Dóra Melinda Tünde gazdasági újságíró volt évekig, aztán kiment a kertbe és vissza se jött. Most van egy kis (na jó, közepes) gazdasága, amely Michlen-csillagos éttermeket lát el cukorborsóval, bébirépával, paradicsommal, ehető virágokkal. Pedig nem csinál semmit, amit bárki ne tudna utána csinálni. Az egészből könyvet írt, igazi kertészkönyvet, a palánták, magok, metszőollók, fóliasátrak és ágyások közé pedig tömény szépirodalmat szórt. Az első oldalakból idézünk.
Fotók: Neményi Márton
Magyarországon három emberből kettő városban él. Földet legfeljebb akkor látunk, amikor kirázzuk a cipőnkből vagy lemossuk az autóról kirándulás után. Már nincs meg az a szinte ösztönös bölcsességünk a növényekkel kapcsolatban, hisz legtöbbször csak cserépbe vagy lakásba zárt, nem teljesen normálisan viselkedő élővilággal találkozunk. A rovarokat válogatás nélkül, sikítva irtjuk. A virágokat nem merjük nagyon szaglászni, mert vegyszeresek lehetnek. A vadnövényektől félünk, mert fogalmunk sincs, mi mérgező, mi nem.
Egyszóval finnyás városi nép lettünk, miközben legtöbbünk nagy- és dédszülei még minden bizonnyal a maguk termelte zöldséget és gyümölcsöt ették télen-nyáron, s a közértből csak cukrot, lisztet és fűszereket vettek. Minden más megvolt otthon.
Aztán jött a mezőgazdaság rettentően racionálisnak, haladónak tűnő iparosítása: a méretgazdaságosság, a hozam, a gépesítés, a vertikális integráció, a szétaprózott birtokszerkezet felszámolása. Ebben a rendszerváltás sem hozott sok változást, csak rákerült a listára a kárpótlási jegy is. A vidéken megmaradt háztájikat pedig egyre többen felszámolták, amikor a kockás papír fekete-fehéren megmondta: a Tescóban megvett kínai uborka olcsóbb és nem kell vele hétvégenként vesződni, lehet helyette tévézni. Pedig az élelmiszer-termelés egy család közös, örömmel teli tevékenysége lehet, ami remek alkalom arra, hogy rengeteg olyan dolog történjen velünk, amiért még fizetni is szoktunk: friss levegőn leszünk, lebarnulunk, mozgunk, a gyerekek játszóházban érzik magukat – és mindennek a végén még fantasztikus biozöldségeink is lesznek. És nem, nem fog rámenni az egész életünk, nem kell minden hajnalban ötkor felkelni locsolni.
Úgyhogy, ha véletlenül azzal riogatnád magad, hogy felsorolod az eddig általad meggyilkolt bolti bazsalikomokat név és dátum szerint, vagy a klaviatúrán edződött fehér kezedet vizionálod szálkákkal teleszurkálva, netán a kiszáradt kaktuszod ébreszt kételyeket azzal kapcsolatban, hogy alkalmas vagy-e bárminek az életben tartására, hagyd abba.
Bárki tud zöldséget termeszteni, te is.
A kertészkedés fortélyait elsajátítani is pont olyan, mint megtanulni főzni: az első mozzarella-paradicsom capresét az ember még receptből készíti, aztán, miután elég dolgot odaégetett, kiszárított, túlfőzött és nyersen hagyott már, megtanul pár receptet jól csinálni, s amikor már van elég tapasztalata, képes lesz új módszerekkel, kreatív megoldásokkal, spontán rögtönzésekkel is sikeresen próbálkozni. Ne féljünk a kertben sem a kudarcoktól. A kudarcok jók. A hibákból tanulja meg az ember, hogy mit NE csináljon. Így végső soron a kudarcokkal kikövezett úton jutunk el Óz csodaországába: a buja és csodálatosan finom saját veteményesbe.
Szóval azért tudom, hogy nulláról is el lehet kezdeni a kertészkedést, mert én is így csináltam. Belvárosi lány voltam, kertem se volt, ablakos fűszernövény is alig. de mindig szerettem főzni, és amikor egyre több helyen olvastam, hogy a boltban kapható zöldségeknél tápanyag és íz tekintetében van azért jobb, kíváncsi lettem. Első évben beszórtam pár sárgarépamagot édesanyám társasházának a kertjébe. Ez olyan jól sikerült, hogy második évben már több ambícióm volt: körbejártam a lakókat, hogy mindenkivel megbeszéljem, én akkor itt kiskerteznék egyet. Mindenki örült, bár kicsit hátrahőköltek, amikor virág helyett hagymát, bukszus helyett paradicsomot telepítettem, és a pergolára bab futott fel, nem hajnalka.
