A Szeged környéki Átokházán a futóhomok futott, vagy inkább röpült. A föltámadt szél hol lassabban, hol gyorsabban pörgette a levegőben, vihar idején a szemcsék milliárdjainak süvítő hangja közepette elhomályosult a Nap.
Ezen az éjszakán azonban ritka nagy csönd volt, Bőrös Imréné meghallotta az istálló felől jövő zajokat.
A szobába beszűrődő holdfényben még undorítóbbnak látta a mellette hortyogó férje arcát, mint nappal.
Jó erősen megtaszította az oldalát, de Bőrös egyszerűen csak átfordult a másik felére.
Tovább lökdöste, addig, míg az ki nem nyitotta a szemét. Zavaros tekintete nem sok jót ígért Bőrösné számára.
– Kitaposom a beledet, ha még egyszer fölkeltesz! – mondta.
– Valaki járkál az istállóban – közölte Bőrösné mint tényt.
Egy félig alvónak nem létezik istálló.
– Nézd meg! – erősködött az asszony.
Makacssága szokatlan volt, ettől Bőrös fölébredt, de csak annyit mondott, hogy:
– A lovak meg a tehenek.
– Mi van, ha lopják őket?
Bőrös fülelt, ő is meghallotta a neszeket, melyek nem származhattak állattól.
Magára húzta a rojtos gatyáját, belebújt a csizmájába. Miközben vállára kanyarintotta a lajbiját, kifakadt. Nemcsak hogy nem kellett volna elvennie feleségül Bőrösnét, hanem még azt a magtárat is föl kellett volna inkább gyújtania, amelyben egy bálon először táncoltak.
A hangos beszédre a szobában alvó két kislány közül az egyik, Terike nyöszörögni kezdett.
Az apa odaugrott hozzá, két marékra fogta a kis csipkés hálóingét, kirántotta a még félig alvó gyereket a dunyha alól, és megrázta.
– Elhallgass, te nyavalyás!
A két lány, habár nem voltak ikrek, mindent egyszerre csináltak, úgyhogy a kisebbik, az Erzsi is fölriadt, és sírva fakadt.
Bőrös visszalökte az ágyra az idősebb lányát, kikapta a takaró alól fiatalabbat.
– Agyoncsaplak!
Úgy megrázta, hogy Erzsikében bennrekedt a szusz, mire a másik is elhallgatott.
Elengedte, hogy a szájába vehesse a kihunyt pipáját, ami nélkül nem akart kimenni.
Abban a pillanatban, amikor Bőrös kilépett a holdfényes éjszakába, Bőrösné kipattant a dunyha alól, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, meg akart győződni arról, hogy az ura, kezében a lóbálózó petróleumlámpával, tényleg az istálló felé botladozik-e.
Miután erről meggyőződött, fölöltöztette a két félálomban lévő gyereket meg magát.
Az istállóban a két ló nyihogott, rángatta a kötőféket. A tehén is nyugtalanul el-elbőgte magát, de Bőrös semmi mást nem észlelt.
Magasra emelte a lámpást, körbefordult vele, végül fölakasztotta egy falba vert szögre.
Illusztráció. Fotó: MTI/Beliczay László
A fiát, Imit gyanította az egész mögött, aki hétvégeken, mulatozás után nem mert bejönni a házba, az istállóban töltötte az éjszakát. Eszébe jutott, hogy nincs is hétvége. Akkor meg hol van?
– Gyere elő, te, átkozott, mert ha én lelek rád, megnyúzlak!
A sötét sarokból előrontott két férfi, akiket ismert. Császár és Bende volt a nevük. Gyanús alakoknak tartotta őket, Bende például eltulajdonította a hadseregtől a puskája szuronyát, miután a háború végén leszerelt. Ha valakire megharagudott, azt villogtatta. 165 olasz belét kiontotta vele Doberdónál, ezzel dicsekedett. Mindig ugyanazt a számot mondta, 165.
Most nem vette elő a szuronyt, csak hátracsavarták a karját. A szájából földre esett a pipa.
Leteperték. Imi meg nem volt sehol.
– Rablók! Tolvajok!… Imi!… Segítség!
Ezek a szavak jutottak hirtelen eszébe.
Nem számított gyöngének a gazdák között, de az olaszokon edzett Bende meg Császár, aki rendszeresen elhullott lovak húsát zabálta, erősebb volt. Ketten egy ellen.
Lenyomták az istálló földjére, és ott tartották, hiába kapálózott.
Aztán még a kapálózást is abbahagyta a megrökönyödéstől. A háttérből Pipás Pista keveredett elő, égő lámpással a kezében. Nem látta az arcát, de a széles karimájú kalapját nem lehetett összetéveszteni senkiével.
Bőrös nem adta föl, sőt Pipás láttára, aki mégiscsak egy nő volt, erőteljesebben hányta-vetette magát. Egy pillanatra a falhoz támasztott vasvillára esett a vágyakozó tekintete.
– Vasvillával ontom ki a beleteket!… Imi!.. Ne félj! Ketten elbánunk velük! Gyere elő!
