Hogyan kakálunk? És miért fontos ez a kérdés?
A lakótársam egyszer kijött a konyhába, és megkérdezte: „Giulia, te mégiscsak orvosnak tanulsz – hogyan kakálunk?” Biztos nem lenne jó ötlet ezzel a mondattal kezdeni a memoáromat, ez a kérdés azonban sok mindent megváltoztatott a számomra. Bementem a szobámba, leültem a padlóra, és átlapoztam három könyvet. Amikor megtaláltam a választ, teljesen paff voltam. Valami egészen hétköznapi dologról kiderült, hogy sokkal rafináltabb és izgalmasabb, mint azt valaha is gondoltam volna.
A vécézésünk mesteri teljesítmény – két idegrendszer lelkiismeretes együttműködése gondoskodik arról, hogy az ürülékünket olyan diszkréten és higiénikusan távolítsa el, amennyire csak lehetséges. Egyetlen más élőlény sem intézi ezt a dolgot olyan példamutatóan és rendesen, mint mi. Testünk sokféle berendezést és trükköt fejlesztett ki erre a célra. Ez már azzal elkezdődik, hogy mennyire agyafúrtak a zárómechanizmusaink. A legtöbben csak a külső záróizmot ismerik, amelyet akaratlagosan tudunk nyitni és zárni. Létezik azonban egy másik, egészen hasonló záróizom is néhány centivel arrébb – ezt nem tudjuk tudatosan irányítani.
A két záróizom mindegyike más-más idegrendszer érdekeit képviseli. A külső záróizom tudatunk hű munkatársa. Ha az agy úgy ítéli meg, hogy az időpont alkalmatlan a vécére menéshez, a külső záróizom hallgat rá, és olyan szorosan összezárul, amennyire csak lehetséges. A belső záróizom tudattalan belső világunk képviselője. Hogy Berta néni szeretne-e púzni vagy sem, az őt egy cseppet sem érdekli. Egyedül azzal törődik, hogy a bensőnk jól működjön. Púzni kell? A belső záróizom minden kellemetlenséget kívül akar tudni a testünkön. Ha ez sikerülne neki, Berta néni is gyakrabban szellentene. A lényeg az, hogy a bensőnkben minden kellemes legyen, ne legyen semmi fennakadás.
A két záróizomnak együtt kell működnie. Amikor emésztési maradványaink megérkeznek a belső záróizomhoz, az reflexszerűen megnyílik. De nem enged át egyszerűen mindent a külső záróizom-kollégához; először csak egy tesztdarabkával próbálkozik. A belső és a külső záróizom közötti területen sok szenzorsejt található. Ezek megvizsgálják, hogy a leszállított termék szilárd vagy gáz-halmazállapotú-e, majd az információt felküldik az agynak. Az agy abban a pillanatban észleli: ki kell mennem a vécére! Vagy csak púznom kell. Ezután azt teszi, amihez a „tudatos tudatával” olyan jól ért: elhelyez bennünket a külvilágban. Ehhez információkat szerez a szemünktől és a fülünktől, és hozzáadja a maga tapasztalatait. A másodperc gyorsaságával meghozza első döntését, amelyet visszaküld a külső záróizomnak: „Körülnéztem, Berta néni nappalijában vagyunk éppen – a púzás talán még elmegy, ha egészen halkan ki tudod engedni. A nagydolog kevésbé tanácsos.”
A külső záróizom megérti, és teljes lojalitással még szorosabbra zárja magát, mint addig. Ezt a jelzést azután észreveszi a belső záróizom is, és eleinte tiszteletben tartja kollégája döntését. Szövetségre lépnek egymással, és a tesztdarabkát parkolópályára állítják. Egyszer majd elő kell jönnie, csak nem pont itt és nem pont most. Kicsivel később a belső záróizom újabb tesztfalattal próbálkozik. Ha ekkor már kényelmesen üldögélünk otthon a kanapén: szabad az út!
Belső záróizmunk megbízható alak. A mottója: Aminek ki kell jönnie, jöjjön is ki! És ezen tényleg nem sok gondolkodnivaló van. A külső záróizomnak mindig a bonyolultabb világgal van dolga: az ember elméletileg idegen helyen is tudná használni a vécét, vagy inkább mégse? Megismertük-e már annyira egymást időközben, hogy akár egymás előtt is púzhatunk – de vajon én legyek-e az első, aki megtöri a jeget? Ha most nem megyek ki a vécére, legközelebb csak este tudok, ez pedig napközben kellemetlen lehet!
A záróizmok gondolatai talán nem tűnnek Nobel-díjra érdemesnek, de valójában ezek emberi mivoltunk alapkérdései: Mennyire fontos számunkra belső világunk, és milyen kompromisszumokat kötünk azért, hogy jól boldoguljunk a külvilágban? Az egyik megfosztja magát attól, hogy az ég szerelmére, kiengedje végre azt a kellemetlen pukit, egészen addig, amíg hasfájósan haza nem indul, a másik a családi ünnepen a nagymamánál meghúzatja az ujját valakivel, és hangosan elfingja magát, hogy a társaságot szórakoztassa. Hosszú távon a legjobb kompromisszum valahol e két szélsőség között lehet.
