Egy éve mondtad el, hogy vége lett a rémálmodnak…
Az a helyzet, hogy rémálomba torkollott mindez. Nyilván nem úgy kezdődött, mert ha rémálomként élem meg a legelején, valószínűleg nem szokom rá ennyire drogokra. Később lett rémálom.
Valóban véget ért? Hogy vagy?
Mit mondhatnék… nehezen vagyok. Az utóbbi időben abbahagytam a gyógyszerek szedését, amiket még a pszichiátrián írtak fel. Mondta is a kezelőorvosom, hogy ebből gond lehet, mert azt nagyon meg lehet sínyleni, ha az ember nem szedi a Xanaxot, a Frontint, Leponexet. Én abbahagytam a szedésüket, mert végül anyukámék eldugták előlem. Egyszerűen annyira bamba voltam, hogy nem tudtam semmit sem csinálni. Elfolyt a beszédem, nem tudtak velem kommunikálni, csak bambultam egész nap. Viszont valamilyen segítségre mindenképpen szükségem van, ezért elmentem pszichológushoz. Három-négy alkalom után arra is rájöttünk, hogy olyan fajta kémiai folyamatok alakultak át az agyamban, amiken sajnos egy egyszerű beszélgetés nem képes segíteni, ezért a negyedik találkozás után a pszichológusom úgy döntött, hogy nem antidepresszánst és nem is szorongásoldót fog nekem felírni, hanem egy olyan gyógyszert, amit hiperaktív és figyelemzavaros gyerekeknek írnak fel. Olyanoknak, akik nem tudnak egyszerre egy dologra koncentrálni. A figyelemközpontot indítja be ez a gyógyszer. Elmentem egy gyerekpszichiáterhez, elmondtam, hogy mi van, adott ebből a gyógyszerből, és működött. Nem azt mondom, hogy jobban lettem tőle – ez pár napja van –, de jobban tudok egy dologra koncentrálni, nem kalandozik el a figyelmem. Hogyha most össze kell rakni estére egy koncertsorrendet, akkor azt tudom csinálni egy órán keresztül. Nem csinál csodát, viszont ad egy kezdőlökést, és utána én döntöm el azt, hogy a depresszív gondolatokra fogok koncentrálni, vagy erőt veszek magamon és arra figyelek, hogy egy dalt összerakjak. Pörgetek a fejemben egy dallamot, arra próbálok szöveget írni. Megpróbálom szöveggel kitölteni a melódiát.
Az, hogy te felvállalod a betegségedet, a mentális problémáid…
…én lelki betegségnek szoktam nevezni. Mindig mondják, hogy a depresszió legalább olyan súlyos tud lenni, mint egy fizikai betegség. Egészen addig mondogattam ezt, amíg egyszer telefonálás és járkálás közben be nem ütöttem a kislábujjamat. Iszonyatosan fájt és akkor rájöttem, hogy azért a lelki betegség az még istenes.
Oké, akkor lelki betegség. Ez már egy fogalom, amire lehet hivatkozni. A kérdés tehát, hogy tudatosan vállalod fel, vagy csak van egy kapu, amelyet nem tudsz zárva tartani? Szívesen beszélsz erről?
Nekem minden nagyjából az arcomra van írva. Nem voltam soha egy titkolózós, pókerarcú ember. Valahogy az életem azt mutatja, hogy nekem feladatom itt, hogy felvállaljam ezt a dolgot. Hogy az emberek ne féljenek, ne fojtsák magukba, ha esetleg depressziósak, vagy akármilyen lelki nyavalyájuk van, hanem igenis találkozzanak olyanokkal, akik egyrészt segíteni tudnak nekik, másrészt azokkal is, akik szintén hasonló cipőben járnak. Mindennél megnyugtatóbb érzés tud lenni, ha az ember hasonló lelki állapotú sorstársakkal találkozik. Nehéz a depressziót elviselni. Nem véletlenül mentem a végén már orvoshoz, mert gyakorlatilag már nyüszítettem, annyira rossz, kínzó gondolatok jöttek elő. Régi, elhibázott évek, eltékozolt pénz, idő, rossz döntések, olyan emberek, akikkel nem kellett volna barátkoznom. Ezek felbukkantak az agyamban, és mivel nem tudtam elterelni a figyelmemet, volt olyan is, hogy órákig kínoztak. Ezért volt az, hogy elmentem pszichológushoz, utána pedig a pszichiáterhez, mert olyan mélyre kerültem lelkileg, hogy szükségem volt valami kezdőlökésre. Ezt a gyógyszer tudja megadni.
Egy évvel ezelőtt azt mondtad egy interjúban, hogy úgy tekintesz magadra, mint akinek az a feladata, hogy lemenjen a mélybe és ott bányásszon a gondolatok között helyettünk. Hogy nekünk már ne kelljen „mélyre” mennünk.
