A vízszintes csíkokat bámulta az ágyneműn, ahogy ütemesen mozognak föl és le. Föl. Le. Föl… Bántotta a tenyerét az anyag. Behunyta a szemét, elképzelte, ahogy az ezerszer mosott szövet rostjai minden lökésnél újra és újra felhorzsolják a bőrét. A bolyhos szálak egyesével dörzsölték be magukat a könyök véknyába. Egy mozdulat, egy újabb felszíni hámsérülés. Amúgy is érzékeny a bőre. Amióta a gyerekek megszülettek, küzd a nyavalyájával. Ha stresszel, menetrendszerűen megjelenik a bokáján és a könyökén a folt. Ég és aztán lehámlik. Mintha a teste így dolgozná ki magából minden keserűségét.
Ott fájt neki a legjobban a szeretkezés, ahol a szárkapocscsontja vége az ágyba fúródott, amikor a férje lökött rajta egyet. Meg volt róla győződve, hogy Tomi igazán csak hátulról szereti. Hiszen minden alkalommal addig ügyeskedik, amíg a végén fölé kerül. Mint minden pasi, biztos ő is úgy érzi magát leginkább férfinak. Főleg akkor, amikor mindkét tenyerével megmarkolja a seggét. Most is fogja, holnap biztosan megint kék foltokkal lesznek tele a farpofái.
Vajon itt van már az ideje, hogy elélvezzen? Nem túl korai? Lopva az órájára nézett. Tizenegy perce tart. Már tizenegy perce, talán nincs olyan messze a vége… Bezzeg Coelhónál tizenegy percbe az egész dugás belefért. Plusz a vetkőzés meg az aktus előtti gyöngédség. Igaz, annak a regénynek a főhőse nagyüzemben űzte az ipart. Nekik viszont jó, ha heti egyszer belefér. Úgy tíz éve még óriási elánnal falta Coelho könyveit, és idézgette a barátnőinek, ma viszont már ciki a jó öreg. Hogy nézne már ki, ha pszichológusdiplomával, két gyerekkel, férjjel, saját vállalkozásának vezetői székében még mindig őt olvasná. Jó, jó, hát nem praktizál, sosem praktizált, inkább elment egy reklámügynökséghez, mert pénzt akart keresni, de akkor is, Feldmár és Csernus a minimum. Facebookon is csak a plebsz osztogatja Coelhót meg a hasonlókat. Megéljük a pillanatot. Hiszünk abban, hogy ha nagyon akarjuk, teljesül. Bármi is legyen az. Kiszínezzük a mosolyt az arcunkon. Vagy mi. Szeretjük önmagunkat, de legalábbis törekszünk rá.
– Aú! – jajdult föl hangosan.
– Fáj? – kérdezte Tomi, de Helga számára egyáltalán nem tűnt úgy, mintha aggódott volna. Esküdni merne, hogy inkább halvány reménykedést hallott ki férje hangjából. De minimum büszkeség, hogy akkorát lökött az asszonyon, hogy az feljajdult. Persze, tudja ő, hogy Tomi nem akar neki fájdalmat okozni. Tomi jó ember, sosem bántaná. Helga egyébként is meg volt győződve róla, hogy a férfiak szex közben nem a fájdalmat magát szeretik, hanem azt az ellentmondásos, pillanatig tartó élvezetet, amit a nő érez, amikor fájdalmat okoznak neki.
– Igen, fáj. Egy picit, tudod, mindig mondom, hogy… szóval, óvatosabban, kérlek – Helga nagyon igyekezett, hogy ne látszódjék rajta, pontosan tudja, miért keménykedik vele a férje az ágyban. Kéjesre igazította a hangját, úgy súgta, hogy „kérlek”.
Tomit idegesítette, amikor a felesége analizálta. „Jegyezd már meg, hogy nem vagyok a páciensed” – szokott visszaszólni, és egyáltalán nem érdekelte, hogy Helga tulajdonképpen sosem dolgozott pszichológusként, mert mire megkapta a diplomáját, rájött, hogy a lélekgyógyászatnál mozgalmasabb munkát képzel el magának. De a férfi állította, hogy ha valaki egyszer elszegődik a pszichológia tanszékre, és lehúz négy-öt évet az Izabella utcában, az soha többé nem lesz olyan ember, mint azelőtt volt. És ami még fontosabb, soha többé nem néz olyan szemmel a többi emberre, mint azelőtt. Mondjuk, van valami igazság Tomi teóriájában, gondolta Helga, amikor nagy elánnal elemezni kezdte az épp jelenlévő barát, barátnő, ismerős, kolléga, családtag akut problémáinak gyökereit és a cselekedetei mögött rejlő motivációt. Ez lett a hobbija, analizálta a lelkeket. Mindig másokét.