Ha egymás után sokszor megtiltjuk magunknak, hogy vécére menjünk, megfélemlítjük a belső záróizmunkat. Ezzel akár teljesen félre is nevelhetjük. A körülötte lévő izomzat és a belső záróizom ugyanis olyan gyakran kap fenyítést a külső záróizomtól, hogy elbátortalanodik. Ha a két záróizom közötti kommunikáció fagyossá válik, akár székrekedés is kialakulhat.
A nőknél ez tudatos vécézéselfojtás nélkül is létrejöhet, ha gyereket szültek, és a vajúdás elhúzódó volt. Ekkor a gáton és a végbélnyílás környékén levő finom idegszálak károsodhatnak, ez pedig érintheti a két záróizom kommunikációját. A jó hír az, hogy ezek az idegek képesek regenerálódni. Lényegtelen, hogy a sérülések szülés miatt vagy más okból történtek, ez a folyamat segíthető, az úgynevezett biofeedback-terápia a rendelkezésünkre áll. Ennek segítségével a külön életet élő záróizmok ismét megtanulnak jól kijönni egymással. Ezt a kezelést egyes szakrendeléseken végzik. Megmérik egy géppel, hogy mennyire tud a külső és a belső záróizom együttműködni. Ha rendben van a dolog, hangjelzéssel vagy egy zöld fény felvillanásával jutalmazzák az embert. Mint az esti kvízműsorban, amikor a színpad világít és csilingel, ha helyes választ ad az ember – csak éppen mindez nem a tévében történik, hanem az orvosnál, egy érzékelő-elektródával a fenekünkben. De megéri végigcsinálni: ha a belső és a külső ismét jól kijön egymással, máris sokkal magabiztosabban keressük fel a magányos helyiséget.
Záróizmok, szenzorsejtek, tudatosság és fenékbe illesztett elektróda-kvízműsorok – lakótársam nem ezekre az agyafúrt részletekre számított válaszként. Ahogyan a konyhánkban a születésnapi bulira időközben összegyűlt közgazdászhallgatók sem. Mégis jól sikerült az este, és világossá vált számomra, hogy a „belek” témája alapjában véve sokakat érdekel. Néhány izgalmas kérdés is fölmerült. Igaz az, hogy valamennyien rosszul ülünk a vécén? Hogyan tudunk könnyebben böfögni? Miért tudunk sült húsból, almából vagy sült krumpliból energiát termelni, miközben az autók csak bizonyos típusú benzinnel mennek? Mire jó a vakbél, és miért ugyanolyan színű mindig a bélsár?
Lakótársam időközben már alaposan megismerte azt az arckifejezésemet, amikor a konyhában hevesen magyarázok és a legújabb beles anekdotákat mesélem – például azt, amelyik az aprócska guggolós vécékről és a kontrasztanyagos székelésről szól.
Jól ülök a vécén?
Érdemes időről időre rákérdezni a szokásainkra. Valóban a legszebb és legrövidebb úton szaladok ki az állomásra? Valóban adekvát és divatos az, hogy a maradék hajamat átfésülöm a kopasz fejem búbján? Vagy éppenséggel: jól ülök a vécén?
Nem mindegyik kérdésre adható mindig egyértelmű válasz – a kísérletezés azonban már önmagában új szeleket fújhat a régi tájakra. Feltehetően Dov Sikorov is így gondolta ezt. Az izraeli orvos egy felmérésben arra kért 28 tesztalanyt, hogy három különböző testhelyzetben végezzék el szokásos napi ürítésüket: normális vécén trónolva, szokatlanul alacsony vécén fáradságos „guggoló ülésben” vagy mint a szabadban: guggolva. Mérte az időt, végül kiosztott köztük egy kérdőívet. Az eredmény egyértelmű volt: a guggolók átlagosan nagyjából ötven másodperc alatt végeztek, és tökéletes ürítési élményről számoltak be. Ülve a művelet átlagosan 130 másodpercig tartott, és nem érződött annyira eredményesnek. (Különben is: az egészen apró vécék mindig jól néznek ki – mindegy, mit csinál rajtuk az ember.)
Miért? Mert a bélzáró berendezésünk nem úgy lett kitalálva, hogy ülés közben teljesen kinyíljon a rés. Van egy izmunk, amelyik ülő helyzetben, vagy amikor állunk, lasszóként veszi körbe a végbelet, és elhúzza az egyik irányba úgy, hogy egy törés keletkezik rajta. Ez a mechanizmus úgyszólván kiegészítő szolgáltatás a többi záróizom számára. A megtöréssel való hasonló elzárást egyikünk-másikunk ismerheti már a kerti öntözőcsőről. Megkérdezed a nővéred, hogy miért állt le a slaug. Amikor belenéz a cső végébe, gyorsan kiengeded a törést, és vársz másfél percet, amíg szobafogságra ítélnek.
