Erzsébet nehéz szívvel indult el, hogy teljesítse küldetését. Olyan lehangolóak voltak a téli utcák, a feketére tiport hó, a villamosok örökös csilingelése, az elvágtató bérkocsik, amelyek fölverték a sarat, a piszkos lilás derengés a háztetők fölött, az emberek, ahogy behúzott nyakkal, fölhajtott gallérral siettek szemközt a hóeséssel, miközben a szél ferdén az arcukba fújta a piszkos hópelyheket. Otthon, gondolta, most minden fehér lehet, az ég tiszta sötétkék, a bencés templom nyitott ajtaján a fény kihullik a hóra, amelynek szeplőtelen síkját csak itt-ott töri meg egy-egy láb- vagy keréknyom. Amikor a Körút zajos világosságából betért a sötét mellékutcába, összerezzent, mert egy részeg jött vele szemközt tántorogva, pedig még alig múlt el négy óra. Náluk odahaza legfeljebb éjféltájban látni részeget az utcán, és többnyire olyankor is csak a külvárosban, a rossz hírű környéken, amerre rendes ember nappal sem szívesen jár. Nagy ívben kikerülte a részeget, és a házszámokat nézegette, melyik oldalon is lehet a 25-ös.
Közben olyan csüggedés fogta el, hogy legszívesebben visszafordult volna: egy csöppet sem bízott a küldetése sikerében. Ugyan miben reménykedik az apja, hogy azt képzeli, Emmát rá tudja beszélni, jöjjön haza, vagy legalábbis költözzék vissza Magda néniékhez? „Ti olyan jó barátnők voltatok valaha!” – Az apja ezzel érvelt, és ez igaz is volt, csakugyan nagyon közel álltak egymáshoz, mielőtt a Hírlapban az a cikk megjelent volna. Utána, egy darabig, Emma csöndes volt és magába forduló, aztán hirtelen nagyon megváltozott, élénk lett, valahogy furcsán, keményen csillogó, sokszor gúnyos és kíméletlen, lehámlott róla az a félénk, megható báj, amely benne, Erzsébetben régebben olyan mély, már-már anyai gyöngédséget ébresztett. A nők, a lányok csakúgy, mint az anyák, gyűlölni kezdték („…hiába, a Schlagetter-vére!” – hallotta Erzsébet nemegyszer a hátuk mögött a mérgezett suttogást), a férfiak meglepetten fölvillanó szemmel kapták fel a fejüket azokra az éles, kihívó visszavágásaira, amelyekkel udvarias mondataikra felelt, és mint a vadat orrontó vadászkutya eredtek a nyomába. Mondhatni, népszerű lett, csakhogy ebben a népszerűségben volt valami kellemetlen, valami gyanús és sötét árnyalat. Aztán Emma egyszer csak váratlanul visszahúzódott mindenkitől, hat ökörrel sem lehetett többé semmiféle társaságba elvonszolni. Ennek ő eleinte még örült is: azt hitte, végre túltette magát azon a Hírlap-histórián, megkomolyodott és megtalálta a lelki békéjét. De aztán észrevette, hogy a húga visszahúzódásában vád és keserűség van, vád mindenki ellen, még őellene is, az egész világ ellen. Akkor megpróbált beszélni vele, közelebb férkőzni hozzá, hogy kicsalogassa ebből az öngyilkos önsajnálatból, de Emma ridegen, foghegyről felelgetett neki. Nem, a vége felé már egyáltalán nem voltak jó barátnők, és Erzsébet nem is remélte, hogy a húga hallgatni fog rá. De nem volt más választása, legalább meg kellett próbálnia.
A házat, ahol Emma most lakott, éppolyan gyűlöletesnek találta, mint az egész környéket. Jobb napokat látott, hámló vakolatú épület volt, a kapualj sötét, a meredeken kanyargó lépcsősor bűzös és szemetes. Amikor fölért a harmadikra és becsöngetett, sokáig nem történt semmi, és ő már-már azt hitte, hogy Emma talán nincs is otthon, hogy nem kapta meg a levelét. De amikor nyílt az ajtó, és meglátta az ajtórésben a húgát, újra elöntötte ugyanaz a forró, fájdalmas szeretet, amelyet valaha régen, kislány korában érzett iránta.