Való egy veteményes egyáltalán egy városi kertbe? – kérdezgették a szomszédok, akik nem nagyon értették, miért akarom saját magamnak megtermelni az élelmiszert, amikor ott van a boltban. Akár tévézhetnék is a fárasztó és izzadságos munka helyett.
Szerintem a veteményes kimondottan való a városi kertbe, ugyanis élelmiszernövényekből ugyanúgy lehet kvázi díszkertet csinálni, mint a mérgezőkből. Még a Főkert is rengeteg díszkáposztát, árvácskát, fűszernövényt használ, ha az ember jobban megnézi a parkokat.
Abban az évben már nem vettem boltban zöldséget (igaz, nem is főztem minden nap).
Az első kertem elég volt ahhoz, hogy menthetetlenül beleszeressek a veteményesbe, és egész télen alig vártam, hogy jöjjön már a tavasz. Az időt internetes kertészfórumok böngészgetésével, könyvek olvasásával, kertészsorozatok nézésével töltöttem.
Pár évvel később, ma már ezzel is foglalkozom: Kíváncsi Kert névre keresztelt kis cégem Michelin-csillagos éttermeknek szállít különleges zöldségeket, fűszernövényeket, ehető virágokat.
De az alapok – és a módszereim – nem mezőgazdaságiak, hanem az egyszerű otthoni hobbikertészkedésből és az internet bölcsességéből nőttek ki. Ezért biztosan van pár dolog, amin a háztájiban kertészkedő nagyszüleim megütköznének. Például nem ások, nem kapálok. Nem mindig irtom ki a gazt. Nem műtrágyázok. de a furcsaságok majdnem mind bizonyított módszerek, a zömüket nem én találtam ki – és működnek! Majd te is meglátod!
A mi tradícióink
Nagyapám maglódi kertjéből arra emlékszem, hogy nagy, szabad barna földfelületek voltak, ahova sosem lehetett lépni, legalábbis tavasszal nem, mert nyár közepére minden locsolás mellett is olyan vastag és kemény kéreg nőtt a kornyadozó lila karalábé közé, hogy nagyanyámnak kapával kellett felvagdosnia annyira, hogy az öntözővíz legalább bejusson. Gazt nem láttam sehol, mert ez egy igen rendes porta volt.
Bár azt nem tudom, hogy azért, mert menetrendszerűen bevetették a permetszerek nukleáris bombáját, a totális gyomirtót, esetleg a Glialkát, vagy egyszerűen hetente végigkapálták az egészet.
A zöldségek szabályos távolságra sorakoztak, sokszor olyan messze egymástól, hogy én, a tilosban ugrabugráló gyerek, bőven átfértem köztük.
Emlékszem a növények ültetésének szigorú logikájára: káposzta a káposztával, krumpli a krumplival. Virágágyás külön, a kert gyönyörű gyeppel borított reprezentatív részében.
Csodálatos, rendezett kert volt. Munkával, növényi fegyelemmel, kitartással, néma türelemmel gondozva.
Kaotikus kuszaság
Szegény nagyapám biztos a fejét vakargatná, ha körbe tudnám vinni a kertemben. A növények kusza összevisszaságban vannak, túl közel egymáshoz (megfojtják egymást!), széles ágyásokban (hogy férsz hozzá a közepéhez?), fátyolfólia alatt (az mi? és minek?) és még ráadásul teljesen szét is van szórva a kert különböző szegleteiben ugyanaz a típusú növény (hogy találod meg, amit keresel?). Még az ágyások se rendesen, azonos távolságra vannak egymástól, hanem a telek emelkedését követik, teraszosan.
Ráadásul számtalan helyen hagyom felmagzani a zöldséget, sőt néha még a gazt is hagyom virágozni, hogy bőven legyen eleség mindenféle nektár- és virágporkedvelő rovarnak. Még a darazsakat sem irtom ki a fészerből.
És nagyapám biztosan valami olyasmit kérdezne: de hát ebben a káoszban egyáltalán hogy tudsz kapálni?
Kicsit szoronganék, hogy is mondjam meg neki, anélkül, hogy megbántanám azzal, hogy feleslegesnek állítom be évtizedek fáradságát és izzadságát. Hogy én sehogy. Nem kapálok. Nem ások évente. Kizárólag akkor vetek be ásót, rotokapát, ha egy jó kis ősgyepes területet vonok be újonnan a termesztésbe, és akkor se mindig, csak ha össze kell csapni a dolgokat, mert hirtelen ötleteim támadtak.
Mégis így néz ki a föld. Porhanyós, élettel teli. Mint a mesében.
Pedig eredetileg kemény agyag. Ha egy eső után gombócot gyúrok belőle, el tudom hajítani a kutyának. Jó messzire.
Dóra Melinda Tünde: Kertkaland
Central Könyvek, 2015.