Fotó: wikimedia
De ha most Tomi kiborul a hangnemen, itt térdelhet kutyapózban egész éjjel, gondolta, és gyorsan eleresztett egy félmosolyt a bal válla fölött, félkézzel előrehúzta karamellszínű haját a hátáról, a hullámos zuhatag alól kivillant a nyaka és a lapockája. Tomi régen mindig dicsérte mélybarna szemét, sűrű szempilláit. A kezdetektől tudta, hogy egyetlen pillantásával is képes hatni a férfira, ezért csábosan hátrahunyorított. Tomi visszamosolygott rá, de nem esett ki a ritmusból. Aztán újra befelé figyelt, és a közelgő csúcspontra koncentrált. Helga tekintete még elidőzött rajta kicsit. Majdnem kilencven kiló, mégsem tűnik nagydarabnak. Még kivehetőek a karja izmai, amikbe évekkel ezelőtt annyira szeretett beleharapni. Pedig gyúrni rég nem jár. Meglátszik rajta. Ha a karján nem is, a hasán mindenképp. Negyvenkét éves, csak két évvel idősebb nála. Az a minimum, hogy legyen neki is valamennyi hája, ha máshol nem, hát hastájékon. Minden mozdulatnál megremeg a laza kötőszövet.
Szomjas Helga két kezén meg tudta számolni, hogy életében hányszor volt orgazmusa. Legalábbis férfival. Pedig saját magát könnyen kielégítette, tízéves korában szinte véletlenül jött rá, mit kell tennie. Idővel kedvenc időtöltésévé vált. Maszturbált, amikor csak tehette, bánatában, örömében, unalmában, azzal nyugtatta magát, ha ideges volt. Ha otthon a szülei között feszültséget érzett, bezárta a szobája ajtaját, és addig játszott magával, amíg az ajtón túli hangok zümmögő masszává nem olvadtak a fejében. Egy időben még az iskolában is rendszeresen magához nyúlt az unalmasabb órákon. Gyorsan és észrevétlenül dolgozott, egy idő után már a kezére sem volt szüksége hozzá. Elég volt szorosan összekulcsolni a combját, a megfelelő szögben elfordítani a csípőjét és használni az izmait. Senki nem vett észre semmit. Csak egyetlenegyszer bukott le, amikor a padtársa, egy csontos arcú, vastagszájú fiú a vártnál hamarabb végzett a maradékos osztással. „Hát te meg mégis mit csinálsz? Normális vagy?” – kérdezte suttogva a csendben gyöngyöző homlokú Helgától. A kislány villámgyorsan rendezte vonásait, és egy vállrándítással elintézte az értetlenkedő fiút. „Közöd?” De az incidens felkavarta, szégyellte magát, úgyhogy az iskolában nem csinálta többé.