Már odakinn, a félhomályos folyosón álltában is látta, hogy Emma szánalmasan lefogyott, és hogy igen sápadt. Most nem az az élettől szikrázó, kihívó szépség volt, akinek a bálokban és zsúrokon látta annak idején, inkább mintha valami réges-régi, szenvedő fiatal szent lett volna, aki böjttel és imádsággal tölti a napjait és éjszakáit. A vállára borított, fekete, kötött kendő, amelyet fázósan összefogott a mellén, csak fokozta ezt a hatást.
Fotó: Facebook / Photo Page
– Lizzy! De jó, hogy itt vagy! – Rámosolygott, ugyanazzal a megható, sugárzó mosollyal, mint régen, mintha félénk és szomorú kisgyerek lenne, aki támasz nélkül tévelyeg a világban, de most végre eljött érte valaki, akit szeret, és akiben megbízik. És mégis: mintha lett volna ebben a mosolyban, meg a hangjában is, valami távoli és gépies, mintha álmában beszélne és mosolyogna. – Úgy megörültem a levelednek! De gyere hát beljebb! Csak félek, nem nagyon barátságos itt énnálam… Talán jobb lenne, ha nem vetnéd le a kabátodat…
A lakásban csakugyan hideg volt, ezt Erzsébet még így, kabátban is érezte. A szűk előszobából egy keskeny, huzatos átjárón keresztül nagy, sötét hallba jutottak, amelyből több ajtó is nyílt. A hallban mindenféle tárgyak hevertek kaotikus összevisszaságban. A helyiség közepén csíkos kanapé állt, amelyből több helyen is kilógott a lószőr, karfáján piszkos selyemharisnyák tekergőztek, akár egy fészekalja kígyó átlátszó, levedlett bőre. Egy asztalkán mosatlan tányérok, a rájuk száradt, hideg ételmaradék foltjaival, és borospoharak talpának egymást metsző körkörös nyomai a piszkos, fényezett fán. Egy szép, repedt porcelántálon pompás narancsok világítottak.
Emma hátrapillantott.
– A narancsokat nézed? Gittáéi, modellnek használja őket. Az egyik lakótársam, festőnő – mondta közömbös hangon. – Ez a holmi itt mind az övé: nehezen fér el a szobájában a képeitől.
Erzsébet elkapta a szemét a fodros bugyogóról és a harisnyákról, és tekintetét mereven lefelé irányította, miközben óvatosan kerülgette a padlón heverő, nyitott bőröndöket és kézitáskákat, könyveket, üres és félig teli üvegeket. A hall közepe táján megtorpant: úgy rémlett, valami sötétség iramlik el a cipője orránál, majd tűnik el a kanapé alatt. Emma kérdőn nézett rá, aztán a tekintetének irányát követve, ő is a padlóra pillantott.
– Svábbogarak – mondta az iménti közömbös hangon. („Már megint mintha álmában beszélne!” – gondolta Erzsébet.) – Van belőlük egy pár…
Elhaladtak egy kis teakonyha nyitott ajtaja előtt. Odabenn további mosatlan edények tornyosultak, és egy hórihorgas lány, furcsa, papi ornátusra emlékeztető, de meglehetősen piszkos ruhában kevergetett valamit a parányi tűzhelyen. Amikor meglátta őket, barátságos lóarca széles mosolyra húzódott, és szabad kezével vidáman odaintett nekik.
– Ő Gitta? –kérdezte súgva Erzsébet. De Emma a fejét rázta.
– Nem, ő Hedvig, művészettörténetet tanul.
– Hát hányan laktok itt tulajdonképpen? – Erzsébet, amint kimondta, már meg is bánta. Úgy hangzott, mintha megbotránkozna rajta, hogy többen is laknak itt, mintha pálcát törne a húga fölött. Pedig nem szabad elvadítanom, ismételgette magában, úgy kell tennem, mintha semmi kivetnivalót nem találnék abban, ahogyan él. De a húga, úgy tűnt, nem érzékelt semmit az ő megdöbbenéséből.
– Négyen – felelte, és egy pillanatig mintha utánagondolt volna, hogy jól számolt-e.– Igen, négyen. De ritkán vagyunk itthon egyszerre mind a négyen – tette hozzá gyorsan, mintha mégiscsak attól félne, hogy Erzsébet sokallani fogja a lakótársait. Erzsébet bólintott, mintha így már rendben is lenne a dolog.
– Persze, persze… No és ki a negyedik? – kérdezte mosolyogva, erőltetett élénkséggel. A mosoly kárba veszett, mert Emma nem nézett rá.