A fia helyett Pipás jött közel, fölé hajolt, a szemébe nézett megvetően.
– Nyughasson, Bőrös uram!
Imre is előlépett, kötéllel a kezében, melynek a végére hurkot készítettek.
A hason fekvő gazda döbbenten forgatta a fejét, meresztgette a szemét.
– Te is a tolvajok közé álltál, fiam? Mit tesztek velem?
Szinte válaszként benyitott az istállóba Bőrösné és a két kislány. A gyerekek ádáz, egyszersmind sajnálkozó tekintettel néztek a földön fekvő apjukra.
– Terikém! Te nem lehetsz ezekkel?
Bőrös próbált az asszony érzelmeire hatni, ám Bőrösné úgy viselkedett, ahogy azt többször elképzelte már, vészterhesen elmosolyodott.
Bőrös a földről azt mondta, hogy ő csak húzta az igát, mint egy állat, miért csinálják ezt vele.
Leheletétől fölporzott az istálló talaja.
Pipást akképp kívánta józan észre téríteni, hogy emlékeztette, ő adja neki a munkát már egy éve.
– Épp ezért látta, amit velünk műveltél – válaszolta helyette Bőrösné.
Pipás, miközben átvette Imrétől a hurkos kötelet, szertartásos hangon, eltökélt fénnyel a szemében Bőrösnéhez címezte szavait.
– Akkor hát végrehajtsuk, amivel megbízott minket?
A néma csöndet beleegyezésnek tekintve, a hurkot gyakorlott mozdulattal a lefogott, védekezni képtelen férfi nyakába vetette. Jól megrántotta, s addig húzta, míg Bőrös el nem veszítette az eszméletét.
Mikor az apja szeme kigúvadt, Imre gyorsan befeküdt a lovak etetőjébe, s magára húzkodta a maradék szénát. Az állatok fölhorkanva és toporogva vették tudomásul.
Császár és Bende fölemelte a testet.
– Följebb! – parancsolta Pipás. – Rövid ez az istenverte kötél!
Nagyot köpött bosszúságában, majdnem eltalálta Bende sokat kiállt katonai bakancsát. Amaz, bár a lábbeli állapotán a köpés nem sokat változtatott volna, félrekapta a lábát, ettől Bőrös feje inkább lejjebb került, mintsem följebb.
– Azt mondtam, hogy följebb! – üvöltötte Pipás rekedt, préselt asszonyhangján.
Sikerült neki a kötél végét nagy nehezen mégis fölerősíteni az istálló gerendájára.
A fölakasztott Bőrös kettőt rángott, többet nem, bár még vártak egy harmadikra.
Nem sokáig, mivel sürgetett az idő.
Császár és Bende megint erősen tartotta a testet, hogy Pipás a kötelet eloldozhassa a gerendáról.
Mialatt emberei Bőröst kötéllel a nyakában átcipelték a ház tornáca végéről nyíló kamrába, Pista fölvette és zsebre vágta Bőrös pipáját. Figyelmes szemmel körbenézett, nem hagytak-e még valamilyen nyomot, majd ő is a kamrába sietett.
De előbb Bőrösné kezébe nyomta a gazda pipáját, meghagyva neki, hogy rakja oda, ahol a férje általában tartani szokta.
A kamrában is föllógatták Bőröst a gerendára.
A halott már nem akadékoskodott, végezték a dolgukat, mindegyikük tudta, mit kell tennie.
A szakajtót emelték a talpa alá, megtapostatták a kimúlt ember csizmájával, aztán odébb lökték, mintha a csizma tulajdonosa rúgta volna ki maga alól.
Fotó: Thinkstock
Kora reggel Pista szájában már füstölgött a híres pipája. Befogta a két lovat, a kocsival behajtott Szegedre, és a rendőrségen bejelentette az öngyilkosságot.
Visszaérve a Bőrös-tanyára, első útja a kamrába vezetett, ahol mindent rendben talált.
Kicsit elnézegette a fölakasztott Bőröst, majd kijövet magához parancsolta a lányokat. Leguggolt hozzájuk, hogy arca egyvonalban legyen az arcukkal, megmarkolta a vállukat, jó erősen, hogy fájjon.
– Ellenőriztem apátokat, nem ugrott-e le a kötélről. Szerencsére ott van, többet nem ver agyon benneteket!
Farkasszemet nézett velük fölváltva, ujjai szorítottak, mint a fogó.
– Eddig az apjuktól rettegtek, most meg magától. – mondta Bőrösné.
– Nincs más megoldás – válaszolta Pipás. – Tudhatja.
Kitaszigálta az istálló sarkából a guggoló, fülét befogó Imit is.
– Nem kell bujkálnod. Apád most már nem árthat senkinek. Jó szorosan megkötöttem.
Ezután a kút árnyékában kényelmesen elhelyezkedett, végre átadhatta magát kedvenc időtöltésének, a citerázásnak. Kivette a pipát a szájából, mert énekelt is.