De vissza a bélzáró megtöréséhez: a széklet először így egy kanyarba érkezik. Ahogy az autópálya-kihajtó esetében: ez lefékezi. A záróizmoknak ezért kevesebb erőt kell kifejteniük, hogy mindent benntartsanak, miközben állunk vagy ülünk. Ha enged az izom, a törés eltűnik. A pálya egyenes, simán a gázra léphetünk.
A guggolás ősidők óta a természetes vécézőhelyzetünk – a modern ülővécébiznisz csupán a kései 18. században bekövetkező „négy fal közötti vécécsésze-fejlődés” eredménye. A „már az ősemberek is” típusú magyarázatok sokszor gyanúsak az orvosok számára. De ki állítja akkor, hogy a guggolás jobban ellazítja az izmot, és a széklet-autópálya végül így válik egyenessé? Hogy ezt kiderítsék, japán kutatók tesztalanyaikkal kontrasztanyagot nyelettek, és röntgenfelvételt készítettek arról, ahogyan a nagydolgukat végzik. Az első eredmény stimmel: guggolás közben a bélcsatorna szép egyenes, és minden nyílegyenesen tarthat kifelé. A második eredmény: a jóakaratú emberek a kutatás érdekében hajlandók kontrasztanyagot nyelni, és hagyni, hogy röntgenfelvételt készítsenek róluk kakálás közben. Számomra mindkét eredmény elég meggyőzőnek tűnik.
Aranyér, bélbetegségek vagy akár székrekedés is majdhogynem csak azokban az országokban létezik, ahol a székelés a szék egy fajtájáról szól. Az ok tehát, különösen a fiataloknál, nem az ernyedt szövet, hanem az, hogy túlságosan nagy nyomás nehezedik a belekre. Néhányan egész nap megfeszítik a hasukat, ha nagyon idegesek. Sokszor még csak észre sem veszik. Az aranyér inkább kitér ez elől a nagy belső nyomás elől, amikor lazán kilóg a fenekünkből. A divertikulumok esetében a bélfal körülírt tágulata van jelen. Ilyenkor villanykörte formájú kitüremkedések keletkeznek a bélfalon.
Biztosan nem a vécéhasználatunk módja az egyetlen oka az aranyérnek és a bél kitüremkedéseinek. Azt azonban el kell mondanunk, hogy a világon élő 1,2 milliárd guggolva vécéző embernek divertikuluma alig, aranyere pedig jóval kevesebb van. Mi ezzel szemben szinte kipréseljük a szöveteinket a hátsónkon úgy, hogy az orvosnak kell közbeavatkoznia – és mindezt azért, mert előkelően trónolni menőbb, mint idétlenül guggolni?
Egy Franciaországban nyaraló barátomtól kaptam a következő SMS-t: „A franciák bolondok – valaki három autópálya-benzinkútnál is ellopta a vécécsészét!” Hangosan kellett nevetnem, először is, mert sejtettem, hogy teljesen komolyan gondolta ezt a szöveget, másodszor pedig azért, mert eszembe jutott, hogyan álltam magam is első alkalommal egy ilyen francia guggolós vécé előtt. Miért kell guggolnom, amikor beépíthettek volna egyszerűen egy kagylót is?, gondoltam kissé elszontyolodva, már-már sokkosan az előttem tátongó nagy ürességtől. Ázsia, Afrika és Dél-Európa nagy részében az emberek rövid időre küzdősport- vagy síelési startpozíciót vesznek fel a guggolós vécéjükön. Mi ezzel szemben újságolvasással, a vécépapír hajtogatásával, a takarításra szoruló fürdőszobasarkok lajstromozásával csapjuk agyon az időt, vagy csak türelmesen bámuljuk a szemközti falat, míg teljesen a végére nem érünk csészés ügyeinknek.
Amikor a nappaliban fölolvastam ezt a szöveget a családomnak, ideges arcokat láttam magam körül. Most akkor mindannyian másszunk fel a porcelántrón tetejére, és ügyetlenül billegő guggolásban kakáljunk a lyukba? A válasz: nem. Aranyér ide vagy oda! Bár igazán vicces lenne felállni a vécé peremére, hogy aztán onnan guggolva teljesítsük kötelességeinket. Erre azonban semmi szükség: ülve is tudunk guggolni. Különösen akkor érdemes ezt megpróbálni, ha nem esik minden könnyen kézre, illetve hátsóra: a deszkán ülve felsőtestünket döntsük kissé előre, a lábunkat pedig tegyük egy kis sámlira – és íme, minden a helyes szögbe került. Mostantól tiszta lelkiismerettel olvashatunk, hajtogathatunk és bambulhatunk.
Giulia Enders: Bélügyek – A belek csodálatos világa és a jó emésztés
Park Kiadó, 2015.