Tomi tolt rajta egy határozottat, egészen ütközésig csúszott belé. Helga újra felszisszent. Ez, az! – lihegett hátulról a férfi a fülébe. Azt hiszi, a gyönyörtől sziszeg. De hát, neki azt kell hinnie. A férfiak világában ez a jóleső valóság, gondolta Helga. Tominak sem szükséges látnia, hogy már évek óta mennyire kiszámítható forgatókönyvet követnek az ágyban. Helga előre képes lekottázni az egészet. Miután a gyerekek elaludtak, ők meg beleuntak a netbe vagy a tévénézésbe, Tomi elindul zuhanyozni, és jelentőségteljesen, szavak nélkül Helgára néz. Helga bólint, de a szemét nem emeli fel a laptopjáról. „Ha végzel, megyek én is”, mondja, és ezzel el is van intézve a dolog hivatalos része. Mire Helga kijön a fürdőszobából, Tomi meztelenül fekszik az ágyon, kezében az érintőképernyős kütyüjével. Frissen krémezett felesége látványára elmosolyodik. Lekapcsolja a tabletet, és óvatosan leteszi maga mellé az éjjeliszekrényre. Gusztálja Helgát, aki hosszú ideje már csak ilyenkor érzi, hogy hatással van rá. De a pillantásában megvillanó bókra Helga fejében hamar ráborul a rutin szürkéje. Mert persze hangosan ki nem mondaná, hogy még mindig, ennyi év után is tetszik neki. Szereti a könnyen markolható, ismerős combjait, a kerek csípőjét és a gyerekszülés után rajta maradt puha haspárnát. Magára húzza, és élvezettel fúrja be a fejét a mellei közé. Nem bíbelődnek a vetkőztetéssel, mindketten készen várják a másikat. Nem szólnak egy szót sem, úgy mozognak, mint az olajozott fogaskerekek. Minden hajlatba jut egy szeglet, nincs kihasználatlan tér. Évtizedes biztonsággal feszülnek egymásnak. Helga csak egy-egy pillanatra engedi el magát tejesen, az aktus túlnyomó részében tudatos minden mozdulata. Felül kezd, azt még élvezi. A körülményekhez képest. Szereti diktálni az ütemet, a mélységet, meghatározni az aktus hangulatát. Tudja, hogy nincs sok ideje, így aztán kihasználja minden másodpercét annak az állapotnak, hogy éppen úgy borul rá Tomira, ahogy az neki jó. Aztán letelik a négy perc, Tomi határozottan megfogja a derekát, és fordít a feleségén száznyolcvan fokot. Mindig négy, legfeljebb öt perc alatt jutnak el a misszionárius pózig. Helga nem is próbál ellenkezni, minek. Meg aztán, ő is pont ugyanannyira a közös megszokások rabja, mint a férje. Fölveszi a hanyatt fekve terpesztés közben plafonba bámulás kényelmes pózát, és ellazítja az izmait. Neki ezzel a menettel már nem nagyon lesz több dolga. További három perc múlva a férfi négykézlábra gurítja, ahol előbb-utóbb mindketten elélveznek. Legalábbis Tomi így tudja.
Helga idővel tökélyre fejlesztette a színlelést. Sosem hibázott. A végsőkig tartotta magát ahhoz, amit a megboldogult nagyanyjától tanult. „Egy férfinak meg kell adni, ami neki jár. Az első és legfontosabb a hit önmaga erejében és hatásában. Hadd gondolja, hogy fantasztikus az ágyban. Meglátod, sokkal könnyebb dolgod lesz vele, ha azt hiszi, hogy mindig képes kielégíteni.” Róza néni ötvenkilenc évig volt ugyanannak az embernek, Helga nagyapjának a felesége. István bácsival legendás boldogságuk a szüzességük közös elvesztésétől néhány évvel ezelőtti, majdnem közös halálukig tartott. Róza nyolc hónapig bírta István nélkül, aztán követte őt. Még a halála is tökéletesen illeszkedett a kettejük példamutatóan boldog közös életébe. István végzetes agyvérzése után Róza úgy döntött, nem fecsérel több energiát az életre. Szép lassan elvesztette kapcsolatát a külvilággal, a végére már minden nőt Zsuzsinak, minden férfit Zoltánnak szólított, és pelenkázni kellett. Aztán egy langyos májusi délután elaludt, a szomszéd Ágika, aki takarítani és főzni járt hozzá, másnap délben találta meg. Egyik kezében a rózsafüzérét tartotta, a másikban a fotót, ami az aranylakodalmukon készült Balatonfüreden. István hófehér haját fújta a szél, és az egész család nevetett. Noha Rózának István volt az egyetlen az életében, Helga mindig úgy érezte, hogy többet tud férfiakról, mint bárki más a világon. Imádnivalóan lényegre törő volt minden mondata, amit az unokájának a kapcsolatokról tanított. „Egy férfinak meg kell adni, ami neki jár, és akkor nagy gondod nem lehet vele.” Ötvenkilenc év. A számok magukért beszéltek. Helga tehát ehhez tartotta magát. Vett egy nagy levegőt, kinyitotta a száját, fojtottan nyögött, és kifújta. Tominak feszítette a fenekét, és homorította a hátát, amennyire csak tudta. Nem törődött az IKEA-ágynemű vásznának durvaságával. Felszegte a fejét, és kinyitotta a szemét. Itt az idő. Sótájm.
D. Tóth Krisztina: Húszezer éjszaka
Bookline Könyvek