– Kornélia. Ő ilyenkor alszik, mert éjszaka fellépése volt. A Varietéban táncol – tette hozzá. Erzsébet az ajkába harapott: azt még ő is tudta, mi az a Varieté. Döbbent, kérdő pillantást vetett Emmára, de a húga arca ugyanolyan közömbös volt, mint az előbb, amikor a művésznövendékről beszélt. Áthaladtak egy újabb keskeny, sötét átjárón, aztán Emma belökött egy ajtót, és beléptek egy szobába – olyan szűk volt, mintha egy szekrénybe léptek volna. Egyik falát teljes egészében elfoglalta a keskeny vaságy, azonfelül nem is fért el benne más, csak egy szekrény, egy keskeny, tintafoltos íróasztal, és egyetlen szék. Az íróasztalon rozzant írógép. Volt még a szobában egy mosdóállvány és egy vaskályha, mellette fáskosár és szenesvödör, de mind a kettő üres. A falon gyanús, barnás foltok. Erzsébet pillantását követve Emma is a falra nézett.
– Ne félj, már nincs poloska! – mondta még mindig ugyanazon a közömbös, alvajáró hangon. – Az előző lakó idejében még voltak, de a tulajdonos kiirtatta őket, mielőtt beköltöztem. De ülj hát le! – Az íróasztalnál álló széket odahúzta az ágy mellé Erzsébetnek. Ő maga az ágyra ült, fölhúzta a lábát, fölemelte a kopott bársony ágytakaró egyik csücskét, és ráborította papucsos lábfejére.
– Mondanám, hogy vesd le a kabátod, de látod, itt nálam sincs sokkal melegebb, mint kinn a hallban.
Csakugyan: a szobában nyirkos, átható hideg volt. Erzsébet alig féllépésnyire ült a vaskályhától, de semmi meleget nem érzett. Mintha véletlenül tenné, kinyújtotta a kezét és óvatosan megtapintotta a kályha oldalát, de az óvatosság feleslegesnek bizonyult: a kályha teljesen hideg volt. Emma észrevette a mozdulatát.
– Egy kicsit könnyelműen bántam a tüzelővel a múlt hónapban… – mondta, és rekedten fölnevetett. – Igaz, nagy hidegek is voltak. De most már nemsokára tavasz lesz!
– Tavasz? – Erzsébet rábámult. – De Emma, hiszen még csak január van!
– Január vége… És február, az már majdnem tavasz! – felelte a húga, és makacsul összeszorította a száját. Ezt a csökönyös arcát Erzsébet jól ismerte gyerekkorából: ilyenkor, tudta, hiába is beszélne neki. De azért megpróbálta: előrehajolt, és a húga kezére tette a kezét. Még a kesztyűjén át is érezte a másik kéz jeges hidegét.
– Emma, az Isten szerelmére… Legalább egy kis pénzt fogadj el otthonról! Csak annyit, hogy tüzelőt vehess magadnak! Én nem tudom, min kaptatok össze Magda tántékkal… nem is akarom tudni… és elhiszem, hogy rosszulesett, hogy apuska is nekik adott igazat, de hát énrám csak nem haragszol? Emlékszel, amikor beteg voltam? Mindig beszöktél hozzám és felolvastál nekem! – hadart Erzsébet összevissza, mert Emma elutasító arca láttán úgy érezte, mintha a húga egyre messzebb sodródna tőle egy láthatatlan tengeren, és megpróbálta a szavait, mint valami horgonyt vagy vontatókötelet, utánavetni, hogy megállítsa, és ha lehet, visszahúzza a partra. – Miért nem engeded, hogy segítsek?
De Emma elhúzta a kezét.
– Köszönöm, de erre semmi szükség! – mondta hidegen.
– Van keresetem, és egészen jól kijövök belőle! Csak most megvettem részletre ezt az írógépet – intett fejével az íróasztal felé. – És elég magas a részlet. De májusban már lejár, és addig is…
– Addig is megfagysz! – tört ki Erzsébet. Hiába: nem bírta tovább kerülgetni a forró kását. – Az Isten szerelmére, Emma, miért csinálod ezt?
