Idén augusztusban végleg új hódítóké lett a Hajógyári-sziget, a területen tulajdonképpen elvétve lehetett hallani magyar szót. Az egy hétre érkező telepesek egyébként rendkívül barátságosan, érdeklődően viselkedtek. Sőt egyfajta kiemelt figyelmet szenteltek a bennszülött őslakosoknak. Egyrészt azért, mert tőlük tudtak enni- és innivalót vásárolni. Másrészt áhítattal hallgatták a Sziget múltjának mítoszait.
Az új jövevények számára például hihetetlen, hogy hamarabb volt Sziget fesztivál Magyarországon, mint internet. Hogy túl lehetett élni ezt az egy hetet csak toitoi wc-kel. Hogy nem kellett a telefonunkért aggódni, mert még csak vonalasunk volt. Hogy mégis megtaláltuk egymást valahogy. Hogy éveken át gumiszőnyeg nélkül tombolt mindenki a nagyszínpad előtt. Hogy akkora szám volt, mikor először volt bungee jumping, hogy sokan a koncert alatt is az ugrókat nézték. Hogy régen nem a jegyet vennék/eladni figurák, hanem punkok várták a fesztiválra igyekvőket. Természetesen nem eladási, hanem jegyvásárlási szempontból, csak még előtte össze kívánták gyűjteni a hozzávalót.
Élünk a gyanúperrel, hogy azt már el sem hinnék, hogy tíz éve még egész hétre szóló jegyet vettünk abból a pénzből, amiért ma egy napra lehet bejönni. Arra viszont még a korábban már felfedezőként itt járók is emlékezhetnek, hogy sok sok éven át volt ingyenkonyha a krisnásoknál, akik ezzel a jó cselekedetükkel kárpótoltak minket azért a hangkavalkádért, amit a Hare Krisna, minden elképzelhető zenei stílusban való feldolgozásával generáltak.
Nehezen magyarázhatnánk el, hogy jóízlésű emberek, hogy rajonghattak éveken át a Táncdalfesztivál sátorért, és hogy mit tudott Uhrin Benedek, hogy hatalmas tömeget vonzott évről évre a fellépéseire. Azt viszont biztos megértenék, hogy az egyik legjobb dolog volt Sziget-híradót nézni a focipályán, és hogy mennyire zseniális kisfilm volt a Szegény Peti nagymamája.
Az egyhetes invázió résztvevői egyébként ugyanazt csinálják, mint bennszülött elődjeik évtizedeken át. Csak a dimenziók változtak. Régen összegyűltek a magyar fiatalok a Hajógyárin erre a hétre, hogy egyik koncertről, ivós helyről a másikra menjenek. Közben persze belefutottak rengeteg ismerősbe, és sok ember lett futólag ismerősük. Nem volt ciki bárkit leszólítani, és nem is érezte senki zaklatásnak, ha hozzászóltak. Volt mindenkinek olyan haverja, akivel valahogy mindig a Szigeten botlottak egymásba. Voltak zenekarok, akiket a fesztiválnak köszönhetően fedeztünk fel. És a vége után mindig jött a Sziget-kór. Torokfájás, orrfújás, rekedt hang vagy teljes némaság, esetenként láz, és nosztalgikus hangulat.
Most is ez van, csak utolért minket a globalizáció, nem magyar falu lett a sziget, hanem világfalu. Ahol Brazíliától és Új-Zélandtól kezdve számos európai náción át szinte mindenhonnan jönnek egy hetet együtt lenni, barátkozni, csajozni/pasizni, tombolni, inni, kultúrát magukba szívni. A kedvencünk egy kanadai srác volt, aki egyébként Paraguayban született, de most már Svájcban él, és a fesztiválra holland barátokkal jött. Új országimázsközpont született, és nőtt fel bulizó szemeink előtt, ez a zenés, táncos, bulis propaganda fergetegesen jól működik. És tegyük a szívünkre a kezünket, azért mondjuk inkább a Sziget jusson a világnak rólunk, magyarokról az eszébe, mint például az érpataki polgármester.
Őslakosként nyafoghatnánk, hogy túl magas a Fesztiválköztársaságban az infláció, hogy kevés a nekünk tetsző zenekar, hogy tömeg van, idén meg még esett is az eső. Meg, hogy drága a belépő, és különben is ez a Sziget fesztivál már nem a régi. De a lényeg megmaradt, van egy hely, ahol egy hétig mindenki szabad lehet, de még ez sem kötelező.