Sokat arattam a nyáron,
Keveset háltam az ágyon,
Hol erdőben, hol mezőben,
Hol tarló közepében
Volt szállásom…
Le van a búza aratva,
Keresztbe is van már rakva,
Ahány szem van egy keresztbe,
Annyiszor jussak eszedbe…
Jajj, de nehéz ez a sarló,
Nem az én rózsámnak való,
Sebes a két kicsi keze,
Nem bír megölelni
Addig muzsikált és dalolt, míg meg nem érkeztek a rendőrség emberei. Valamint két csendőr.
Bagi Ede detektívfelügyelő Dr. Lovasi Pál hatósági orvosszakértővel egyenesen a kamrába ment. Elég hamar kijöttek. Bagi pattogva, a hatóság szigorával és felsőbbségtudatával kérdéseket valamint keresztkérdéseket tett föl Bőrösnének. Pipásról is tudni akarta, kicsoda, mi dolga a Bőrös tanyán, és vele is elmeséltette, mi történt.
Ezt követően a felügyelő és a doktor ismét benyomult a kamrába, de ezúttal hosszasan szemrevételezték a befőttel, savanyúsággal teli dunsztosüvegek, zsírosbödön, oldalszalonna és házilag főzött szappandarabok közt lógó Bőröst.
A doktor föl akart állni a szakajtóra, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nyakra szoruló kötelet, de Bagi Ede detektívfelügyelő megakadályozta ebben.
Előbb leguggolt a szakajtó mellé, figyelmesen vizsgálta a talpnyomokat, majd mutatóujjával megérintette a rajta összegyűlt finom port.
Morzsolgatta a hüvelykujja és a mutatóujja közt.
Hosszú percek teltek el, gondolkodott. Végül odatolta a szakajtót Lovasi doktornak, aki fölállt rá, vetett egy pillantást a nyak és a kötél találkozására, lelépett, s intett a szűk kamrában szorongó két csendőrnek, hogy szedjék le a testet.
Alig várta már, hogy szabad levegőre jusson.
Bagi felügyelő követte.
A feketébe öltözött Bőrösné a két kislánnyal kinn álldogált, ők nem fértek be a kamrába.
A detektívfelügyelő úgy nézett végig rajtuk, mintha sose látta volna őket.
Ebben a pillanatban erős koppanás hallatszott, amire Bagi rögtön odakapta a fejét.
Megpillantotta a disznóól oldalának köveket hajigáló Imrét.
– Családtag? – kérdezte a felügyelő Bőrösnét az ólban tartózkodó két koca éktelen visítása közepette.
– Hát persze, a fiam. Említettem a nagyságos úrnak.
Bagi figyelő tekintete és a kamasz zaklatott pillantása találkozott.
A felügyelő tétovázott, hogy föltegyen-e kérdéseket a fiúnak is, végül az úton várakozó a rendőrségi homokfutót választotta.
A csendőrök hátul lovagoltak, tisztes távolságban. Így is, mikor a kerekek alól fölporzott az átokházi homok, doktor Lovasi és Bagi egyszerre vette elő a zsebkendőjét.
Miután kifújta az orrát, a detektívfelügyelő tisztábban érezte a szagokat. Mintha sülthús illata terjengett volna a levegőben. Elővette a zsebóráját. Ebédre járt, a kitört nyakú paraszt látványa ellenére megéhezett.
*
Bende a puskatüskéjét a frissen sütött bárányborda felé közelítette. A lóhúsevő Császár rá akarta tűzni, de ő rákiáltott, hogy ne! A csontok közé bökött, jobban esett így a pecsenye.
Pipás ezidő szerinti hajléka jó messze állt a Bőrös-tanya épületétől. Ha valaha volt is ajtaja, ablaka, rég eltüzelték. A fal vastag faágakból készült, a sártapasztáson rések tátongtak, ki lehetett látni rajtuk.
Császár akkorát harapott, hogy nem tudta lenyelni.
– Hol a picsába’ van a Pipás? – méltatlankodott fuldokolva. – Mikor hozza már azt a bort?
Kinn megnyúzták Bőrösné bárányát, benn megsütötték. Bor is járt az akasztásért, előlegként. Készpénzt is kértek, Pipás alkudta ki, hogy mi mennyi legyen.
Kis hordóval a hóna alatt belépett Pista.
Császár azonnal kirántotta a dugót és a hordót a szájához szorította.
Pipás rárikoltott.
– Hé! A döghúsos pofádat elvegyed onnan!
Kancsóba, abból meg poharakba öntötte a bort.
Nem vesződtek koccintással. Rágtak, ittak.
Pipás papírpénzt vett elő, Császárnak is, Bendének adott belőle. Megszámolták, Császár kevesellte.
Megkérdezte, hogy mikor kapják a többit.
Pipás komoran, fenyegetően nézett maga elé.
– Elaprózza – mondta Császár.
Pipás közölte, hogy Bőrösné másnapra még egy hordó bort ígért, ráadásképp.
Bende vihogott.
– Nem szomjas ott már senki.
Csaplár Vilmos: Hitler lánya
Kalligram, 2009.