– Mit miért csinálok? – kérdezett vissza a húga csökönyösen, de aztán Erzsébet remegő szája és könnyes szeme láttán megenyhült kissé. – Na jól van, Lizzy, nem teszek úgy, mintha nem értenélek… de hát te is tudod, Magda néniékhez nem mehetek vissza. Vannak bizonyos ellentétek a… a felfogásunkban, mondjuk így, amelyek lehetetlenné teszik, hogy továbbra is elfogadjam a vendégszeretetüket – mondta szánalmas gőggel.
Erzsébet mereven nézte a keshedt ágyelőt.
– Én nem is azt mondom, hogy menj vissza hozzájuk – kezdte lassan, és közben lelki szemei előtt megjelent Magda tánt villája, benne a hatalmas kandalló, amely olyan jól kifűtötte azokat a tágas, magas szobákat, meg a cseléd, aki reggelente kihamuz és begyújt. – Megértem, hogy őhozzájuk nem akarsz visszamenni… én sem érzem valami jól magamat náluk – tette hozzá engesztelően. – De haza… miért nem jössz haza Sókra?
Emma alvajáró tekintettel nézett maga elé.
– Haza? – ismételte, mintha nem lenne egészen tisztában a szó jelentésével.
– Igen, haza! – Ettől, hogy a húga nem utasította el azonnal a hazatérés gondolatát, Erzsébet vérszemet kapott. Gyorsan folytatta, mintha minden azon múlna, sikerül-e befejeznie a mondandóját, mielőtt Emma közbevágna. – Ha azt képzeled, hogy apuska haragszik rád, hát tévedsz! Ő nem olyan merev ezekben a dolgokban… Tudod, ő jogászember, jogászfejjel gondolkodik: elismeri, hogy Moórnak… Frigyes bácsinak joga van hozzá, hogy bizonyos embereket kitiltson a házából, és ha te ezt nem fogadod el, és érintkezni akarsz ezekkel az emberekkel, hát… akkor nem lakhatsz náluk, ez világos. De apus, ő egyáltalán nem akar téged kalickába zárni! – mondta erőltetett nevetéssel, és újra a húga keze után nyúlt, de az félrehúzódott. – Annyi szabadságot adna neked, amennyi józanésszel elvárható!
Emma nem felelt. Megborzongott, és összébb húzta magán a fekete horgolt kendőt.
– Sókra? – ismételte, és hevesen megrázta a fejét. – Nem, azt semmiképpen! Az mindennél rosszabb lenne!
– De hát miért? – Erzsébet előrehajolt, kétségbeesetten fürkészte a húga arcát, vajon komolyan beszél-e. – Olyan rossz volt neked nálunk? Vagy… – Ezt nem lenne szabad, gondolta, de aztán mindjárt azt, hogy: Hát nem mindegy? Mit veszíthetek? – Vagy… van itt valaki, akihez annyira ragaszkodsz, hogy…?
Emma megrezzent, mintha megütötték volna. Elsápadt, aztán elvörösödött.
– Mit tudsz te erről? – vetette oda majdhogynem durván. Aztán jóval szelídebben: – Butaság, nem erről van szó. Nem mehetek vissza hozzátok, mert… jaj, Lizzy, hát neked tényleg fogalmad sincs róla, mit éltem én át nálatok abban az utolsó pár hónapban? Illetve már sokkal régebben – javította ki magát sietősen. – Azóta, hogy megtudtam… tudod már, mit?
– Hát erről van szó? – Erzsébet megbántottságába erős bosszúság vegyült. Micsoda csökönyösség, igen, micsoda morbid csökönyösség! Miért nem felejti el már végre az egészet? – Azt hiszem, soha egyikünk sem éreztette veled… – mondta mereven.
A húga váratlanul fölnevet.
– Nem, csakugyan nem… arra nagyon ügyeltetek.
– Egyáltalán nem ügyeltünk! – Erzsébetet fölháborítja a gondolat, hogy ők valamiféle tettetésben lennének vétkesek. – Nem volt rá semmi szükség, mert meg is feledkeztünk róla. És neked is ezt kellene tenned! Morbid… – ismétli a szót, mintha az valami varázsige lenne, amellyel egy csapásra sikerül meggyőznie a húgát. – Morbid dolog azon rágódni, amin nem tudsz változtatni… és aminek végül is semmi hatása nincs az életedre! – vágta ki indulatosan. A húga furcsán elmosolyodott:
– Úgy gondolod?
– Igenis, nincsen semmi hatása! – Maga is meglepődött magán: nem szokott ő ilyen indulatosan beszélni.
