Azt nem mondom, hogy rendben van, hogy egy 12 éves gyerek virtuális lefejezősdit játszik a PlayStationjén, de abban talán megegyezhetünk, hogy a szórakoztatóipar közönsége – kamaszok, felnőttek – szeretik az erőszakot. Nézni is, csinálni is. Így volt ez mindig, különbség legfeljebb abban volt, hogy hol vezették le az ősi ösztönt és kiket hibáztattunk, ha valódi vér folyt. A boldog, egyszerű nyolcvanas és kilencvenes években a Stallone- és Schwarzenegger-filmográfiára (a VHS-robbanás után pedig a Dolph Lundgren- és Michael Dudikoff-filmekre is) kentük, ha agresszív volt a gyerek, aztán, miután a kutatók, a média és a szülők is megegyeztek abban, hogy az akciófilmektől önmagában senkinek sem rohad szét az agya, jöttek a videojátékok. A hajtóvadászat az iskolai lövöldözések, késelések és a fiatalkori bűnözés valódi kiváltói után a kétezres évek elején kezdődött, a már említett szakértők, a média és a szülők pedig olyan kényelmes helyzetben voltak, hogy listát sem kellett összeírniuk, hiszen meg is volt a bűnös. Úgy hívták, Rockstar.
Halál a krisnásokra!
A Super Mario, a Sonic, sőt – vér ide vagy oda – még a Mortal Kombat is főleg gyerekeknek, kamaszoknak készült, ám az ezredfordulóra ezek a gyerekek elkezdtek felnőni, a játékoknak pedig követniük kellett őket. „Megjelent egy program, amelyben a játékos felszedhet egy prostituáltat, szexelhet vele, majd szétverheti a fejét egy baseballütővel és visszaveheti a pénzét, amiért felszedte” – nagyjából így szóltak a híradások a hallatlan sikerű, tehát még az esti hírműsorokba is eljutó Grand Theft Auto 3 nevű játékről 2001-ben. Igazságtalanul, hiszen sok minden másra is lehetőségünk volt (például kiirthattunk egy fél várost, vagy segíthettünk a főhősnek mászni felfelé a maffia ranglétráján), de tény, ha valaki prostituáltakat szeretett volna agyonverni, hát erre is lehetősége volt. Ha mondanunk kellene egy időpontot, amikor az ipar felnőtt, ez lenne az. Mindez két brit hülyegyerek miatt, akik menő zenészek akartak lenni, de nem jött össze nekik.
Sam és Dan Houser a kilencvenes évek közepén, a közepesen ismert DMA Design stúdióval közösen talált ki egy napjaink egy nagyvárosában játszódó, felülnézetes autós játékot Race & Chase címmel. A tervek szerint a fiktív, de realisztikus városban szabadon kóricálhattunk és versenyezhettünk volna. A fejlesztés során, miközben a kóddal kísérleteztek, egyszer kikapcsolták a városi autókat és járókelőket irányító mintákat, így azok véletlenszerűen, össze-vissza kezdtek száguldozni és rohangálni. A kaotikus erőszak annyira megtetszett a testvérpárnak, hogy – bár a funkciót visszakapcsolták – sokkal gyorsabbra és agresszívebbre fazonírozták a játékmenetet. A végül Grand Theft Autóra keresztelt, ’97-ben megjelent játék korát megelőzve az egyik első program volt, amely tényleg szabadjára engedte a játékost, aki teljesíthetett küldetéseket, vagy, ha úgy tartotta kedve, robbantgathatott, öldökölhetett is céltalanul. Csak egy példa arra, hogy mennyire fogták vissza magukat a készítők: bónusz pontot kaptunk, ha egy egész krisnás menetet megöltünk egy svungra, akár gránáttal, akár lökhárítóval.
A GTA – a cím egyébként arra utal, hogy bárkit kirángathattunk az autójából és ellophattuk azt – sikeres lett de nagy port nem kavart, a játékok még mindig a pattanásos, frusztrált kamaszfiúk szubkultúrájának belső ügye volt. A második részben már bandaháborúkban is részt vehettünk – a lényeg és a technológia egyébként ugyanaz volt -, a bankot azonban a harmadik epizód robbantotta, prostituáltastul, baseballütőstül. A testvérpár csapata – amelyet ekkor már Rockstarnak hívtak, kompenzálásképp az elfuserált zenészkarrier miatt – hatalmas, részletes és hihető várost épített New Yorkról mintázva, 3D-ben, Liberty City néven, ahol – és ez a lényeg – bármit megtehettünk, amit a való életben a jogszabályok és a lelkiismeretünk miatt sosem mertünk volna. A történetet akár át is ugorhattuk és mehettünk szabadon bűnözni, öldökölni, robbantgatni. A rádióból valódi zenék szóltak, a szereplők hangját híres színészek kölcsönözték, az abszurd, addiktív játékmenet pedig annyira szórakoztató volt, hogy morális dilemmák ide vagy oda, a legtöbben a rabjává váltak. Sokan jártak így: a több milliós eladott példányszámával nem csak a szórakoztatóipar történelemkönyvébe írta be magát, de még a fősodorbeli média figyelmét is felkeltette.