Igen. Egyszerűen csak létezem, így, dőlt betűkkel. Úgy értem ezt, hogy mindenki láthatja az életemet, hogy milyen életet élek. Valójában nem léteznek olyan dolgok, amiket el kéne titkolnom. Lehet, hogy durva módon éltem, meg voltak agresszív, ingerült periódusaim, de ezt én felvállalom. Ez van. Azt szeretném, hogy az emberek, akik hasonló problémákkal küzdenek, erőt meríthessenek ebből, és merjenek segítséget kérni. Merjék felvállalni magukat, megmutatni, hogy igen, segítségre van szükségük, mert esetleg depressziósok, vagy más lelki bajjal küzdenek. Mert ne adja az isten, de majd ha testi bajuk lesz, akkor majd megtudják, hogy a lelki probléma, az mennyire eltörpül amellett.
Ha már a fizikai és mentális dolgokat hasonlítjuk össze: azért ha eltöröd a lábad…
…vagy beütöd a kislábujjad
Másodszor hozod fel a kislábujjat… Nem értelek. Az nem olyan komoly. Azzal még képes vagy járni, csak iszonyatosan fájhat.
Mégis sokkal komolyabb, mint a legdurvább lelki betegség.
A kislábujj…
Igen, ezt akartam az előbb elmondani.
És vicceltél az előbb is, nem?
Nem. Ehhez tartom magam.
Álszerénység. Nagyon komoly dolognak tartom a lelki betegségeket.
Szerintem köze nincs ahhoz, mint amikor a test fáj.
Azért felteszem a kérdést: Ha NAGYON beütöd a kislábujjad, előfordulhat, hogy otthon kell feküdnöd. Látható jelei vannak annak, hogy beteg vagy, baleset ért. Mennyire egyértelmű, ha az ember lelke beteg, akkor is segítségre van szüksége?
Igen, azt mondták, hogy most egészséges fejem van, jobban nézek ki, mint amikor teljesen le voltam fogyva és be voltam drogozva. Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, de az biztos, hogy a depresszió az nem látszik meg az emberen, ezért van az, hogy valaki öngyilkos lesz és utána a házinéni mondja, hogy „de hát olyan rendes fiatalember volt, nem is gondolta volna róla az ember.”
Ez azért már keményebben hangzik, mint a törött kislábujj
Még akkor is… Az biztos, hogy ha hagyja a jó Isten, akkor nekem az utolsó mondatom is valami olyan lesz, aminek lesz egy humoros éle. A humor a legkomolyabb dolog, életeket ment.
Az előbb arról beszéltél, hogy szeretnél segíteni másoknak azzal, hogy bemutatod a te utadat. Neked volt, aki segített az elmúlt időszakban?
Amikor bevittek a pszichiátriára, azaz onnantól kezdve, hogy már hagytam, hogy segítsenek, anyukám felköltözött. Ő nagyon sokat segített. Az öcsémmel is elindult a kapcsolatunk, tehát beszélünk telefonon, néha találkozunk, nagymamámat is minden nap felhívom, már lassan másfél éve, holott előtte egyáltalán nem beszéltünk. És van néhány barátom is. Például a zenekar menedzsere, Pite. Vele nagyon szoros a kapcsolatom, legjobb barátok vagyunk 25 éve, ő is segített, ahogy tudott, de neki is megvolt a maga problémája. Meg úgy általánosságban a többiek is, a fiú, lány barátaim, mindannyiuknak megvannak a maga problémái, de azért vannak néhányan, akikről igenis tudom, hogy a szívükön viselik a sorsomat. Bármikor felhívhatom őket és segítenek. Leginkább egyébként lányok a barátaim.
Most elindul újra a Hiperkarma, egész nyáron koncertezni fogtok?
Igen, elmegyünk a fesztiválokra. Minden koncert előtt iszonyatosan izgulok. Jó érzés egyébként az adrenalin, az ágyékból jön és a gyomorig tart. Kellemes érzés, ami felpörgeti az embert. És azt mondják, hogy azért a lámpaláz kell egy jó koncerthez. Ilyen szempontból akkor jó nekem, mert lámpaláz az mindig van.
Ha jövőre itt találkozunk, lesz majd új Hiperkarma lemez?
Ha lesz, akkor nem új lemez lesz, csak dalok, dalonként feltéve a netre.
És veled mi lesz?
Továbbra is gitározni szeretnék, dalokat írni, a barátaimmal koncertezni.
Nem lesz baj, ha már nem jutsz a bányád legmélyére, a gondolataid legmélyebb gyöngyéig?
Most már szerintem eljutottam ebben az életemben a legmélyéig, ameddig eljuthat egy ember. A következő lépés az lett volna, hogy bekattanok, megőrülök vagy egyszerűen belehalok a dologba. Mindent megtettem, hogy ez megtörténjen, de nem sikerült belehalnom.
Melyik az a Hiperkarma dalszöveg, amit a legmélyebbről bányásztál elő?
A második lemezen az utolsó szám, a Vétó. Az jött a legmélyebbről, azt hiszem.
