
Magvető, 2015