Több országban – például Ausztráliában – korlátozták a forgalmazását vagy egyszerűen betiltották; az akkoriban elszaporodó iskolai lövöldözések miatt pedig a politikusok is azonnal rászálltak a Rockstarra. Jack Thompson jogász, játékellenes aktivista (igen, van ember, akinek ez a titulusa!) 2003-ban egyenesen őket hibáztatta egy gyilkosságért. A GTA 3 megjelenése óta divat beleszőni a gyilkosokról szóló hírekbe, hogy „szobájában a rendőrség több erőszakosságáról ismert videojátékot talált”. Persze tudjuk jól, nincs olyan, hogy rossz sajtó: az eladásoknak csak jót tettek a botrányok, a Houser-testvérek és csapatuk pedig valódi rocksztárok lettek, hangszerek nélkül is. A játékost szabadjára engedő, nyílt világgal (open world) rendelkező szoftvereket gyakorlatilag azóta is az ő receptjük szerint készítik (ma már minden nagyobb játék ilyen, függetlenül attól, hogy Középföldén, vagy a vadnyugaton játszódik), ők pedig innentől kezdve azt csinálhattak, amit csak akartak. Hogy mit csináltak?
Nagyjából ugyanezt. Egy-két kisebb kitérő után ugyanis rájöttek, hogy a GTA-n kívül mással nem is nagyon érdemes foglalkozni. A technológia adott, elég volt a környezetet átfazonírozni és, ha lehet, még feljebb tekerni az erőszakot. Így született meg a nyolcvanas évek Floridájába helyezett, a Miami Vice és A sebhelyesarcú ihlette GTA Vice City, még abszurdabb történettel, még több ellopható és felrobbantható autóval és legéppuskázható járókelővel, pasztell- és neonszínekkel érkezett, plusz még több sztárközreműködőkkel. A főszereplő hangja Ray Liotta, de feltűnik Dennis Hopper és James Woods is – a Vice City óta nem ciki a hollywoodi hírességeknek játékokhoz adni a hangjukat. (Csak tíz év kellett, hogy ezt belássa Kevin Spacey is.) A megjelenés kedvéért teleplakátolták a nagyvárosokat, így az sem kerülhette ki a jelenséget, aki még Pac-Man játékkonzol közelében sem járt soha. A GTA az életünk része lett, akár tetszett, akár nem.
A tömeggyilkosság mehet, a ruhában szexelés nem
A Rockstar a következő részt sem bízta a véletlenre, a San Andreas című epizódban már egy egész államnyi területen garázdálkodhattunk, benne Los Angeles, Las Vegas és San Francisco paródiájával és az egyik mellékszerepben Samuel L. Jacksonnal. Természetesen eladási rekordokat döntött világszerte, a fejlesztők, úgy tűnt, végképp érinthetetlenek. Első körben csak PlayStation konzolra jelent meg – gyártója, a Sony szintén hatalmasat kaszált az üzlettel -, kilenc hónappal később pedig a rivális Xboxra és PC-re is. A megjelenés előtt pár nappal azonban, miután megszerezte a szoftvert, egy holland modder – így hívják azokat, akik a játék kódját visszafejtve módosítják azt – felfedezett egy kódrészletet a programban, amit a fejlesztők letiltottak. A fiatalember aktiválta azt és döbbenten látta, hogy egy játékba épített szexszimulátorról van szó: miután hősünk összejött egy nővel – pénzért vagy saját erejéből – nem fordult el szemérmesen a kamera, hanem látni engedte, ahogy – ruhában ugyan – de hancúroznak egyet. Mit látni! Mi irányíthattuk az akciót! A holland fiú elnevezte a minijátékot Hot Coffeenak, feltöltötte a moddolt játékot a netre és várta a botrányt.
Meztelenség nincs, de munkában inkább ne indítsa el!
Botrány pedig lett is, nagyobb, mint a cég történetében valaha. A tömeggyilkosság, a lefejezések, a kábitószerkereskedelem és a nők futtatása, bár rosszallást kiváltott, végül mindig éppen belefért, ám az, hogy egy játékban szexet mutatnak (még ha, ahogy a videón is látszik, nagyon bénán és ruhástul is), az bizony túlment minden határon. Az amerikai korhatárbizottság a San Andreast a felnőtt kategóriába sorolta, azaz a boltok ki sem tehették azt a polcokra, így forgalmazása szinte ellehetetlenült. A Rockstarnak 25 milliójába került visszahívni a példányokat, hogy szexmentesítve adják ki újra, a rájuk zúduló nép- és döntéshozói harag pedig még az anyagi buktánál is jobban megviselte őket – életükben először vissza kellett venniük az arcukból.