– Én is tudom, hogy vannak gonosz, primitív emberek, akik éreztetik veled… akik úgy viselkednek, mintha te tehetnél róla… de attól te még te vagy, és nem a… Schlagetter lánya! Mert aki rajtad akarja számon kérni az apád tetteit, az gonosz és ostoba! – kiáltotta magából kikelve.
– És jobban teszed, ha az ilyenekkel szóba se állsz, nem pedig fogod magad, és…
– Nem, Lizzy, nem érted! Nem velük van a baj, hanem velem. Amíg ott voltam köztetek, örökösen azt éreztem… – „Hogy én nem vagyok egészen valóságos… hogy én nem is létezem igazán…”, ezt szerette volna mondani, de nem mondta, mert előre látta, milyen döbbent, viszolygó tekintettel nézne rá a nővére: igen, úgy, mint egy őrültre. – Hogy én nem olyan vagyok, mint más! – mondta végül, bár tudta előre, hogy a nővére félre fogja érteni. És csakugyan:
– Mint más? – Erzsébet hevesen megrázta a fejét, mintha azt remélné, ettől a mozdulattól a fejében támadt zűrzavar valamilyen értelmes rendbe ugrik össze.
– Mint ki más? – kérdezte csodálkozva.
– Mint akárki más! – feleli Emma dacosan, és vállat vont. Igen, sejthette volna: a nővére nyilván nem ismeri azt az érzést, azt az irigységfélét, ami őt olyan gyakran elfogta otthon más emberek – Anna, Ida tánt, Elek bácsi, vagy akár a nagy, kövér, ökörszemű és véres kötényű hentes, vagy a goromba öreg viciné – láttán. Ezek az emberek mintha mind színültig teli lettek volna önmagukkal, és minden egyes szavuk és mozdulatuk lényüknek ebből a tömör, átlátszatlan magjából sarjadt ki, olyan természetesen, ahogy egy növény nő ki a földből, míg ő, Emma, csak valami ködösen gomolygó ürességet érzett magában ennek a szilárd magnak a helyén, és ettől minden, amit mondott vagy tett, hamis volt, egy nem létező lénynek az utánzása, azé a lényé, aki ő lenne, ha ő is olyan valóságos lenne, mint amazok.
A nővére értetlenül néz rá.
– De hát miért akarsz te olyan lenni, mint akárki más? Talán azt hiszed, mások annyival különbek nálad? Igaz, néha én is így érzem, hogy mindenki más jobb és különb, mint én! – mondta felragyogva, mert azt hitte, végre érti a húgát. – De, de, ne nevess, kérlek! Csak én tudom igazán, mennyi hibám és bűnöm van! És én is próbálok hasonlítani másokhoz, azokhoz, akik különbek nálam… kedvesnővér Ernához, meg azokhoz a jó és bátor asszonyokhoz, akikről a könyvekben olvas az ember… azokhoz, akik mindenüket odaadják a szegényeknek vagy föláldozzák magukat a hazáért… vagy a mártírnőkre, akik a gonosz császárok előtt is megvallották a hitüket! De hát ez nehéz, nagyon nehéz! Néha belegondolok, hogy vajon tudnék-e én is olyan bátor és erős lenni, mint azok a mártírasszonyok, ha engem fenyegetnének kerékbe töréssel vagy csipkednének tüzes fogókkal… hát nem, attól félek, hogy nem tudnék! – A húgára néz, és szomorú csodálkozással látja, hogy az fanyarul mosolyog. – Te ezen nevetsz? Persze, igazad van… hogy is juthatott eszembe, hogy ezekhez a szent nőkhöz hasonlítsam magam – mondta szomorúan. Emma gyorsan megsimogatta a kezét, mert hát dehogyis akarta megbántani.
– Nem, dehogyis… csak azon nevettem, hogy túlbecsülsz. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy a hősökhöz vagy a szentekhez próbáljak hasonlítani, beérném vele, ha olyan lennék, mint a többi lányok, mint Huszár Lujzika vagy a Glück lány. Szóval olyan… – Normális? Rendes? Átlagos? – keresgélte magában a szót, de nem találta. – Amilyennek lenni kell – mondja végül sután és önmagával elégedetlenül. – Hogy ne nézzenek rám olyan furcsán…
Lizzy előre hajol, és most ő simította a kezét Emma kezére.