Hillary Clinton főműsoridőben nyilatkozta, hogy a játék „elvette gyermekeink ártatlanságát” (holott még a kevésbé szigorú besorolással sem játszhatott volna vele 17 évnél fiatalabb), majd több szenátorral szövetkezve arra szabott törvénymódosítást nyújtott be, amely a korhatár-minősítést állami kézbe adta volna. A módosító végül nem ment át. Eközben feldühödött szülők csoportos perbe fogták a Rockstar anyakiadóját, amiért az „pornót rejtett gyermekeik játékába”. Álszentség vagy sem, a csapatnak hosszú évek után, 2009-ben sikerült csak megegyeznie velük, azóta pedig nem hajlandóak beszélni az egészről. A Hot Coffee-ügy még szerintük is szégyenfolt.
Hova került a pingponglabda?
Ha nem a Rockstarról szólna ez a cikk, akkor most az jönne, hogy a vállalat belebukott a botrányba, szépen csöndben bezártak és mindenki más projekt után nézett. Csakhogy a Rockstarról van szó, amelynek csak most jönnek az igazi sikerei. A fiaskó után, mindenki meglepetésére kiadtak egy pingpongszimulátort, amelyben nem került elő sem gépágyú, sem baseballütő, nem volt szatirikus, sem cinikus, csak az, aminek látszott: egy (nagyon szép és élvezetes) pingpongszimulátor. Sosem tudjuk meg, vezeklésképpen adták-e ki, vagy csak azért, hogy ne egy újabb GTA kedvéért ismerkedjenek az időközben kiadott új játékkonzolokkal. Készítettek is egy hozzájuk képest ártalmatlan (na jó, verekedni néha kellett benne, de vér nem volt), iskolában játszódó kalandjátékot, a Bullyt, amelyben az osztály bunkóját szívathatjuk változatos eszközökkel, erkölcsileg alaposan megindokolva. A szülők gyanakodva fogadták, Jack Thompson, az aktivista, mint mindig, most is pert indított, mert szerinte a játék nem más, mint „Columbine-szimulátor” (ezzel a ’99-es Columbine-i iskolai mészárlásra utalt, mondanunk sem kell, „kicsit” túlzón).
Kiderült tehát: bármit csinálnak, botrány van. Ilyen erővel akár vissza is térhetnek a GTA-hoz, gondolták, és vissza is tértek még két rész – GTA 4 és 5 – erejéig. Nem spóroltak semmit: a 2008-as negyedik rész minden idők legdrágább játéka volt százmilliós büdzsével; a tavaly megjelent ötödik szintén, dupla annyival. A GTA 4 minden idők legkelendőbb játéka lett; az utódja szintén. Mindkét rész története komolyodott – a negyedik egy kelet-európai, sötét előéletű bevándorlóról szól, aki szeretne jó útra térni, de sajnos – illetve a játékos szerencséjére – nem sikerül neki. Az ötödiknek három hőse van, egy kiégett exbankrabló, egy pitiáner fekete autótolvaj és egy pszichopata hillbilly. A negyedik volt az utolsó, amely után pert indított Jack Thompson; mire az ötödik megjelent, eltiltották a jogászkodástól.
A média már nem forrongott annyira. A játékok már a felnőttek bűnös élvezete, az erőszak nem ráz meg senkit. Az ötödik részt már azok a nagy újságok ünnepelték okos, csavaros, társadalomkritikus műalkotásként, akik korábban címlapon hozták a szex és a vér miatti közfelháborodást. Pedig könnyű lenne például szexizmust és rasszizmust a Rockstar orra alá dörgölni. A GTA ötödik része azonban nem csak a nőket ábrázolja felszínes szexuális kellékként, vagy a feketéket drogdíler autónepperként: mindenkiről rossz képet fest. A rendőrök korruptak, a politikusok a kartellel üzletelnek, a pszichológus kókler, az egyik főszereplő, Michael lánya valóságshow-ba felvételizik, felesége a jógaoktatóval csalja, mindenki felszínes és az egész játékot átjárja a szájbarágós, de hatásos üzenet, hogy az amerikai álom azoknak is hazugság, akik elvileg benne élnek. Mindent elmond, hogy egyedül a paranoid skizofrén nyáladzó őrültbe, Trevorba szorult némi morális tartás.
A GTA 5 egyszerre nyomasztó és szórakoztató játék. Egy szavunk sem lehet. Ezt akartuk. Most pedig már nagyobb felbontásban és még szebb grafikával is elmerülhetünk az ötven gigabájtnyi fertőben.