– Ugyan, mit törődsz vele, hogy hogyan néznek rád? – tör ki szenvedélyesen. – Énrám is furcsán néztek sokszor… még a zárdában is, de hát mit számít az? Arra kell törekednünk, hogy Isten legyen elégedett velünk! Vagy te már… Őbenne sem hiszel? – kérdi döbbent komolysággal, megrémülve az agyán átvillámló gyanútól.
Emma kelletlenül elhúzza a száját. Most mit feleljen erre? Mert vannak pillanatok, leginkább ősszel alkonyattájt, amikor minden valami megmagyarázhatatlan jelentőséggel ragyog fel, még a legcsúfabb, legkopottabb házak és a satnya városi fák is mintha valamilyen fontos és boldogító hírt szeretnének közölni, és ilyenkor egészen biztos benne, hogy létezik valamilyen Erő vagy Értelem, amelynek a látható dolgok csak hírnökei vagy jelképei. Máskor viszont, többnyire nyáron, erős nappali fényben, amikor a házak és a fák, de még az emberek is mintha összezsugorodnának, és minden ránc, repedés, fonnyadt levél vagy szemölcs élesen kirajzolódik, ilyenkor teljes bizonyossággal érzi, hogy minden dolog csak az, ami, és a látvány mögött nincsen semmi.
– Nem tudom – feleli végül a nővére kérdésére, és gyámoltalan ingerültséggel vállat von.
Egy darabig hallgatnak.
– És mi újság otthon? – kérdi végül Emma, csak hogy véget vessen a csöndnek. Egy pillanatig habozik, mielőtt kimondaná az „otthon” szót, mert attól fél, Erzsébetben megalapozatlan reményeket ébreszt vele. De a nővére láthatólag nem tulajdonít jelentőséget neki, hogy nem egyszerűen „Sók”-ot mondott.
– Megvagyunk – feleli, mintha egy távoli ismerős udvarias érdeklődésére felelne, aztán hirtelen felcsapó indulattal: – Jánoska kinn van a fronton! – mondja könnyes szemmel, és a zsebkendőjét keresgéli a táskájában.
Emma félrekapja a fejét, mintha ütés érte volna. Tudja, hogy Erzsébet mennyire szereti ezt az unokatestvérét, akinek csöndes, visszahúzódó természetét rokonnak érzi a magáéval. Azt is tudta, hogy ő, Emma, tetszik ennek a Huszár fiúnak, és hogy Erzsébet egy ideig titokban azt remélte, összejönnek egymással. Ő viszont soha nem tudott egészen fölengedni iránta. Nem tetszett neki a külseje, a görnyedt tartása és hogy már fiatalon, a húszas éveiben kopaszodik (ámbár nagy, barna szeme voltaképpen szép volt), ráadásul úgy érezte, a csöndessége mögött lelkesedésre képtelen, hidegen bíráló józanság rejtőzik.
– Te miért nem táncolsz, Jánoska? – kérdezte tőle egyszer egy házi bálon, amikor egy vad csárdás után kihevülten leroskadt mellé egy üres székre. Miközben táncolt, egyfolytában ott érezte magán gunyoros, egyszersmind fájdalmas pillantását. A férfi talán komisz, kacér kötekedésnek vélhette a kérdést, mert elfordult, és vállat vont.
– Belőlem hiányzik a tánchoz szükséges önfeledtség – felelte szárazon, és Emmának könnyes lett a szeme a dühös fájdalomtól, mert az előbb még csakugyan önfeledt volt pár percig, de most ettől a hangtól és ettől a bíráló tekintettől fékevesztetten ugrándozó bacchánsnőnek érezte magát.
– No és kaptatok már hírt róla? – kérdezi most Erzsébettől bűntudatosan hebegve, és megpróbál buzgó érdeklődést színlelni. Erzsébet kiérezhette a hangjából az őszintétlenséget, mert nagyon csöndesen csak annyit felel, hogy igen, nemrégiben kaptak tőle egy tábori lapot.
Aztán Erzsébet fölsóhajt, végigsimít a szoknyáján és feláll.
– Hát akkor én megyek is – mondja. Emma kikíséri: még egyszer áthaladnak a svábbogarak, narancsok és szakadt harisnyák között. Az ajtóban egy pillanatig némán nézi egymást a két nő: az, amelyik jobb, és az, amelyik valóságosabb szeretne lenni, aztán ügyetlenül megölelik egymást.
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
Magvető, 2014
